"Az idei nyár vége igazi meglepetéssel szolgált mindenkinek, akit érdekel a román-magyar kapcsolatok jövője. Romániában Hans Hedrich, aki politológusnak és civil aktivistának mondja megát, megjelentetett r o m á n u l egy írást, amelyben élesen szembe száll az 1918. december elsejei un. Gyulafehérvéri Nyilatkozatra és más, az első világháborúra és az azt lezáró békékre vonatkozó román közvélekedéssel. Ezt a közvélekedést már írásának címében is ostobaságnak minősíti."
Gyulafehérvár 100
Az
idei nyár vége igazi meglepetéssel szolgált mindenkinek, akit érdekel a
román-magyar kapcsolatok jövője. Romániában Hans Hedrich, aki politológusnak és
civil aktivistának mondja megát, megjelentetett r o m á n u l egy írást,
amelyben élesen szembe száll az 1918. december elsejei un. Gyulafehérvéri
Nyilatkozatra és más, az első világháborúra és az azt lezáró békékre vonatkozó
román közvélekedéssel. Ezt a közvélekedést már írásának címében is ostobaságnak
minősíti.
Persze egy fecske nem csinál nyarat, és aligha várható, hogy Hedrich írása
átformálja a románok történelmi tudatát. Mégis óriási jelentőségűnek tartom,
mert vitaalap, és ráadásul nem magyar ember írta. Tehát ha egy románnak nem
tetszik, amit Hedrich állít, nem hivatkozhat a szerző magyarok voltára.
Mi,
a Charta XXI hívei minden szakmai vitát örömmel üdvözlünk. Ezt az írást kitettük
a facebook oldalunkra, s elérhetővé tettük a román szöveget is. Kaptunk is sok
elutasítást, de alig valódi vitát, ellenérveket. Ezért felhívtuk az írásra
Gabriel Andreescu professzor figyelmét, aki maga is politológiával foglalkozik
Bukarestben, és az emberi jogok érvényesülését etnikai különbségtétel nélkül a
szívén viseli. Megjárta a Ceauşescu kor börtönét is. Most tehát abban a
szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Hans Hedrichnek a nagyközönségnek szóló,
kissé bulváros, figyelemfelhívó dolgozatát és Gabriel Andreescu tudományos
jellegű reakcióját együtt oszthatjuk meg honlapunk látogatóival. A két írás
együtt olyan vitaalap, amely egy értelmes, közös elemzőmunka megindítója lehet.
Hans
Heidrich
Mit nem kell
tudnunk az 1918 utáni Erdélyről, hogy ugyanolyan ostobák maradjunk 2018 után is?
Neuer Weg
Publikálva: 2017. augusztus 22. (kedd) 04:45
1. Európa
lakói vagyunk, tájékozottnak, felvilágosultnak tartjuk magunkat, (nem régóta)
demokráciákban és jogállamokban élünk – és arra tanítottak bennünket, hogy –
visszavetítéssel – azt gondoljuk, a kelet-európai
nemzet(nacionalista-)államokhoz vezető csaknem 100 évvel ezelőtti eseményeknek
és politikai döntéseknek – kötelező módon – igazságosaknak, jogosaknak,
demokratikusoknak, racionálisoknak, „felvilágosultaknak”, tehát alternatíva
nélkülieknek és megfellebbezhetetleneknek kellett lenniük azok számára, akiknek
nem tetszettek.
2. A
tömegekkel, melyeknek mi is tagjai vagyunk, az utóbbi 100 évben elhitették, hogy
egyes népek egyesülési, vagy függetlenségi nyilatkozataival, melyeket 1918 és
1920 között (Versailles-ben, St-Germainben, Trianonban, Neuilly-sur-Seine-ben,
Sevres-ben) aláírt párizsi békeszerződésekkel Európának ebben a részében –
hirtelen – megvalósult a néhai kontinentális „birodalmak által elnyomott népek”
régóta várt történelmi igazságtétele, az 1918 után szenvedők, vagy az akkori
döntéseket bírálók (például a magyarok, a németek, a törökök, a bolgárok) pedig
– nyilvánvalóan – revánsizmus, irracionális kirohanások, komor, tekintélyelvű és
e politikai döntések haszonélvezőivel (románok, szerbek, csehek, szlovákok,
lengyelek, franciák) szemben ellenséges reflexek által mozgatott igazságtalan
személyek/nemzetek.
3. Az új
államokban, melyek 1918 után jöttek létre, vagy alakultak át területi
szempontból, a közbeszéd, az 1918–1920-as időszakra vonatkozó történelmi
narratívákat is beleértve, ahogy azokat több tízmillió polgár tanulta meg a
történelemórákon, a sajtóból, a műalkotásokból és más utakon, a „nemzet”,
„nemzeti terület”, „nemzeti történelem”, történetírás, történelmi múlt fogalmak
körül forog, (fiktív) ok-okozati kapcsolatot hozva létre távoli történelmi
események (pl. egy vitatott terület – ókori – első benépesítése, a többségi
etnikumok „kisebbségiek” általi elnyomása) és az 1918-as döntések között,
mindezek egy szélesebb körű nemzetépítési és kollektívidentitás-építési folyamat
részét képezve felülírva/szembe állítva azon népek nemzeti identitásával,
melyektől nem sokkal korábban új és néha nagy kiterjedésű területeket szereztek.
4. Ahogy
azt látni lehet, sajnos, 2017-ben még olyan jelentős értelmiségiek, mint Andrei
Pleşu , Andrei Cornea és méginkább egy olyan szekus ügyész nemzetépítési
történész, mint Ioan Aurel Pop –, jószándékuk ellenére (az első kettőről van
szó), nem tudnak mást produkálni, mint ugyanazokat a gondolkodási sablonokat és
ugyanazokat a történelemértelmezéseket, melyeket már (kívülről) megtanultunk az
állami (nemzeti) oktatási rendszer V., VIII. és XII. osztályában. Úgy tűnik,
észrevétlenek maradtak az első világháborúról szóló, az akkori eseményeket
kontextusba helyező és relativizáló újabb könyvek (pl. Christopher Clark, Lucian
Boia).
Tehát
rituálisan ismételgetik a régi bántó, túlnyomórészt és kimondottan magyarellenes
dogmákat, melyeket a következő mondatban lehet összefoglalni: „A román népnek
1918-ban (vissza)adtak egy kvázi szent területet (Erdélyt), melynek már az ókor
óta (kizárólagosan) jogos tulajdonosa volt, míg a „megszálló”, „idegen” és
„kisebbségi” magyarok az egyedüliek, akik ezt képtelenek elfogadni… És ha már a
szászok is felkarolták – a legenda szerint – a ’Nagy Egyesülést’, akkor
egyértelmű, hogy a magyarok ’Trianon-szidrómának’ nevezett kollektív elmebajban
szenvednek – ezért aztán a románoknak állítólag joguk és paternalista
kötelességük ítéletet mondani felettük és tősgyökeres módszerekkel
’kigyógyítani’ őket ebből az (esetleg ragályos) kórból. Az „1918 + Erdély”
témában nagyjából így működnek a diskurzusok az Új MMXVII. évében. Tehát sokan
hisszük azt, hogy (állítólag) minden tudunk, amit tudni kell, hogy véleményeket,
álláspontokat, ítéleteket mondani arról, hogy mi és miért történt nagyjából 100
évvel ezelőtt.
5.
Furcsa, mégis: Az olyan nyugati országokban, mint Németország, Nagy-Britannia, a
tankönyvekben, az egyetemi körökben és így tovább, az első világháboú okairól és
végkifejletéről, valamint az azt követő szerződéskről szóló vita NAGYON ELTÉRŐ
témákról folyik, mint az itteniek, például:
A.) a
német birodalom egyesülése, gazdasági és katonai felemelkedése Bismarck alatt,
1870 után és az egyesült Németország (gazdasági) hatása az európai és globális
erőegyensúlyra;
B.) a
szén- és vaslelőhelyek koncentrációja a német területen (a Ruhr, a Saar-vidék,
illetve a ma Lengyelországhoz tartozó Sziléziában), mely egyértelműen a nehéz-
és a fegyveriparnak kedvezett, a hatalmi versenytárs, a gyarmattartó
Franciaországgal szemben… Ezért aztán Franciaország akár „kívánhatott” is egy (reváns-)háborút
Németország ellen, még mielőtt ez az addiginál is erősebbé válik. (TANULMÁNY:
ld. a 14. oldali ábrát arról, hogy miként nőtt meg a német gazdaság súlya a
franciához képest);
C.) a
legyőzött országok tüntető kizárása a versailles-i „békekonferenciáról” (ami
egyedülálló dolog Európa közelmúltjában és szöges ellentétben áll az
1814-15-ös bécsi „táncos” kongresszussal, melyen a legyőzött poszt-napóleoni
Franciaország nemcsak jelen lehetett, hanem a győztesek egyenlő félként
kezelték) és elfogadhatatlan, vagy csak nehezen elfogadható feltételek és
kötelezettségek kirovása a „legyőzött” országokra (melyek legyőzése inkább csak
a harcmezővé és a tárgyalásokról kizártak felett ítélkező bíróságokká
változtatott tárgyalóasztaloknál következett be);
D.)
Németország (Ausztria és Magyarország) határainak újrarajzolása 1918-1919 után a
fentebb említett pontoknak megfelelően: a közép-európai gazdasági térség
visszaszorítása és feldarabolása, a létfontosságú német ipari területek
„kisajátítása” (zömmel németek által lakott területekről van szó: Saar,
Felső-Szilézia, Nyugat-Poroszország egyes részei),
„egészségügyi
záróövezet” létrehozása Németország és Oroszország között.
