Roskovics Ignác


"Állhat-e az ember egyszerre a Duna és az Ung partján? Könnyű erre nemmel felelni. Ám Roskovics Ignácnak, ha életében nem is, de halála után - szoborként – még ez is sikerült. Ungváron és Budapesten egyaránt láthatjuk az Ivan Volosin, ungvári mecénás megrendelésére két példányban készült alkotást, ő ajándékozta az egyiket Ungvárnak és a másikat Budapestnek."


Roskovics Ignác


Állhat-e az ember egyszerre a Duna és az Ung partján? Könnyű erre nemmel
felelni. Ám Roskovics Ignácnak, ha életében nem is, de halála után - szoborként
– még ez is sikerült. Ungváron és Budapesten egyaránt láthatjuk az Ivan
Volosin
, ungvári mecénás megrendelésére két példányban készült alkotást, ő
ajándékozta az egyiket Ungvárnak és a másikat Budapestnek. A szobrot Mihajlo
Kolodko
ungvári szobrászművész két példányban készítette, az első példányt
Ungváron, a Színház tér és a Függetlenség sétány sarkán avatták fel 2012-ben, a
másikat meg 2014-ben Budapesten. A két szobor nem teljesen azonos, tehát nem
lehet arról beszélni, hogy melyik az eredeti, és melyik a másolat. A kettő
közötti eltérés csekély: csak a festőállványra helyezett kép változott. Az
ungvári szobron az ottani gyalogjáróhidat, míg a Duna korzón a Lánchidat festi
Roskovics.


De
ki volt ez az ember, aki halála után majd egy évszázaddal szobrot érdemelt? Lyka
Károly így emlékezett meg róla:

Annak
a magyar festőgárdának, amely a múlt század végén jellemző szerepet játszott
nálunk, egyik legrokonszenvesebb tagját, Roskovics Ignácot, 1915. november 28-án
elragadta a halál. Jó barátaival, Fesztyvel és Vágóval, képviselője volt annak
az érdekes művésztípusnak, amely nemcsak festésével vonta magára a budapesti
közönség figyelmét, hanem társadalmi szereplésével is hozzájárult ahhoz, hogy
azokban az időkben nemcsak megkedvelték a művészeket, hanem most első ízben
fogadták el a finomabb társasélet integránsainak. Népszerűség dolgában
Roskovicsnak aligha volt párja, az ő képei kerültek legsűrűbben reprodukcióra,
az ő adomás témáiról beszélgettek a társas összejöveteleken, az ő tréfás
megjegyzéseit emlegették s a Nemzeti Szalonban, amely akkor művész-klubnak
indult, az ő elmés, talpraesett, mindig jóízűs kitűnő előadású tósztjainak
tapsoltak. Az aranyos kedélyű művészt mindenki szerette, vidám életrendje
mindenütt kedves megértésre talált s általános volt a megdöbbenés, midőn évekkel
ezelőtt váratlanul híre járta, hogy szeme világát elvesztette. Sikeres operáció
révén látóképességét bizonyos mértékben visszakapta ugyan, de arról már szó sem
lehetett, hogy a régi tempóban folytassa festői munkásságát. Ez a körülmény
ugyan nyomasztón hatott rá, de 'kedélyének harmatos üdeségét mégsem tudta
egészen lesúrolni: továbbra is az a kedves, bájos örök-ifjú maradt, mint volt
azelőtt.”



Életéről

bővebben olvashatni itt
. Roskovics Ignác oly mértékben beépült a fővárosi
művészvilágba, hogy kevesen tudják róla, hogy ruszin volt. Görögkatolikus
vallása, születése okán is fontos volt számára, amint az idézett életrajz is
mutatja. Most viszont két nemzet is magáénak tudhatja, emléke ne vita tárgya,
hanem híd legyen ruszinok és magyarok között.


Surján László