"...A vallástól való elfordulás korszakában elég reménytelen vállalkozás, de Szent István is hasonló borús jövendőt látott maga előtt. Nem üzenet-e kétségeink közepette, hogy Trianon századik évfordulóján ide jön hozzánk a katolikus világ, hogy együtt ünnepeljük az Eucharisztiában velünk élő Krisztust? Hogy nála keressük a megoldást?"
Szent István útján
Nagy nemzeti ünnepeink rossz szokása, hogy napi politikai céljainkhoz igazítjuk
az ünnep tanulságát. Ezen aligha lehet változtatni, bár mindenkinek jót tenne,
ha egy ünnepi beszédre készülve nem a mindennapok feladataiból, hanem magából az
ünnepből, augusztus 20-án Szent Istvánból indulna ki.
Ebben az írásban a köztudatban lévő néhány meggyőződéssel vallott tételt
szeretnék, ha nem is épp cáfolni, hanem árnyalni.
Az
egyik ilyen gondolat az, hogy a magyarság letelepedését és ezeréves
fentmaradását Szent Istvánnak tulajdonítjuk. Ennek egyik eleme szerint a
honfoglalókat a Kárpát medence lakói, mint rokon népet, örömmel fogadták.
Szkítákat, hunokat, avarokat szokás emlegetni. Úgy vélem, hogy a letelepedésben
a fejedelemség korának nevezett időszaknak is megvannak a maga érdemei. Árpád
döntött úgy, hogy itt maradunk, és ő volt az, aki az itt élő népek kiirtása
helyett a velük való együttélést választotta. De az előttünk itt élők köréből
nem szabad kifelejteni a szlávokat sem. Vannak, akik ezt azért tagadják, mert
félnek: területi igények megalapozása következhet belőlük. Épp az ellenkezőjét
gondolom. A szlávokkal való együttélés ezer éve – az utolsó kétszáz év
feszültségei ellenére – az együttélés lehetőségének bizonyítéka. Márpedig az nem
kétséges, hogy ennek az együttélésnek a folytatása mindkét nép érdeke. Ha ezt ők
is felismerik, akkor csökkenhet az asszimilációs nyomás.
Ha
a Kárpát-medencében való megmaradásunkat, a vándorlás feladását inkább István
elődeinek köszönhetjük is, a letelepedés tartóssága mindenképp az ő érdeme.
Szent István ismerte fel, hogy az amúgy korábban már megismert, részeben el is
fogadott kereszténység jelen volt az országban, annak elterjesztése, a pogányság
kiszorítása elengedhetetlen. Jó érzékkel látta meg, hogy Bizánccal szemben a
nyugati kereszténységgel való összekapcsolódás az érdekünk, miközben a keleti
rítust sem tiltotta. Még a nagy egyházszakadás előtt vagyunk: nem kellett
választania. Így lehet ma mindkét egyház közös szentje. De mintha előre látta
volna: a nyugatos irány jelenti a biztonságot. Ezt a modellt követte az állam
megszervezése, a helyi közigazgatás kialakítása során is. Elámul az ember, hogy
milyen erős helyi öntudatok épültek rá az általa megalapozott megyerendszerre.
Országhatárok szabdalhatnak ketté megyéket, átrajzolhatják a közigazgatási
határokat, az emberek továbbra is zalainak, nógrádinak vagy épp szatmárinak
érzik és vallják magukat.
Nehezebb dió az idegenek befogadására vonatkozó tétel, amelyet az Intelmekben
olvashatunk. Szembe kell nézni a ténnyel, hogy Magyarország születésénél fogva
többnemzetiségű ország volt, amelynek magyar jellege nemcsak a relatív magyar
többségből adódott, hanem abból, hogy a nemzet évszázadokon át a nemességet
jelentette. A magyar nemes, lehetett bármilyen származású, ennek az egységes
nemesi nemzetnek a része volt, az ehhez tartozás az érintetteket büszkeséggel
töltötte el, a pórnép anyanyelvétől függetlenül e nemesi réteg kiszolgálója
volt. A nemzetfogalom átalakulása a 18. századtól fogva szétfeszítette ezeket a
kereteket, s végső soron megalapozta Trianont. 2020-hoz közeledve egyre többet
kell beszélnünk erről, azt azonban szögezzük le, hogy a Szent István által
szorgalmazott befogadás nem a Trianonhoz vezető folyamat kiindulópontja.
Szent István az ország sorsát az Úristen kezébe tette le, kilátástalan
helyzetében is abban bízott, hogy nem engedi elporladni a művet, amit hosszú
uralkodása alatt létrehozott. Ez tükröződik a Szent Korona jelképes
felajánlásában is, ami szépen összekapcsolja a magyar hitvilág Boldogasszonyát a
Magyarok Nagyasszonyával, Szűz Máriával.
Hogy ad-e ez nekünk útmutatást? Bizonytalanságból, feszültségből ma sincs hiány.
Milyen erkölcsi rendet alkot a fékevesztett liberalizmus? Vagy a legújabb izmus,
az idiotizmus, vagyis az emberi természet lényegével, az ember biológiai
mivoltával szakítani akaró gender világ? Ha ezekkel a világtendenciákkal szembe
szállunk, elérjük-e a gazdasági megerősödést, az életszínvonalunk oly igen
áhított növekedését? Meg tudjuk-e őrizni magunkat európainak, kereszténynek és
magyarnak, ha valóban megindul egy újkori népvándorlás?
Mindez ismét az Úristenre való hagyatkozást kívánja, azt, hogy Rá építsük a
jövendőt. A vallástól való elfordulás korszakában elég reménytelen vállalkozás,
de Szent István is hasonló borús jövendőt látott maga előtt. Nem üzenet-e
kétségeink közepette, hogy Trianon századik évfordulóján ide jön hozzánk a
katolikus világ, hogy együtt ünnepeljük az Eucharisztiában velünk élő Krisztust?
Hogy nála keressük a megoldást?
Surján László