A német
gazdaság globális súlyának növekedése a brit és francia gazdaság súlyának
csökkenésével szemben – ami komoly aggodalmat keltett a konkurens, gyarmattartó
államokban, tekintettel arra, hogy Németország forrásai jelentős részét a saját,
vagy a szomszédos államok területéről szerezte be, míg Franciaország és Anglia
nagyrészt a sok ezer kilométerre lévő forrásaiktól függtek (neuerweg.ro)
6. A
kelet-európai országokhoz visszatérve, nevezetesen Magyarországra és a
szomszédos országokra, érdekes dolgot figyelhetünk meg: a fentebbi A-D. pontok
pontosan alkalmazhatók a nagyjából 100 évvel ezelőtti Ausztria–Magyarország
helyzetére is:
A.) A
dualista monarchia viszonylag egységes gazdasági terület volt, gazdasági és
infrastrukturális szempontból pedig jelentős fejlődést mutatott. Bár minden
téren jelentős hátrányban Németországgal és más (gyarmattartó) nyugati
országokkal szemben, a 100 évvel ezelőtti „Kákánia”, tehát Nagy-Magyarország is,
tehát Erdély is minden kétséget kizáróan és az akkori standardokat figyelembe
véve a legvirágzóbb, „legcivilizáltabb” és legjelentősebb államok klubjába
tartoztak úgy Európában, mint ahogy globálisan is.
B.)
Nagy-Magyarország számos forrását a (soketnikumú) perifériáiról szerezte be,
fejlett feldolgozóiparral rendelkezve nagyrészt a mai Magyarország területén;
(sugarasan és körkörösen) rendkívül fejlett vasúti rendszerrel rendelkezve, mely
az ország minden égtája között biztosította a nyersanyagok és a késztermékek
áramlását.
C.)
Magyarországot szintén kizárták a tárgyalásokról 1918 után – különösen az
1919-es szerencsétlen kommunista-szovjet puccs nyomán –, elfogadhatatlan, vagy
legalábbis nagyon nehezen elfogadható feltételeket és követeléseket kényszerítve
rá.
D.)
Magyarország határainak újrarajzolása a fenti pontok függvényében: a gazdasági
terület feldarabolása, a vasúti kapcsolatok és csomópontok elvágása, a magyarok,
vagy más etnikumúak által lakott területek geoökonómiai okokból történt
„kisajátítása”.
A
Románia és Magyarország közötti határvonal kialakításának fő célja: a vasútnak
és a vasúti csomópontoknak, Franciaország szorgalmazására, Romániához „kellett”
kerülniük, a térség bonyolult, a román etnikumra nézve egyáltalán nem kedvező
etnikai összetételtől függetlenül (ld. az alábbi térképet is). Ugyanezt az elvet
alkalmazták a Szerb-Horvát-Szlovén Királysággal, valamint a Csehszlovákiával
szembeni határ kialakításánál is. Ez utóbbi esetben fontos szerepe volt a Duna
határjellegének, hogy kijáratot biztosítsanak ennek az országnak a Fekete-tenger
felé. (neuerweg.ro)
Németországhoz hasonlóan Magyarország – Franciaország kezdeményezésére
–gazdaságilag és infrastrukturális szempontból fontos kiterjedt területeket
veszített el a szomszédos államok javára, annak ellenére, hogy ezeken a
területeken bonyolult, vagy a határmenti területeken éppenséggel egyértelműen a
magyaroknak kedvező etnikai összetétel létezett. A fentebbi ábrán az Apponyi
gróf által a békekonferencián bemutatott híres „vörös térkép” látható, mely azt
mutatta, hogy a javasolt, majd Magyarországra kényszerített új határok semmibe
vették a határterületek etnodemográfiai összetételét, ahol zömmel magyarok és
más nemzetiségek (németek, zsidók) éltek és csak kis mértékben a szomszédos
államhoz tartozó etnikumúak. A két fentebbi térkép a győztes hatalmak által 1918
és 1920 között követett geoökonómiai logikát ábrázolja. (neuerweg.ro)
7. A következő
tanulságokat szűrhetjük le: Az első világháború kirobbanásának és az azután
hozott döntések valódi okai túlnyomórészt geopolitikaiak és gazdasági
stratégiához kapcsolódók voltak (mint minden fegyveres konfliktus esetében) és
NEM tisztán „nemzeti” ügyek és konfliktusok. Azokban az években messze NEM a
boszniai szerbek, a lengyelek, az erdélyi románok, a csehek és a többiek
elégedetlensége volt a fő gond Keleten, hanem a közép-európai
(tradicionalista-tekintélyelvű jellegű) germán hatalmi tömbnek (mely tömbnek
Ausztria-Magyarország is része volt) a nyugati gyarmattartó államok koalíciója
általi szétverése, melyek a tömegek döntéshozatali részvételét illetően
fejlettebbek voltak, a diktatúrai és más népességek hardcore elnyomási elemeket
ugyanis „kiszervezték” a gyarmatokra, illetve az afro-amerikai közösségekbe és
ezeket egészen a XX. században egészen a 60-as (!) évekig fenntartották: ld.
Franciaország, Anglia, Ausztrália, az AEÁ helyzetét.
8. Miként
kapcsolódnak az első világháború geopolitikai/gazdasági okai az azt követő
évszázad kelet-európai nemzeti (nacionalista) ügyekhez? Egyszerűen (ld. fentebb
is): Kelet-Poroszország, Szilézia, Galícia, Felső-Magyarország, Bukovina,
Bánság, Vajdaság, Bosznia, Erdély és a többi, kiterjedt soknemzetiségű és
sokfelekezetű területek jelentették Németország, Ausztria és Magyarország
gazdasági hinterland-ját. A gyarmattartó Antant fő célkitűzésének eléréséhez,
nevezetesen Európa közepének gazdasági, infrastrukturális stb. szétdarabolásához
politikai széttöredezésre volt szükség, nemzeti (nacionalista)
államokat/rezsimeket hozva létre a leválasztott területeken, az új névadó
nemzetiségek (csehek, szlovákok, szerbek, lengyelek, románok) egyoldalú
nyilatkozatai alapján. Ezeknek az új államoknak/határoknak a létrehozása
elkerülhetetlenül kéz a kézben haladt azoknak a népességeknek a tudatos és nyílt
elnyomásával, melyek rovására végrehajtották – tudatosan – a kérdéses „területi
átszervezéseket” (lényegében a németekről, az osztrákokról, a magyarokról lévén
szó).
9. Tehát
ezeknek az új határoknak/rezsimeknek a megvalósításához és tartóssá
tételéhez elkerülhetetlen volt a haszonélvező lakosságok maximális
szembeállítása a Lengyelországban, Csehszlovákiában, Romániában,
Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban élő és hátrányba került lakossággal. E cél
eléréséhez Romániában is a közbeszédben, a történelemtankönyvekben, a médiában,
az online vitákban, a mozifilmekben, a köztereken álló emlékművek és más egyebek
által „negatív” módon viszonyultak és viszonyulnak majd továbbra is a régebbi
történelmi korszakokhoz, melyekben megfordították a két nagy csoport szerepeit:
nevezetesen úgy állították be a dolgokat, hogy 1918 előtt a magyarok, a németek,
az osztrákok uralkodtak a románok, csehek, lengyelek és a többiek felett, sőt
elnyomták őket.
10. 1918
után a kelet-európai haszonélvező államok e cél eléréséhez a következő állami
politikákat vetették be a „területükön” őshonos „nem névadó” lakosságokkal
szemben:
A.)
önkényesen átminősítették ezeket az őshonos, államalkotó csoportokat „etnikai
kisebbségekké” (melyek alávetettjei a „többség” akaratának, a névadó nemzet
tagjainál, a „többségnél” kevesebb nyelvi, közigazgatási, területi jogokkal
rendelkezve);
B.) kollektív bűnösség alkalmazása, visszaható és kvázi általános módon velük
szemben;
C.)
célzott kisajátítási politikák az egyéni és kollektív tulajdonaikkal szemben;
D.) a
történelem kisajátítása és eltorzítása, a névadó, domináns nemzet kvázi rituális
áldozatként beállításával. (Ld. annak kihirdetése, hogy X. században egy „román”
Erdély „magyar meghódítása” történt; még ezzel ellentétes tények dacára is.
Lásd: Dobokai régészeti ásatások);
E.)
marginalizálás, egyéni és kollektív kiszorítás a közigazgatásból, ezzel
párhuzamosan pedig etnokratikus közigazgatási struktúrák kiépítése a domináns
nemzet előnyére;
F.) a
szülőhazából történő elűzés/eladás;
G.)
erőszakos asszimiláció;
H.) az
anyanyelvhasználat tiltása/megakadályozása a közigazgatásban és más hivatalos
helyzetekben;
I.) a
„kisebbségi” régiók masszív és szisztematikus betelepítése a névadó nemzetből
származó tisztviselőkkel és azonos etnikumú lakossággal, akiket gyakran
kiváltságos és domináns helyzetekbe hoznak az őshonosokkal szemben;
J.)
azoknak a történelmi eseményeknek és döntéseknek a tabusítása és elrejtése,
melyek az 1918 utáni kelet-európai geopolitikai helyzethez vezettek, megtagadva
e témában az egyenlő felek közötti vitát;
K.) a
névadó, domináns nemzethez tartozó lakosság mozgósítása a fentebbi célkitűzések
megvalósítása érdekében, egészen az atrocitásokig és gyilkosságokig is elmenve
(ld. a román civilek által a Gyulafehérvár, Hunyad környéki magyar civilekkel
szemben 1918-1919-ben elkövetett gyilkosságok és rongálások); a „többségi”
polgár arra bátorítása, hogy viszonyuljon ellenségesen a „kisebbségihez” és a
„többségi” potenciális „etnoügyésszé” változtatása a közbeszédben, aki a nemzeti
(nacionalista) államhoz viszonyulásuktól függően ítélheti meg (és ítélheti el) a
„kisebbségieket”.
