"Nem kétséges, hogy badarságok és rosszindulatú megállapítások tömegével találkozunk a román sajtóban, s ezek igen gyakran átkerülnek a magyar nyelvű médiumokba is. Az eredmény: egyre paprikásabb nálunk a hangulat. Nyilvánvaló, hogy még akadémikus szinten is tombol az öntudatos butaság, vagy rosszabb esetben a tudatos hazudozás a Gyulafehérvári Nyilatkozat körül"
Van-e közös jövőnk a Duna völgyében?
Manapság Romániában rituálisan ismételgetik a régi, bántó, túlnyomórészt és
kimondottan magyarellenes dogmákat, melyeket a következő mondatban lehet
összefoglalni: „A román népnek 1918-ban (vissza)adtak egy kvázi szent területet
(Erdélyt), melynek már az ókor óta (kizárólagosan) jogos tulajdonosa volt”. Ezt
mindenki belátja, - folytatják - csak a „megszálló”, „idegen” és „kisebbségi”
magyarok az egyedüliek, akik képtelenek elfogadni.
Egyértelmű, hogy a magyarok ’Trianon-szidrómának’ nevezett kollektív elmebajban
szenvednek. Ezért a románoknak állítólag joguk és paternalista kötelességük
ítéletet mondani felettük és tősgyökeres módszerekkel ’kigyógyítani’ őket ebből
az (esetleg ragályos) kórból. Tehát a románok hiszik, hogy mindent tudnak ahhoz,
hogy véleményeket, álláspontokat, ítéleteket mondjanak arról, hogy mi és miért
történt nagyjából 100 évvel ezelőtt.
A
Trianon 100 vagy ha tetszik ’18 Erdély témában Hans
Hedrich szerint nagyjából így működnek a román-magyar diskurzusok az
Úr MMXVII. évében.
Idézetek hosszú sorával lehet alátámasztani Hedrich úr állítását. Mindazonáltal
hozzá lehet és kell tenni, hogy vannak, s nem Hedrich egyedül, akik egészen
másképp nyúlnak a témához. A Hedrich által körül írt kontinuitás elmélet
gyökerei messzire nyúlnak, de virágkorát kétségtelenül a kommunista diktatúra
alatt érte el. Gabriel Andreescu, aki emberjogi oldalról nézi a világot, másképp
nyúl a kérdéshez. Azt állítja, hogy 1918-ban
hétmillió román diszkriminációja szűnt meg. Ez
értelmes megközelítés, amelynek az igazságtartalmát érdemes alaposan, és
magyarok-románok közösen megvitatni. Magyar szempontból akkor is jó ez a
kiindulópont, ha Andreescu felvetése legalább részben igaz, márpedig alighanem
az, hiszen a magyarok, székelyek és szászok Erdélyében a románok, mintha ott sem
lettek volna. Azért szerencsés ebből kiindulni, mert innen könnyen eljutunk az
emberi és kisebbségi jogok érvényesítésének a fontosságához.
Nem
kétséges, hogy badarságok és rosszindulatú megállapítások tömegével találkozunk
a román sajtóban, s ezek igen gyakran átkerülnek a magyar nyelvű médiumokba is.
Az eredmény: egyre paprikásabb nálunk a hangulat. Nyilvánvaló, hogy még
akadémikus szinten is tombol az öntudatos butaság, vagy rosszabb esetben a
tudatos hazudozás a Gyulafehérvári Nyilatkozat körül. Érdemes-e a zagyvaságokkal
vitába szállni? Ha csak ezt tesszük, semmiképp. Okvetlenül szükség van értelmes
párbeszédre, amelyben a felek elsősorban megérteni akarják a másikat, képesek
saját nemzetük hibáit is elismerni, és legfőbb céljuk az együttélést lehetővé
tevő közhangulat megteremtése. A közös pontok keresése. Andreescu szerint a
közös kommunista elnyomás tapasztalatainak, hatásainak az elemzése például adja
magát egyfajta közös gondolkodás kialakítására.
Magyarországon persze a választások miatt a belpolitika hónapokig nagyobb
figyelmet fog kapni, mint a szomszéd nemzetekhez való viszonyunk. De örülnék,
ha lelki szemeim előtt megjelenne a szerkesztőségek ajtaján egy tábla: A
belpolitikai csaták alatt a nemzet jövőjének építése zavartalanul folyik.
Surján László