"Az ezeréves Magyarországot csak a polgárainak gondolkodását és vágyait, igényeit ismerve lehetett volna megmenteni, alighanem lett is volna alap és együttműködési készség ehhez, de ehelyett valami struccpolitika gátolta a helyzettel való szembenézését."
A
WERBŐCZI UTÓDOK HIBÁI
1917. július elsején a Pesti Hírlap vezércikkben értekezett arról, hogy az eddig
kicenzúrázott hír, miszerint a cseh katonák tömegesen állnak át az oroszokhoz,
immár hivatalos információ, amelyről a bécsi kormány is beszél.
A
vezércikk ezt követően a monarchia magyar részén tapasztalható jelenségeket
taglalta. Idézek: „…ahol a mi nemzetiségeink a magyarokkal összekeverve
harcoltak, sokszor vitézül viselkedtek. De ez nem véletlen körülmény. Ez csak
szimptómája annak, hogy a magyar faj mily fölszívó, asszimiláló erővel és
békéltető hatással van a nemzetiségekre.”
Később pedig ezt olvashatni: „Kitetszik ebből, hogy Magyarországon
tulajdonképen nincs is kiélezett nemzetiségi kérdés: csak néhány agitátor szítja
ezt koronkint, hogy tüze mellett megfőzhesse a mindennapi eledelét. S például a
cseheknek az a törvényellenes agitációja, mely a tót lakossággal bíró
felsőmagyarországi megyék egy részét el akarná tőlünk disputálni, nevetségessé
is válik, ha látjuk, mily hűséggel és vitézséggel harcoltak hazafias tótjaink a
magyar testvérekkel együtt. A szeparatisztikus törekvés itt ép oly szórványos
volt, mint a magyarországi ruthéneknél.”
Mit
üzen nekünk ez a százéves vezércikk?
Az
úgynevezett utódállamokban rendszeresen elhangzik a vád: a kiegyezéskori
Magyarország tudatosan asszimilálta a nemzetiségeket. A szlovákok máig
neheztelve emlegetik a „magyarizációt”. Nálunk néhány harcias orgánum erre
egyszerűen kijelenti, hogy ilyen nem is volt. A magyarizációt számos facebook
hozzászólásban is tagadják. Ezzel szemben tudhatni, hogy a magyarságnak akkor
már csak relatív többsége volt az országban, s ennek veszélyét látva a
kormányzat valóban a nemzetiségek beolvasztásra törekedett. Lehetne erről
hivatalos megnyilatkozásokat is idézni, de ez a vezércikk nemcsak elismeri az
asszimilációt, hanem büszke is rá. Mivel a XIX. század második felében ez
mondhatni európai trend volt, ma sem kell szégyenkezni miatta, de eltagadni bűn
és a szomszédainkkal való meg nem értés egyik fontos akadálya.
Sok
más forrás is bizonyítja, hogy a háborúban a nemzetiségiek valóban megbízható
katonák voltak. Ha az akkori magyar vezetés ügyesebben és a nemzetiségi
törekvéseket megértve keresett volna velük közös megoldást, Trianon talán
másképp végződik. Hogy ne lett volna a szlovákok körében a cseh orientációnak
híve, azt tagadom, de abban igaza van a cikkírónak, hogy a csehek erőltették rá
magukat a szlovákokra, nem a szlovákok vonzódtak meggátolhatatlan erővel a
csehekhez. Nem véletlen, hogy nem volt népszavazás a felsőmagyarországi megyék
hovatartozásáról. Ugyanakkor a nemzetiségi kérdést ennyire lesöpörni, néhány
habókos agitátor hőzöngésének minősíteni 1917-ben mérhetetlen politikai
vakságról árulkodik. Az ezeréves Magyarországot csak a polgárainak gondolkodását
és vágyait, igényeit ismerve lehetett volna megmenteni, alighanem lett is volna
alap és együttműködési készség ehhez, de ehelyett valami struccpolitika gátolta
a helyzettel való szembenézését. Ady jut eszembe: „Még magasról nézvést /
Megvolna az ország, /
Werbőczi-utódok / Foldozzák, toldozzák.” Trianonba vezető foldozzgatás…
Ha
valaki azt gondolná, hogy e régi bűnök felemlegetése valamiféle tanuljunk meg
kicsinyek lenni indulatból vagy a bűnös nemzet vádjának egy másik dimenziójából
fakad, nagyot téved. A Werbőczi utódok legnagyobb tévedése az volt, hogy noha
egy többnemzetiségű országot irányítottak, az együtt élő nemzeteket képtelenek
voltak egyenrangúként kezelni. Ha a törvény előtti egyenlőség adott volt is, a
gyakorlatban nem érvényesült. A magyar szupremáciához való ragaszkodás tetten
érhető a választójogi reform vitáiban épp úgy, mint a korabeli magyar sajtó
hangvételében. Nemcsak azért kell ezekről beszélni, mert a nemzeti önismerethez
hozzá tartozik, hanem azért, mert jelenleg is felismerhető ez a magatartás, de
most nem nálunk, hanem a szomszéd államokban. Ők nemegyszer, akár alkotmányban
is rögzítik, hogy országuk nemzetállam, holott nem az. Bármennyire is tagadják,
ahogy a Werbőczi utódok is tagadták, hogy kisebbségeik nem jogfosztottak,
valahogy mégis az a vége, hogy csak albérlők lehetnek szülőföldjükön. Ez pedig,
különösen a XXI. században, nem vezet jóra. Itt az idő, hogy az utódok
tanuljanak az elődök hibáiból. Jelenleg inkább csak eltanulják azokat.
[A
Werbőczi név több formában szerepel még a róla szóló életrajzokban is. Verbőtzi,
Webőczi, Werbőczy. A cikkben az Ady által használt és a Fraknói Vilmos féle
életrajban szereplő i végű formát vettem át.]
Surján László