L.)
megosztás és deszolidarizálódás válságos időszakokban és a „többségiek”
„kisebbségiek” ellen uszítása a soketnikumú térségekben, hogy ezzel hozzák létre
és biztosítsák a domináns névadó nemzet pánregionális etnonacionális
szolidaritását. (Ld. az 1956-os kolozsvári magyarellenes diverziót, melyet a
Securitate szervezett meg a magyarországi antikommunista forradalom idején);
M.)
megkérdőjelezhetetlen nemzeti mítoszok elültetése a „többségi” kollektív
tudatban, a saját nemzetről szóló valóságos „civil teológiákról” és hősies
inkantációkról lévén szó, amit a „mások” ördögként lefestése és a
„többségieknek” a „kisebbségiekre” vonatkozó elemi ismeretektől való
elszigetelése kísér;
N.)
Azoknak az ígéreteknek a be nem tartása, melyeket a „kisebbségekkel” szemben
vállaltak (Romániában, például, a gyulafehérvári kiáltvány III. pontja, valamint
a Románia által 1989 után aláírt specifikus szerződések, charták és
megállapodások számos rendelkezése).
11. Ez az
1918–1920 után történt jelentős geopolitikai, gazdasági, nemzeti és identárius
„újraindítást”, melyet önkényesen kényszerítettek ki és melyet a „legyőzőtekkel”
szembeni kollektív inkriminálással egészítettek ki, már kitalálása pillanatától
kezdve egyaránt bírálták a legyőzöttek, mint ahogy a győztesek táborához tartozó
kritikus elemzők is, mint például John Maynard Keynes, a politikai közgazdaság
egyik klasszikusa, aki hivatalos minőségben vett részt az egyoldalú párizsi
„tárgyalásokon”. Keynes nagy világgazdasági válságot jósolt, a versailles-i béke
kidolgozási folyamatát uraló Franciaország által Németországra kényszerített
kártérítések miatt. A legyőzött Németországban a két világháború közötti
időszakban a politikai spektrumban csaknem általános konszenzus volt arról, hogy
a versailles-i „béke” az akkori feltételekkel elfogadhatatlan – az ezt követő
„revizionista” mozgalom, valamint a legradikálisabb nacionalizmus megerősödés
szintén szinte elkerülhetetlen következményei voltak Németország és Európa új
működési keretének.
12.
Analógiával, de egy sor specifikus különbség rögzítésével is, Németország
helyzete Magyarországra extrapolálható, mely ugyanabban a Franciaország által
kikényszerített fűzőben találta magát, melyet a Nagy-Magyarországról történt
területleválasztások haszonélvező országaiból (Csehszlovákia, Jugoszlávia,
Románia) álló szövetség (Kis-Antant) biztosított, a magyar revizionizmus és
irredentizmus (= az azonos etnikumú elnyomott lakosság megmentése az idegen
uralom alól) pedig elkerülhetetlen és előrelátható következmény volt.
13. Az
1918–1920-as új rendezést biztosító lépések ellenére ez nem lehetett időtálló,
egy sor határrevízió és helyi népszavazás követve. Csak érdekességként:
Ha Sopron város 1921-ben népszavazással úgy döntött, hogy Magyarország része
marad és nem kerül át Ausztriához, akkor vajon miként döntött volna a környező
országokhoz került, sokszínű és jelentős, vagy éppenséggel domináns magyar
arányú lakossággal rendelkező Nagyvárad, Arad, Temesvár, Nagyszalonta, Szabadka,
Kassa, Munkács? Érdekes megfigyelni, hogy még a második világháború alatti, az
1918 utáni békeszerződéseket bírálók közül sokak által megjósolt szövetségek is
részben „figyelmen kívül hagyták” az akkori rendezéseket: Olaszország és Románia
Németország és Magyarország szövetségesei lettek, Románia még egy
döntőbíráskodást is elfogadva, melynek eredményeként Észak- és Kelet-Erdély egy
részét átengedték (visszaadták) Magyarországnak.
14.
1945–1947 után, az 1918–1920-as rendezés megerősítése és tartósítássá tétele
céljából, szintén Párizsban lényegében megerősítették, szintén önkényes és
egyoldalú módon, a 30 évvel korábban kikényszerített határokat és ezeknek a
terepen létező etnodemográfiai tényeket továbbra is semmibe vevő határoknak a
bebiztosításához pedig (már 1945–1946-tól) a németek által évszázadok óta lakott
lengyelországi, csehországi, jugoszláviai, sőt magyarországi területek etnikai
megtisztításához, valamint saját etnikumú lakossággal való nagyszabású
betelepítésekhez folyamodtak. Becslések szerint, nagyjából 12 millió németet
kergettek el a szülőhelyükről, akik közül nagyjából 6 millió halt meg útban a
Nyugat felé. Csehszlovákiából nagyjából 120.000 magyart űztek el egy magyarokra
nézve egyértelműen hátrányos „lakosságcsere” keretében. Romániában a szászok egy
része a német csapatokat kísérve Ausztriába menekült, a megmaradtakat pedig 1945
januárjában deportálták szovjetunióbeli munkatáborokba és ugyanakkor célzottan
megfosztották tulajdonaiktól és kidobták őket a házaikból, hogy helyet
csináljanak a románoknak és a romáknak.
15.
1944/1945-ben Romániában (és Észak/Kelet-Erdélyben) felmerült a magyarok és a
németek elűzése, de erre végül nem került sor. Ezzel szemben a Székelyföldön és
Kalotaszeg térségében, Kolozsvártól nyugatra több tíz, vagy száz halálos
áldozattal járó atrocitásokat hajtottak végre székelyek/magyarok ellen bizonyos
román félkatonai szervezetek (pl. a „Maniu-gárda”), amit elhallgatnak a
magyar–román konfliktusok mérlegelése során, mint ahogy a magyarok elleni
1918-as Gyulafehérvár környéki atrocitásokat (valamint az 1848-as nagyenyedieket,
illetve az 1784-eseket). Ezzel szemben a nemzeti-kommunista korszakban kizárólag
a magyarok által románok ellen elkövetett, elítélendő (és vitathatatlan)
eseményeket és tetteket „égették bele” a romániai névadó nemzet kollektív
tudatába (ld. az „Ipp–Ördögkút–Majszin” típusú vádló retorikát).
16. A
„kisebbségek” kiűzése Erdélyből nem történt olyan nyílt és egyértelmű módon,
mint sok más térségbeli országban – ezzel szemben megállapítható, hogy
kifinomultabb és hallgatólagos módon, de mégiscsak tudatosan és szisztematikusan
hajtották végre az 1945 utáni évtizedekben, „lenyűgöző” eredményekkel úgy a
németekre (90 százalékos mínusz a háború előtti időszakhoz képest), mint ahogy a
magyarokra is nézve (nagyjából 30-40 százalék mínusz?). A hagyományosan a
közép-európai térséghez kötődő román görög-katolikusokat 1948 után odaadták az
ortodox egyháznak. Így abban az évben szétverték a nyugatpárti felekezetű
erdélyiek közép-európai, transzetnikus „identárius” többségét, annak 1989 utáni
újjáépítését pedig az ortodox egyház hegemón helyzete, valamint az ortodox
lakosságnak egyértelműen kedvező tömeges migrációk akadályozták meg.
17. Az
1918/1945 után dominánssá vált névadó nemzetek (= az a nemzet, melynek nevéből
az ország neve származik) nemzeti identitárius építkezésében megfigyelhető
néhány közös elem: a csehek, a szlovákok, a lengyelek, a románok, a szerbek a
volt domináns nemzetekkel, németekkel, magyarokkal… törökökkel szembeni
valóságos kollektív vádiratokként és vádpontokként kidolgozott történelmi
diskurzusaikban a következő elemeket hangsúlyozták:
A.)
Meghatározóan tettes–áldozat történelmi kapcsolat megléte a korábbi domináns
(jelenleg kisebbségi, vagy tisztogatással eltávolított) nemzet és a (többségi)
névadó nemzet között. A kollektív tudatból még annak lehetőségét is kitörlik,
hogy a saját, többségi nemzet is követhetett el igazságtalanságokat, vagy akár
atrocitásokat is mások, illetve a jelenleg alárendelt „kisebbségi” nemzettel
szemben.
B.) A
névadó nemzet időbeni elsőbbsége egy bizonyos területen a „kisebbségi” nemzettel
szemben, amivel egy bizonyos régió területi hovatartozását, illetve a más
csoportok ellen irányuló ellenséges etnokratikus politikákat indokolják. (Lásd
az etnikai kontinuitási elméleteket az albánoknál, románoknál, szlovákoknál.)
C.) A
jelenleg többségben lévő nemzet (lehetőség szerint örökös) állítólagos számbeli
többsége, amivel egy bizonyos régió területi hovatartozását, illetve a más
csoportok ellen irányuló etnokratikus politikákat indokolják.
