Hogyan éltünk benne a korban, akik részesei voltunk a rendszerváltásnak. Mit tudtunk és főleg mit nem tudtunk tetteink hátteréről. Erről gondolkozik Füzi László emlékezéseinek újabb kötetében. Mit értettek meg általában a „kortársak” a mindenkori életből, történelemből, amit ők is éltek és tetteikkel kiteljesítettek. Merész, bátor vállalkozás. - Kabdebó Lóránt könyv ismertetője.
Kabdebó Lóránt
Fejbe
kólintó tájékozódás
Hogyan
éltünk benne a korban, akik részesei voltunk a rendszerváltásnak. Mit tudtunk és
főleg mit nem tudtunk tetteink hátteréről. Erről gondolkozik Füzi László
emlékezéseinek újabb kötetében. Mit értettek meg általában a „kortársak” a
mindenkori életből, történelemből, amit ők is éltek és tetteikkel
kiteljesítettek. Merész, bátor vállalkozás. Ezt méltatom a Magyar Idők 2017.
szeptember 9. szombati számának Lugas mellékletében.
A cikkre kattintva olvasható méretet
kapunk
Fejbe
kólintó tájékozódás
(Szemtanú
a rendszerváltás idején)
Füzi László könyvéből semmi
tárgyi újdonságot nem tudunk meg élete kettévált történetéről, semmi olyat, ami
mindnyájunk életét így-úgy hasonlóan ne határozta volna meg – mégis, amiként
mindezt végiggondolja, a legmerészebb írásokkal vetekedhet emlékirodalmunkban.
De talán a világirodalomra is kiterjeszthetem mindezt. Hazánk egyik legtöbbet
olvasó embere, aki tájékozódási igényében mégis kimondja: nem tudok semmit, nem
értek semmit. Pedig egy életen át legjobb szándéka szerint tette, amit leginkább
szeretett, és ma sem változtatná meg, ha tehetné sem, a múltját. Mi történt hát
vele? De kérdezhetném: mi történt velünk, mindannyiunkkal.
Le meri írni: Bécstől pár
kilométerre nőtt fel, és soha nem gondolta, hogy eljuthat valaha – még csak
nézőként se – abba a másik világba. Tanult nyelveket, lelkesedés nélkül, rosszul
iskolázva. Ami fontos könyv a világirodalmat és gondolkozást illeti, megkaphatta
magyarul is. Az értelmiségi elit alkotás helyett fordításra kényszerült. A
második világháború kitörése óta ezzel aranyozódott a kalicka. Majd a késő
Kádár-korban a „veszélyesebb” szövegek is elérhetővé váltak becsempészéssel.
Ebben kényszerültek gondolkozni a legbrilliánsabb szellemek és a mindennapi
emberek egyként. Még Szentkuthy Miklós szerteágazó fantáziavilága is bezártan
élt utóbb ebben a foncsorozott ketrecben. Legkedvesebb kultúrája, a spanyol
barokk már nem érzéki tapasztalat nála sem: „szép albumokból néztem ki”. Ezt a
bezártságot gondolja végig ez a könyv.
Füzi László két
példakép-mesterét, az ennek ellenében tájékozódó Németh Lászlót és Bibó Istvánt
is a „semmit sem értünk” tapasztalata fogja járomba. Amikor Németh László atyai
barátsága megérintett, akkor fogalmazta a Füzi idézte tájékozódási
magatartás-normát: „A derű a szellem uralma a lelken; az objektívé a
szubjektíven. Ez a derű nem azt jelenti, hogy az embernek jó kedve van, vagy
hogy jól megy a sora, hanem hogy akármennyi ok lenne a nyögésre, s akármilyen
Jóbot csinál a sors belőle, ő megvédte a külső csapások s önnön hajlamai
ellenében, amit az embernek, amíg képes rá, meg kell védeni.” Ekkor fejezi be
Németh László az Irgalom végső fogalmazványát, kapcsolódik Füzi László az ország
egyik legjobb folyóirata, a Forrás szerkesztésébe, én pedig ekkor kezdem egy
nemzeti klasszikus, Szabó Lőrinc életművének feltárását. Németh László nekem írt
szavaival: „a kritikus pályája a tehetsége mellett elsősorban a szegődésétől
függ – hogy mire teszi fel magát.” Szóval tettük, amit kellett. Füzi László
pedig ott volt, ahol kellett, Lakitelektől Kirgíziáig tudott mindenről, amiről
értesülni lehetett, és utal is ma ezekre. Tájékozódni akartunk, de a tájékozódás
csak fejbekólintott. És ki meri közülünk kimondani, amit valaha Kassák
fogalmazott meg a maga evangéliumi útján: „én láttam párist és nem láttam
semmit”? Füzi László most ezt ismételgeti szemtanúként, több száz oldalon.
Hogyan? Számvető hajlama a hiányokból táplálkozhat. Montázst szövök belőle, én
is mondhatnám, de azt hiszem minden „kortárs” ugyanezt ismételhetné a történelem
egészében. Ha merné kimondani.
Mennyire szabad a
mindennapjaiban, ezen tűnődik. Nehéz bevallania, hogy napi kényszerek viszik
előre, betáblázott napok, hetekre előre lefoglalt időpontok, állandó küzdelmek a
megélhetésért, a napi létkörülmények bebiztosításáért, küzdelem, néha magáért a
munkáért. Azt gondolja, ha egyetlen pillanatra sem tud kilépni abból, amiben él,
valóban nem is szabad. Tudja, egyetlen pillanatra sem tud kilépni abból, amiben
benne él. Azt mondja, akkor, amikor a legnagyobb szükség lenne rá, akkor, amikor
a rendszerváltás történetét szeretné elmondani, cserbenhagyja emlékezete, így
mindaz, amit abban az időszakban átélt, elemeire esett szét. Bár akkor semmi
másról nem volt szó, mint az átalakulásról, a változásokról, az új idők
kihívásairól, távlatos jövőképet senki nem vázolt fel, annyi minden történt
velük és körülöttük, hogy a jövővel nem is tudtak foglalkozni, mindig az előttük
álló kérdések kötötték le őket. Ki mondja meg, hogyan történik a történelem, s
hogy a történelem formálásában mi az emberek szerepe? A nyolcvankilenchez vezető
emberi küzdelmek, vállalások nem voltak fölöslegesek, még akkor sem, ha egyes
modellek megteremtői ezekről semmit nem tudtak.
Mintha Ninive és Palmyra
sokszor szétlőtt romjai között sétálnánk. És közben tudjuk, ezekben épült
történelmünk és kultúránk.
(Füzi
László: Az idő keresése, Pesti Kalligram Kft., Budapest, 2017., 476 oldal. Ára:
3990 forint)
A borítókra kattintva olvasható
méretet kapunk