D.)
Etnikai asszimilációs, vagy vallási áttérítési politikák a korábban domináns
(most kisebbségi) nemzet tagjaival szemben.
E.)
Szinte teljes semmibevétele a nemzetiségek békés együttélését bizonyító
aspektusoknak, mint ahogy a kisebbségi nemzet vitathatatlanul pozitív
apportjának, hogy kollektíven inkriminálhassák és megfosszák gyökereiktől ezeket
a csoportokat a szisztematikus betelepítésnek már amúgy is alávetett
szülőföldjükön.
F.) Annak
a kollektív percepciónak a kialakítása, hogy a saját névadó, domináns nemzetnek
az etnokráciája az 1918 után nagy áldozatokkal bevezetett, hőn óhajtott
történelmi igazságosság kifejezése lenne.
G.) Az
államok és egy adott államot alkotó csoportok közötti kapcsolatot ténylegesen
uraló területekkel kapcsolatos elvek teljes kihagyása a közbeszédből.
18. A
fentebb leírt döntések és politikák erdélyi alkalmazásának egyes 1918 utáni
elkerülhetetlen, vagy éppenséggel váratlan hatásai:
A.)
Románia határainak 1918/1947 utáni újrarajzolása az őshonos népességek
megkérdezése (népszavazás) nélkül és az 1918-ban szelektív módon csak az
Antant-párti népességeknek megadott önrendelkezési jog semmibe vétele.
Tekintettel a Romániához csatolt új nyugati területek nyugatpárti felekezeteinek
többségi helyzetére, egy népszavazás valószínűleg NEM bizonyította volna a
Romániával egyesülés támogatóinak abszolút többségét.
B.) Az
etnokratikus és az etnikai/felekezeti dominálási politikák Erdélyben NEM szűntek
meg 1918 után, hanem csak a szerepek fordultak meg. Az Erdélyben többségben, de
a Bánságban, Bukovinában, az odacsatolt régiók összes városában, mint ahogy
számos magyar és német régióban kisebbségben lévő románok a Párizsban meghozott
döntésekkel olyan csoporttá változtak, mely etnokratikusan uralkodik a magyarok,
németek és mások felett – ugyanez történt a lengyelekkel, a szerbekkel, a
csehekkel, a szlovákokkal a „saját” országaikban.
C.) A
„kisebbségiek” marginalizálása és szisztematikus kiszorítása a közigazgatásból a
Párizsban eldöntött etnokratikus rezsim erőszakos bevezetése érdekében tudatosan
használt lépés volt. Maga a Nemzetek Ligája is, melyet a békekonferencián
gondoltak ki és részben az volt a szerepe, hogy – látszólag – kompenzálja az
önrendelkezési jog megtagadását a németektől és a magyaroktól, úgy ítélte meg,
hogy ezek a lépések – pontosabban az, hogy egyes nem román etnikumú
köztisztviselőknek a román állam iránti hűségnyilatkozatot kellett tenniük
állásuk megtartásához – NEM voltak összhangban a békeszerződésekkel – de
szankciók hiányában zavartalanul folytatódtak ezek a kiszorítási politikák.
D.) Nagyszámú köztisztviselő és azonos etnikumú lakosság betelepítése a
„meghódított” új területekre. Mivel az új „tartományokba” küldött központi
köztisztviselők merítési lehetőségét – mesterséges módon – a román etnikumúakra
szűkítették, statisztikailag következik, hogy felkészültségük nagyon hiányos
volt, mert elkerülhetetlen módon szerényebb társadalmi rétegekből származtak.
Amihez hozzáadódik még e regáti felkészületlen tisztviselők balkáni-fanarióta
kulturális háttere, valamint az Erdéllyel szemben „ellenséges” küldetése, aminek
teljesítésére a kérdéses személyeket kiképezték. Ezek a közigazgatási személyzet
kiválasztására használt politikák együttesen Erdély gyors gazdasági,
közigazgatási és civilizációs hanyatlásához vezettek.
E.) A
pénzügyi központosítás az Erdélyben megtermelt pénzügyi forrásokat más régiók
felé vezette és vezeti el, valamint önkényes és gyakran ellenséges és
inkompetens, klienselven alapuló felhasználását eredményezte, a szinergikus
energiák elpazarolásával. A csaknem 100 évvel ezelőtti példák már feledésbe
merültek, de a 2016–2017-esek közismertek és felháborítóak.
F.) Egy
olyan multikulturális régiót, mint Erdély, mely a teljes Európa egyfajta
tükörképe, évtizedek óta hagyják etnikai felekezeti, civilizációs szempontból
leromlani anélkül, hogy a nyugati államok (melyek 1918 után meghatározták
Románia jelenlegi állami struktúráját) bármilyen formában bírálnák az európai
értékek tudatos és szisztematikus lerombolását ebben a térségben. Továbbra is
például Franciaország nemzeti geopolitikai érdeke uralkodik, mely rendkívül
érzékeny a számára kedvezőtlen közép-európai és német dominancia növekedésére.
Következésképpen Franciaország, az 1918 utáni közép-európai autokráciák
megtervezője egyértelműen hozzájárul ennek a status quo-nak a fenntartásában,
mely nyilvánvalóan ellentétes Franciaország deklarált eszméivel, de hasznos a
páneurópai hatalmi képletnek, Franciaország lényegében ideológiát és egy adag
frankofón hízelgést kínálva a románoknak azért a jólétért cserébe, amit egy
olyan Erdély kínált volna a románoknak, mely mentes az etnokráciától és abban a
Közép-Európában van lehorgonyozva, melytől korábban és továbbra is távol
tartják.
G.) Az
1921-es agrárreform nyomán, melyet a szász helyi közösségek és intézmények
részleges, célzott kisajátításával valósítottak meg, a felekezeti iskolák
fenntartásához jelentősen meg kellett növelni az evangélikus/szász lakosság
egyházi adóit – ami a világválság közepette számos család elszegényedéséhez és a
nemzetiszocialista típusú mozgalom (Erneuerungsbewegung) szászok körében
bekövetkezett megerősödéséhez vezetett, amit a második világháború idején a
szászok nemzetiszocialista mozgalomhoz csatlakozása követett – ami 1945 után
ürügyül szolgált a román hatóságok számára új és kegyetlen büntetések,
kisajátítások és polgári jogoktól való megfosztások bevezetéséhez (nagyjából
1944 és 1948 között).
H.) Egyes
sikeres erdélyi cégek/ipar elrománosítás, vagy tudatos becsődöltetés útján
történt lerombolása, melyek 1918-ban 2/3-os arányban szász tulajdonban voltak –
amit 1944/45 után az államosítás, 1989 után pedig egy gyakran önkényes, hozzá
nem értő (re)privatizáció követett, ami masszívan hozzájárult a szászok (1945
utáni) elszegényedéséhez és (1989 utáni) emigrálásához, amit az utóbbi nagyjából
két évtizedben a románok és a magyarok emigrálása követett az Erdélyben kvázi
mesterségesen létrehozott elszegényedés miatt.
I.) Az
1989 előtti Románia (és nemcsak ez) intenzív és leplezetlen asszimilációs,
etnikai szétszórási, a nem-románok más országoknak történő eladási politikát
folytatott. A volt nemzeti-kommunista elitek által vereségként értelmezett
1989-es események után az addig hipernacionalista és elszigetelt, Európában
marginalizált Románia elfogadta az Európa Tanács egyes, az úgynevezett nemzeti
„kisebbségekre” vonatkozó rendelkezéseit, hogy kikerülhessen a krónikus
elszigeteltségből. A papíron elfogadott lépések végrehajtása azonban ugyanolyan
következetlen és néha teljesen hiányzik is, mint más területekre vonatkozó egyéb
nemzetközi/európai normák alkalmazása. Ennek ellenére a nacionalista állam
apparátusának volt kádereinek sikerült fenntartaniuk a román nemzet tudatában
azt a mítoszt, hogy a „kisebbségek” védelmére vonatkozó (nem teljes) lépések
máris egyedülálló teljesítményt, sőt „kiváltságok” és „pozitív diszkrimináció”
biztosítását jelentenek ezen a területen.
19.
Utolsóként, de nem utolsó sorban: A kelet-európai országokban (és nemcsak itt –
lásd Törökországot a XX., Irakot és Szíriát a XXI. században) az 1918–1920-as
időszakban Párizsnál meghozott önkényes és méltánytalan döntésekkel
bevezetett/fenntartott közösségszintű éretlenség és racionalizmusellenesség
teljes mértékben megnyilvánulnak, például abban, hogy ezeknek az országoknak a
lakói a nemzetközi közjogi, alkotmány- és közigazgatási jogi fogalmakról és
elvekről elemi ismeretekkel sem rendelkeznek. Románia lehet ennek az – elnézést
a kifejezésért – jogi és kollektív identitárius infantilizmusnak a „tökéletes”
negatív példája. Ezért az alábbiakban közlök egy (nagyon hiányos) listát azokról
a fogalmakról, melyeket ismerni kell ahhoz, hogy értő és – a jelenlegi –
jelentős tévesztések nélkül lehessen vitatkozni az Erdélynek nevezett európai
mikrokozmoszon belüli etnikumok közötti kapcsolatokról.
A.) ŐSHONOS: (=erről a területről/földről származó), az etnokratikus
országokban, mint ahogy Romániában is, csak a névadó etnikum nevezi magát
őshonosnak, ezzel implicit módon „máshonosi” – vagyis „idegeni” státust
tulajdonítva az ország többi etnikumának… akik jobban tennék, ha alávetnék
magukat a névadó etnikum akaratának, vagy hagyják el az országot (Mottó: Kifelé,
kifelé a magyarokkal az országból!). Ez a kifejezés azt mutatja, hogy semmibe
vesznek egy amúgy banális tényt, nevezetesen azt, hogy bármilyen más tényezőtől
függetlenül, a soketnikumú régiók akármelyik történelmi etnikai csoportját
őshonosnak és alkotórésznek kell tekinteni. A területi elsőbbség, más etnikumok
általi meghódítás/betelepítés, az elnyomási politikák, vagy egy etnikum
szenvedései NEM növelik és nem csorbítják őshonos és alkotóelem csoporti
státuszát. Vagyis: függetlenül attól, hogy mi volt a múltban, egy olyan
régióban, mint amilyen Erdély, a Bánság, Bukovina, Dobrudzsa és a többi,
MINDEGYIK történelmi csoport őshonos és azonos/hasonló jogok és kötelezettségek
illetik meg őket. Erre vonatkozóan még nem léteznek explicit nemzetközi
szabályozások, de egyes országok alkotmányában/jogrendjében léteznek egyértelmű
rendelkezések (Ausztria, részben Magyarország). Másrészről: tekintettel arra,
hogy nem léteznek explicit korlátozó rendelkezések bizonyos történelmi
lakosságok őshonos státuszát illetően, az emberi jogok alapján feltételezhetően
azonos jogokkal és kötelezettségekkel rendelkeznek, mint a kérdéses
(soketnikumú) állam bármely másik őshonos lakossága.
B.) AZ „UTI
POSSIDETIS” ELV: Vagyis: Függetlenül attól, hogy miként szerzett meg egy ország
egy bizonyos területet (Magyarország Erdélyt), ezt 1918-ig az adott állam jogos
tulajdonának tekintették. Tehát Erdély LEGITIM módon tartozott 1918-ig a Magyar
Királysághoz, a Habsburg Birodalomhoz, Ausztria-Magyarországhoz, függetlenül
attól, miként került sok évszázaddal korábban a birtokában. Vagyis az 1918-ig
érvényes nemzetközi jog szerint egyszerűen irrelevánsak egyes
nacionalista-etatista „történészek”, mint Daicoviciu, Ştefan Pascu, Ioan Aurel
Pop (amúgy sikertelen) erőfeszítései, hogy bebizonyítsák a „román” Erdély
„magyar hódítók” általi +/- 1000 évvel ezelőtt ellenséges megszerzését. Ugyanez
érvényes az egyik etnikum által a másikkal szemben Erdélyben elkövetett
esetleges kollektív igazságtalanságokra is. A nemzetközi jogban NINCSENEK olyan
rendelkezések, melyek alapján egy (esetleg számbelileg kisebbségben lévő)
„domináló” etnikum elvesztheti a lakhatási, vagy államisági jogát egy bizonyos
terület felett az ugyanazon térségben élő másik etnikummal szemben elkövetett
igazságtalanságok, vagy akár atrocitások miatt! Tehát, függetlenül attól, mit
állít az interneten a nacionalista vulgáta (az úgynevezett akadémikusokat is
beleértve), a magyarok erdélyi románokkal szembeni, 1918 előtti arroganciája,
vagy etnokratikus dominanciája semmilyen módon NEM indokolja Magyarország
megfosztását Erdélytől. Ugyanezen elv szerint, 1918 előtt Dobrudzsa, vagy a
magyarajkú csángók által lakott moldvai területek Romániától történő
elszakadását sem lehetett volna megindokolni, holott Románia állami
nacionalizmusa agresszívebb és intoleránsabb volt, mint a magyar.
C.) A „PACTA
SUNT SERVANDA” ELV: Az aláírt szerződéseket végre kell hajtani. Románia és egyes
aláírt szerződések betartása … it’s difficult, tudjuk jól. Románia néhány évvel,
sőt ÉVTIZEDDEL!!!! ezelőtt aláírta és ratifikálta a nemzeti kisebbségek
védelméről szóló keretegyezményt (magyarul – E-RS), a regionális és kisebbségi
nyelvek európai chartáját (magyarul – E-RS) és a Románia és Magyarország közötti
jó szomszédságról és együttműködésről szóló szerződést (magyarul – E-RS),
melyekkel NAGYSZÁMÚ KÖTELEZETTSÉGET vállalt (a nyugati határ szavatolásáért
cserébe) az etnikai/nyelvi kisebbségek nyelvének, kultúrájának és az adott
területen való fizikai létezésének megóvására. Számos cikkely megvalósult, de
sok még nem. Ha Románia mindent végrehajtana, amit aláírt, gyakorlatilag az
erdélyi, bánsági és a többi hasonló területeken minden hivatalos és kereskedelmi
felirat/tájékoztató (reklámok stb.) soknyelvű lenne, a tudatlanság által
fenntartott magyarfóbia véget érne, a magyarokat már NEM fenyegetné a masszív
emigrálás, asszimiláció és más hasonlók miatti eltűnés. Maguk is meggyőződhetnek
erről, ha alaposan és nagyon figyelmesen elolvassák azokat a dokumentumokat –
egyetlen kattintásra van a (kényelmetlen) igazság: Kedves Románia, kedves
nacionalista románok. Az aláírt megállapodásokat és szerződéseket BE KELL
TARTANI, azok betűjének és – főleg – szellemének megfelelően! Ezt jelenti azt,
hogy tényleg európai és a római jog elveihez kötődő vagy.
D.) MEGSZÁLLÁS, DOMINANCIA, INVÁZIÓ: Egy bizonyos terület fegyveres erő
használatával történő birtokba vétele. Erdély Magyarországi „megszállása”
sohasem történt meg – sem a X/XI. századokban, sem 1867-ben, sem 1940-ben, mint
ahogy a XVIII. században sem állt Habsburg „dominancia” alatt. Erdély azokban az
időkben ezeknek az országoknak/birodalmaknak az integráns részét képezte (lásd
az „uti possidetis” elvet). A nemzetközi jog szerint, Erdély lerohanása és
megszállása csak a fegyveres konfliktusok nyomán történt, például a
Habsburgokkal, az oszmánokkal szemben a XVI. és a XVII. századokban… és a román
hadsereggel szemben 1916-ban és 1918-ban. Mégis: invázió és megszállás után
végül az uti possidetis elvet alkalmazták, mellyel a hódítás legitimmé vált.
E.)
FELSZABADÍTÁS: Banális és egyértelmű, hogy a nemzetközi jog szerint, a román
hadsereg 1916-ban és 1918-ban NEM „felszabadította” Erdélyt, hanem lerohanta és
megszállta (lásd fentebb), ahogy azt Románia az Antant előtt az 1916-os titkos
szerződésben vállalta. A brassói szász lakosság evakuálása, valamint a román
nyelv egyedüli hivatalos nyelvként történt bevezetése ebben a több mint 30-30
százalékban és egyenlő mértékben szászok, románok és magyarok által lakott
városban ugyanezt mutatja: a román hadsereg megszálló hadseregként viselkedett,
nem felszabadítóként.
F.) A
ROMÁN FEJEDELEMSÉGEK VITÉZ MIHÁLY (MIHAI VITEAZU) ALATTI EGYESÍTÉSE: Óriási
ideológiai fantazmagória, melynek szendvics jellege van: vagyis két teljesen
képzeletbeli tartalommal töltött szeletből áll.
(1. szelet) Bizonyos
területek egyesítése – logikusan – konkrét, VALÓDI intézményekben, jogi
normákban, közigazgatási struktúrákban és okiratokban megtestesülő politikai és
közigazgatási lépésekkel történik, melyeket lejegyeznek, archíválnak valahol –
lásd Németország (újra)egyesítését. E lépések hiányában – logikusan – nem lehet
e Románia jelenlegi területén létező három tartomány „egyesítéséről”, melyek
akkor véget nem érő háborúk miatt jelentős, leírhatatlan katasztrofális
állapotban voltak.
(2. szelet) A „román
fejedelemségeket/országok” (vagyis Ungrovlachiát, Moldvát és Erdélyt) fogalmat a
nemzeti-kommunizmus korszakában találták ki nyilvánvaló ideológiai okokból, hogy
leverhessék a kollektív tudatba a három történelmi régió kizárólagosan román
államiságának képzeletbeli pillérét, melyekre aztán rá lehetett „építeni” azt a
retorikai „autópályát”, amin aztán „futtatható” a kimondottan román, egy távoli
jövőből (Boirebisztasz és társai) kiinduló nemzeti szükséglet/akarat kitalált
története, melynek a jelenkorra vonatkozó egyértelmű, eszkatológiai célja van =
a ceauşiszta/funarióta Románia nemzeti-egységes-oszthatatlan állama.
G.) Az
1918. 12. 01-i GYULAFEHÉRVÁRI NYILATKOZAT: Egy szándéknyilatkozat, melyet 1228
román nemzetiségű magyar állampolgár fogadott el a Gyulafehérvárra érkezett
összesen nagyjából 100.000 személyből, mely az általuk lakott területek Román
Királysághoz csatolásáról szól. A gyulafehérvári nyilatkozat a nem-románok
teljes nemzeti szabadságára, valamint a politikai és közigazgatási
képviseletükre vonatkozó néhány cikkelyt is tartalmaz és ennek a közigazgatásnak
e nemzetiségek nyelvén is működnie kellett volna. A közigazgatási arányos
képviselet és nyelvhasználat a mai napig nem teljesített ígéretek. Ezzel szemben
Románia a saját köztisztviselőit és – nyilvánvaló módon – az egyetlen
közigazgatási nyelvként használt román nyelvet „exportálta” az újonnan
megszerzett területekre. A bukaresti parlament utólag sem foglalta törvénybe a
nyilatkozatot.
H.) A
TRIANONI SZERZŐDÉS (az angol nyelvű teljes szöveg): Magyarország 1920-ban a
versailles-i/párizsi „Könnyek Palotájában” (= Trianon, beszédes név) aláírt
(nagy nyomásra, de mégiscsak aláírt) egy nemzetközi SZERZŐDÉST (még akkor is, ha
diktált rendelkezésekkel), melyben elfogadta a rá kényszerített feltételeket, az
1947-ben szentesített és a kétoldalú szerződéssel 1996-ban megerősített területi
veszteségeket is. Veszteségek: a lakosság 2/3-a; a részben tömbben élő, az
újonnan meghúzott határ közvetlen közelében többségben lévő magyar etnikumú
lakosság 1/3-a. Jelentős természeti és kulturális források, infrastruktúra,
közigazgatási, oktatási, egyházi, akadémiai stb. ingatlan, állami cégek és
társaságok, irattárak és egyebek kerültek Csehszlovákia, a Szerb-Horvát-Szlovén
Királyság és Románia birtokába. A romániai magyar népesség 1918/19-ben
atrocitásoknak és gyilkosságoknak volt kitéve, amit célzott kisajátítások,
marginalizálás, nyelvi és polgári jogfosztások követtek.
I.)
ÉSZAK-/KELET-MAGYARORSZÁG (enyhe magyar számbeli többséggel) 1940-ben szintén
egy nemzetközi SZERZŐDÉS (teljes szöveg német nyelven) alapján került (vissza)
Romániától Magyarországhoz, egy Románia által elfogadott (nyomásra, de mégiscsak
elfogadott), valamint a többi érintett fél beleegyezésével történt
DÖNTŐBÍRÁSKODÁS alapján. Tehát egy SZERZŐDÉSRŐL/DÖNTŐBÍRÁSKODÁSRÓL van szó és
nem egyoldalúan kikényszerített „Diktátumról” (az eredeti szövegben kétfajta
írásmóddal jelzi a szerző, hogy a román források a nyelvtanilag helyes „dictat”
szó helyett általában „diktat” szót használnak, hogy ezzel emeljék ki
Németország szerepét a döntésben – E-RS), ahogy azt a fősodorhoz tartozó román
diskurzus állítja. Másképp mondva, a jogi terminológia szemszögéből nézve, a
„Bécsi Diktátum”… nem létezik, mint ahogy „Trianoni Diktátum” sem létezik.
Szigorúan erkölcsi/etikai szemszögből nézve, a trianoni szerződést inkább
lehetne diktátumnak nevezni, mint a bécsi szerződést, ahol létezett egy
viszonylagos beleegyezés a román fél részéről. De technikailag mindkettő
nemzetközi SZERZŐDÉS (még ha esetleg fel is vetődhetne „egyenlőtlen” jellegük).
J.)
TÖRTÉNELMI JOGOK: Ez a fogalom NEM LÉTEZIK a nemzetközi, vagy állami/alkotmányos
jogban (Staatrecht), de nagyon elterjedt a közbeszédben és a „vulgatában”, egy
bizonyos etnikum/nemzet(!), vagy egy bizonyos állam egy (általában soketnikumú)
terület feletti állítólagos (kizárólagos) jogának jelölésére. Ennek megfelelően
a „magyarok”, vagy „románok” (nemzetként/népként) Erdélyre vonatkozó történelmi
jogára hivatkozásról beszélnek. De a nemzetközi jog NEM ismeri ezt a fogalmat,
mert általában az ÁLLAM a nemzetközi jog szubjektuma és nem az ETNIKUM/NEMZET.
Kivétel: a (valamely ország lakóinak összességeként és nem egy bizonyos
etnolingvisztikai közösség tagjaiként ködösen megfogalmazott) NÉPEK
önrendelkezési joga – mely jogot azonban minden ÁLLAM területi integritáshoz
való joga ellensúlyoz. Tehát helyesebb lenne, ha 1918 előtt (Nagy-)Magyarország
területi integritáshoz fűződő jogáról beszélnénk, az „uti possidetis” elv
alapján. Ugyanúgy 1918 és 1945 után Romániát is megilleti a területi
integritáshoz fűződő joga, pl. az ENSZ Chartája alapján (az erőszakellenességre
és az államok területi integritására vonatkozó 2/4. cikk.) (az uti possidetis
elvet 1918 után vitatták).
K.)
NEMZETKÖZI JOGI SZUBJEKTUM:… ez általában az ÁLLAM és nem az etnikum, a nemzet.
Ezért a hamisnak bizonyult (ld. itt az 1-2. és 20-28. oldalakat), de a mai napig
életben tartott lamentálás, mely szerint „a magyarok a középkorban lerohanták a
románokat, ellopva tőlük Erdélyt” a nemzetközi jog szempontjából IRRELEVÁNS,
mert az állam áll a figyelem középpontjában, nem egy etnikai csoport.
Feltételezve, hogy az események úgy történtek volna – Ştefan Pascu 60-as, 70-es
években végzett dobokai ásatásai pont az ellenkezőjét bizonyítják, nevezetesen
azt, hogy a magyarok megérkezését megelőzően a térségben nagyjából 200 évig
hiányzik a lakottsági kontinuitás –, Erdély éppen az akkori szokásjog alapján
lett és maradt a Magyar Királyság (nem a „magyaroké”, mint etnolingvisztikai
csoporté!) LEGITIM tulajdona, mely szokásjogot csak jóval később kodifikálták az
„uti possidetis” elv formájában).
L.)
ÁLLAMNEMZET (németül: Staatsnation): Ez a fogalom egy francia, vagy
észak-amerikai típusú nemzet (önkéntes nemzet) tagjainak összességét jelöli, de
a kelet-európai országok is ezt használják hibásan és diszkriminatív módon (a
Staatsnation fogalom szintén NEM LÉTEZIK a nemzetközi, vagy alkotmányjogban),
tévesen a névadó, vagyis egy bizonyos állam nevét adó etnikumot jelölve, mely
ennek az értelmezésnek az alapján KIZÁRÓLAGOSAN lenne jogosult etnikratikus
rendszerben vezetni az országot. Romániában, például, az alkotmányban nem
tisztázott(!), kétértelmű „nemzetállam” kifejezést EGYÉRTELMŰEN korlátozó,
etnikai módon értelmezik, vagyis kizárva a más etnikumúakat az egyenlő jogokkal
rendelkező polgárok összességéből. Még akkor is, ha a magyarok, németek
„elfogadják” ezt az értelmezést, mert magyar/német nemzetiségű/etnikumú román
állampolgárokként határozzák meg magukat, mégiscsak diszkriminatív, mert a
nem-románokat – virtuálisan – kizárja az egyenlő jogú polgárok összességéből.
Hasonló módon, egyes szász történészek írásaiban ungarische/rumaenische
Staatsnation szerepel 1918 előtt/után, mely nemzeteket felruházzák azzal a (NEM
LÉTEZŐ) joggal, hogy saját etnikumú politikusok és főleg tisztviselők révén
vezessék a „kizárólag őket megillető” országot, más etnikumúak diszkriminatív
kizárásával az állami közigazgatási tisztségekből. A Staatsnation ilyen fajta
értelmezése inkább a kelet-európai nemzetek és etnikumok politikai
éretlenségének a bizonyítéka.
M.)
MIGRÁCIÓ versus KONTINUITÁS: Sok faj, a homo sapiens fajt is beleértve, mint
ahogy az utóbbi által alkotott csoportok (családok, törzsek, etnikumok, népek)
alapviselkedése; rendkívül elterjedt jelenség volt az utóbbi
évszázadokban/évezredekben a délkelet-európai népességek körében – ezt a
jelenséget a XVIII. századtól kezdődően kezdték el tabusítani és ideologizálni a
nemzeti (nacionalista) történetírásokban, abból a (jogi szempontból
megalapozatlan) felfogásból kiindulva, hogy egy bizonyos területre történt
„migráció” csökkentette egy adott etnikai csoport „történelmi jogait”. Ezért a
román történetírásban (mint – például – az albánban is), szinte mániákusan
ragaszkodnak a megbízható források nélküli történelmi korszakokban létezett
„folyamatos lakottság” jelenségéhez, figyelmen kívül hagyva a középkortól
kezdődő és főleg a korai modern korszakban történt, Erdélybe irányuló román
migráció jelenségét.
A
migráció jelensége, tehát, nagyon látható, sőt konstitutív volt a román lakosság
körében is, például a XVI-XVIII. században Vlachiából és Moldvából Erdélybe (és
fordítva) távozott/menekült román jobbágyok migrációjának, főleg a magyar
nemesek földjeire, a munténiai románok különböző történelmi korszakokban
lezajlott Déli-Kárpátokhoz közeli szász területekre/falvakba, valamint a
Székelyföldre történt letelepedésének, valamint az 1918/1945 után az erdélyi és
bánsági városokba irányult tömeges modern migrációnak a formájában.
Ezek a
nagyméretű román etnodemográfiai mozgások viszonylag jól dokumentáltak
változatos elsődleges forrásokban, de dogmatikus okokból nem igazán
ismertek/megtárgyaltak (ismétlem: jogi szempontból ez alaptalan, de a tömegek
identitására és önképére nézve pszichológiai szempontból kényes kérdés, mert
ezeket arra nevelték, hogy másban higgyenek). Erdélybe és onnan kifelé irányuló
tömeges migrációk – nyilvánvaló módon – a többi erdélyi népességeknél is
lezajlottak, a történelmi migráció éppenséggel részévé is válva a szászok, a
svábok és természetesen a magyarok, romák és zsidók identitárius készletének.
Következésképpen egyértelműen kijelenthető, hogy a mai erdélyiek mind,
gyakorlatilag jelentős különbségek nélkül, volt bevándorlók (utódainak az)
utódai vagyunk. Így aztán – elméletileg – magától értetődő a csoportok jog-,
kötelezettség- és esélyegyenlősége.
N.) IRREDENTIZMUS/IRREDENTÁK: Nehezen hihető, de alapjában véve Erdélyben NEM
létezik magyar irredentizmus, mint ahogy moldovai irredenták sem léteznek
Besszarábiában, még akkor sem, ha Romániával szeretnének egyesülni, mint ahogy
Boszniában sem irredenták azok a szerbek, akik Szerbiával egyesülnének. Az ok: A
meghatározás és az etimológia szerint, irredenták csak az „anyaországban” (pl.
Magyarországon, Romániában, Oroszországban, Szerbiában) vannak, ahonnan ők fel
akarnák „szabadítani” a szomszédos államokban/régiókban élő etnikumtársaikat egy
valóságos, vagy képzelt elnyomás alól, hogy aztán az etnikumtárs népesség által
lakott területeket egyesítsék az anyaországgal. Tehát nemcsak a magyarországi
nacionalisták számítanak/számítottak IRREDENTÁNAK, hanem például Corneliu Vadim
Tudor, Bogdan Diaconu, Dan Tănasă, vagy az Új Jobboldal Erdélyen kívüli tagjai,
vagy olyan Kárpátokon túli kiadványok újságírói, mint a Jurnalul Naţional,
Formula AS és más hasonlók, akik a székelyföldi románok állítólagos, de
gyakorlatilag nem létező diszkriminációja kapcsán siránkoznak.
O.) REVIZIONIZMUS: Pl. politikai viselkedés/tevékenység, melynek célja bizonyos
tényhelyzetek, vagy döntések felülvizsgálata/újraelemzése/újraértelmezése –
tipikus formája: új határok meghúzása az államok között. A nemzetközi jog
megengedi… egyes határok revízióját, konszenzus és tárgyalás meglétének
feltételével, az erőszak, vagy az erőszakkal fenyegetés kizárásával. Ld. például
bizonyos vitatott tengeri területek helyzete Ukrajna és Románia között, mint
ahogy a Horvátország és Szlovénia között a szlovének nemzetközi vizekhez
kijutására vonatkozóan kirobbant vita.
P.) KIVÁLTSÁG: A premodern értelmezés szerint, a kiváltság egy preferenciális
(pontosabban: „dedikált”) JOG volt, melyet az uralkodó (egyeduralkodó) bizonyos
személyeknek, vagy közösségeknek adott és semmiképpen sem egy bizonyos etnikum
által egy másik etnikummal szemben szerzett „túlzott jogokat” jelentett, ahogy
azt az erdélyi témájú vitákban sugalmazzák. Erdélyben „dedikált”, vagyis az
uralkodótól (Magyarország királyától) szerzett jogokkal a nemesek, a Fundus
Regius-on lévő székelyek és szászok, részben a hátszegi románok is és más
hasonlók rendelkeztek. A modern értelmezés szerint, a kiváltságot egy bizonyos
személy, vagy csoport egyfajta önkényes, pozitív diszkriminációs formaként
értelmezik, melyet eltérő bánásmódban részesítenek mások rovására. E
megfogalmazás szerint, kiváltságosoknak tekinthetők, például, egy etnokratikus,
vagy „klerokratikus” rezsim képviselői (pl. a Habsburg Birodalom katolikus
klérusa a XVIII. században, az erdélyi magyar nemesek és politikusok,
tisztségviselők a XIX. században, a XX. század elején, a román tisztviselők a XX.
és a XXI. században, a romániai ortodox felekezet a XX. század első felében és
részben 1989 után is és így tovább. Következésképpen, meghatározásából fakadóan
egy olyan etnokráciában, mint amilyen a XX. századi Románia, egy etnikai
kisebbség NEM lehet kiváltságos a modern értelemben, ahogy azt az a mítosz
állítja, mely szerint a magyar kisebbségnek állítólag több joga van a román
többségnek (tehát „kiváltságai” vannak).
Q.) ÖNRENDELKEZÉS: Az AEÁ elnöke, Wilson által 1918-ban kihirdetett, de
tudatosan szelektív módon csak a „kliensnemzetekre” (lengyelekre, csehekre,
szerbekre, románokra, de a németekre és a magyarokra nem) az Antant-országok
tengeri gyarmattartó birodalmaival versengő kontinentális európai birodalmak
szétdarabolása érdekében alkalmazott jog. Több ENSZ-charta révén a 60-as években
foglalták törvénybe a (gyarmati helyzetből kifelé tartó) népek önrendelkezési
jogát – amit a minden egyes államot megillető területi integritáshoz fűződő
joggal ellensúlyoztak. A szakirodalomban jelenleg a BELSŐ
ÖNRENDELKEZÉS fogalmáról folyik a vita, melyet egy bizonyos államon belül adnak
meg az állam területi integritásának elfogadásával, például az autonómia
különféle formáiban. A KÜLSŐ önrendelkezés (egy létező államtól elszakadás) csak
abban az esetben tekinthető legitimnek, amennyiben a kérdéses állam erőszakos
diszkriminatív lépésekkel megtagadja egy bizonyos etnikai csoport létezésének és
megmaradásának biztosítását az általa lakott területen (vagyis a belső
önrendelkezést!). Erdélyben a székelyek autonómiáért és saját jelképeik
használatáért tett lépéseket a belső önrendelkezési óhaj kifejezéseiként lehet
értelmezni, melyeket azonban a román állam szisztematikusan elutasít.
Következésképpen a székelyek a nemzetközi jog alapján, nagyon elméleti síkon, de
mégis LEGITIM módon követelhetnék maguknak a KÜLSŐ ÖNRENDELKEZÉSI jogot, vagyis
az elszakadást attól a Romániától, mely megtagadja tőlük a legitim belső
önrendelkezési jogot. Ezt a kockázatot vállalja Románia az általa gyakorolt
intézményesített magyarellenességgel. A Hargita–Kovászna–Maros megyékben
tevékenykedő kormánymegbízottak és más kvázi gyarmati tisztviselők idegességének
és allergiás reakcióinak ez lehet a mélyen fekvő szubsztrátuma: tudatában vannak
annak, hogy Románia elvileg ezzel magát delegitimálja azokban az erdélyi
térségekben, adott esetben, egy székelyek számára kedvező nemzetközi helyzetben
e terület elvesztését kockáztatva. Ebből következik az a valósággal mániákus
igyekezet, mellyel minél nagyobb számban meg akarják ott tartani a nemrég
betelepített román lakosságot – „etnikai tisztogatással” vádolva meg az őshonos
magyarokat.
R.) AUTONÓMIA (területi, vagy kulturális): Egy bizonyos etnikai csoport
(kulturális a.), vagy egy bizonyos régió (területi a.) önigazgatási és
öntörvénykezési formája bizonyos hatáskörökben, egy bizonyos országon belül és
az ország alkotmányával összhangban. Ld. Dél-Tirol helyzetét Olaszországban. Az
autonómia NEM jelent SZEPARATIZMUSt, SZEGREGÁCIÓt, IRREDENTIZMUSt, ahogy azt
szándékosan állítják, a fősodorhoz tartozó román közbeszédben tudatosan
összemosva a fogalmakat, hogy ezáltal hiteltelenítsék a magyarok egyik jogos
óhaját. Véletlenül, vagy sem, az autonómia meghatározása a Wikipédia román
nyelvű változatán az állami függetlenséghez társítja az autonómiát – de ehhez
nem adva meg semmilyen forrást és ellentmondva az autonómia számos országban
elfogadott és gyakorolt meghatározásának.
S.)
SZEPARATIZMUS/ELSZAKADÁS: Egy bizonyos területnek valamely államból történő
elszakadására/kiválására irányuló mozgalom, melynek célja különálló állam
létrehozása, vagy egy másik, általában szomszédos államhoz való
csatlakozás/egyesülés. Lásd ÖNRENDELKEZÉS is. Meghatározásából adódóan a
szeparatizmus alapvetően eltér az autonómiától. Az (autonomistákkal szembenállók
által kihasznált) közös elem mégiscsak az ÖNRENDELKEZÉS (belső a.= autonómia);
külső a. = szeparatizmus). A centralizmus/állami nacionalizmus támogatói által
általában neki tulajdonított negatív áthallások dacára a szeparatizmus önmagában
sem nem „jó”, sem nem „rossz” – egy kollektív váláshoz hasonlítható, az ország
egy bizonyos részének azon óhajához/kísérletéhez, hogy bizonyos okokból elhagyja
a kérdéses államot, kikerüljön a joghatósága alól. De az ENSZ Chartája
értelmében minden államnak meghatározásából fakadóan joga van a területi
integritáshoz (mely jogot részben ellensúlyoz a népek önrendelkezési joga),
valamint a más államokkal kapcsolatos erőszakmentességhez. Másrészről a
nemzetközi jog engedélyezi konszenzuális, közös megegyezésen alapuló
szeparatizmust (Csehszlovákia esete 1994-ben).
T.)
SZEGREGÁCIÓ: A negatív áthallások nélküli szegregáció kifejezés bizonyos –
többek között emberi – populációk területi különélését jelenti. Ezzel szemben a
negatív áthallásos szegregáció egyes csoportoknak egy bizonyos személy, vagy
hatóság általi diszkriminációs célú szándékos területi elkülönítését jelenti –
mely csoportok e lépések hiányában természetes módon osztoznának ugyanazon a
területen (pl. vendéglők, közlekedési eszközök, közintézmények és más hasonlók).
Nagyon is nyilvánvaló, hogy a szegregáció nem jelent sem autonómiát, sem
szeparatizmust, ahogy azt szándékoson rágalmazó módon sugalmazzák a romániai
autonómiaellenes diskurzusban. A lehető legsértőbb dolog Székelyföldön azzal
társítani az autonómiát, hogy ennek megvalósulása esetén a térségbeli románok és
a magyarok elkülönülnének a vendéglőkben, a vonatokon, a cégekben és egyebekben,
külön bejáratokkal és tartózkodási helyekkel, melyeket kizárólag csak az egyik
etnikum használhatna. Az Európai Bizottság meghatározása szerint, bizonyos
csoportok önkéntes elkülönülése NEM jelent szegregációt.
U.)
DISZKRIMINÁCIÓ: A román jogrend szerint, „diszkrimináció alatt bármilyen olyan
fajon, nemzetiségen, etnikumon, nyelven, valláson, társadalmi kategórián,
meggyőződésen, nemen, nemi irányultságon, koron, korlátozottságon, nem fertőző
krónikus betegségen, HIV-fertőzöttségen, hátrányos helyzetű kategóriához
tartozáson, vagy bármilyen más kritériumon alapuló megkülönböztetés, kizárás,
korlátozás értendő, melynek célja, vagy hatása az emberi jogok, vagy szabadságok
és a törvény által politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális, vagy a
közélet bármely más területén elismert jogok korlátozása, elismerésének, vagy
egyenlő körülmények közötti használatának és gyakorlásának megakadályozása”.
FONTOS: A Románia által ratifikált regionális és kisebbségi nyelvek európai
chartája (magyarul – E-RS)szerint, „a regionális, vagy kisebbségi nyelvek
érdekében, az ezen nyelvek beszélői és a lakosság többi része közötti egyenlőség
megvalósítását célzó, vagy a specifikus helyzetüket figyelembe vételére irányuló
különleges lépések nem tekinthetők az elterjedtebb nyelveket beszélőkkel
szembeni diszkriminációs aktusnak tekinteni”.
V.) ETNIKAI KISEBBSÉG: 1918–1919-ben, a párizsi békekonferencia környékén
létrehozott fogalom, mellyel azokat az őshonos és addig államalkotó, egyes
esetekben a származási városaikban és régiókban többségben lévő etnikai
csoportokat jelölték, melyek egyes hajdani soknemzetű birodalmak határainak
önkényes átrajzolásával a „kisebbségiekkel” szemben ellenségessé tett többségi
lakosságú nemzeti (nacionalista) államokban találták magukat. A nemzeti
kisebbség fogalom csak egyéni jogokat – megtagadva azokat a kollektív és
államalkotói jogokat, melyekkel a kérdéses csoportok a múltban rendelkeztek –,
valamint egy bizonyos többségi etnikai csoporttal szembeni explicit, vagy
implicit alárendeltséget von maga után.
Az
1918-at követő időszakban az volt az elképzelés a jövőre vonatkozó terv, hogy a
„nemzeti kisebbségeknek” idővel el kellett volna tűnniük asszimilációval, az
újonnan létrehozott/megnövelt területű etnokratikus államok által nekik (szintén
önkényesen) biztosított jogok elégtelen mértékével, és kimondottan egyfajta
szépségtapasznak szánták az átmeneti időszakra, amíg végleg nem asszimilálódnak
az akkoriban domináns francia mintára szabott új nemzeti államok névadó
etnikumaiba. Ez a francia, jakobinus ihletésű meta-koncepció jelenik meg
részletekbe menően a többek között az 1918 után újonnan megszerzett területeken
élő őshonos népességekkel szemben Romániában (és sokkal szélsőségesebb módon
Görögországban és Törökországban) is alkalmazott politikákban.
Legkésőbb
a 90-es években, több évtizednyi, részben nemzeti/etnikai motivációjú konfliktus
és háború után még az ezeket a politikákat Kelet-Európára kényszerítő
nemzeti-gyarmatosító államok (Franciaország) is elismerték, hogy rossz irányba
kényszerítették minden áron (Kelet-)Európát, mely irány a XX. század elejei
balkáni, görögországi, törökországi etnikai tisztogatásokban, a náci táborokban
történt emberírtásokban, a Lengyelországban, Kelet-Poroszországban,
Csehországban, Szlovákiában, Jugoszláviában bekövetkezett deportálásokban és
újabb etnikai tisztogatásokban csúcsosodott ki… A koncepciók és nemzeti
metapolitikák szintjén bekövetkezett irányváltást az 1989 után megfogalmazott és
számos állam által az 1990–2000 időszakban ratifikált, regionális nyelvek
védelmére vonatkozó keretegyezmények és charták fejezik ki. De a számos aláíró
államban létező intézményesített nacionalizmus miatt, ezek a nemzetközi
szerződések tisztán fakultatív jellegűek. Így például Franciaország, ahol
magának az Európa Tanácsnak van a székhelye, a mai napig NEM ratifikálta a
kisebbségi és regionális nyelvek chartáját.
W.)
ASSZIMILÁCIÓ: Egy bizonyos identitási/nyelvi/vallási csoport tagjainak egy másik
identitási/nyelvi/vallási csoport általi, nyomásra/fenyegetésre történő
ÖNKÉNTELEN befogadása/átvétele. Ilyenek például a katolikussá, ortodoxszá,
iszlámistává átváltoztató, illetve magyarosító, románosító, németesítő,
lengyelesítő és más hasonló jelenségek, melyekre bizonyos
hatóságok/államok/hatalmi központok politikáinak KÖVETKEZMÉNYEKÉNT került sor és
melyek az utóbbi évszázadokban bevésődtek a kollektív köztudatba.
X.)
AKULTURALIZÁLÁS: Egy bizonyos identitási/nyelvi/vallási csoport tagjai
identitásának egy másik identitási/nyelvi/vallási csoport tagjai általi
ÖNKÉNTES, sőt akár proaktív, kényszer nélküli elfogadása/átvétele. Lásd egy
befogadó kultúra kultúrájának/nyelvének és életmódjának egy másik környezetből
származó személyek általi elfogadása (pl. egyes migráns lengyelek elszászosodása
a XIX. századi erdélyi városokban, az erdélyi örmények proaktív elmagyarosodása,
a bukaresti görögök/törökök/szlávok, valamint számos dél-romániai városokba
költözött magyar elrománosodása.)
Y.)
KOLLEKTÍV BŰNÖSSÉG: Egész közösségek hibáztatása és elítélése az egyes tagjaik
által (látszólag) elkövetett tettekért. Ez az elv NEM LÉTEZIK a nemzetközi, az
alkotmány- és büntetőjogban, mégis egyes jelentős konfliktusokban a domináns
helyzetben lévők önkényesen és szelektív módon alkalmazzák ezt: pl. Németország
hibáztatása az első világháború kirobbanásáért, egyes társadalmi osztályok és
bizonyos etnikumok tagjainak megvádolása, deportálása és kiirtása a
Szovjetunióban és más kommunista országokban, a zsidó közösségek megvádolása és
kiirtása 1933 után Németországban és más diktatórikus államokban, a németek
kollektív elűzése/deportálása Csehszlovákiából, Lengyelországból,
Kelet-Poroszországból, Magyarországról, Jugoszláviából, Romániából 1944/45 után,
illetve a magyaroké Csehszlovákiából, a muzulmán bosnyákoké a 90-es években, a
boszniai polgárháború idején.
Egy nép
kollektív bűnösségét gyakran az online fórumokon nemzeti (nacionalista) témákban
zajló spontán vitákban is felhozzák, általában bizonyos nem kívántos álláspontok
hiteltelenítésére, vagy elrettentésére (mottó: „Fogd be a szád, mert a ’te
néped’ x, y, z szörnyűségeket követett el a múltban az ’én népem’ ellen!”)
Z.)
TRANSILVANIA/ERDÉLY/SIEBENBÜRGEN: Kárpátokon belüli, legalább 1000 éve
soknemzetű, soknyelvű, sokfelekezetű régió, ahol az idők folyamán számos őshonos
nép lakott, a számbeli többség–kisebbség viszonyok jelentős módosulásaival. A
régiót Európa miniatűr hű másának lehet tekinteni (csak itt található meg az
ÖSSZES nagy nyelvi és felekezeti csoport történelmi jelenléte), ugyanakkor a
fejlődésében (és visszafejlődésében is) Nyugat-, Közép- és Kelet-Európa összes
jelentős pozitív (együttélés, kölcsönhatás) és negatív (hegemonizmus,
konfliktus) tendenciáit is tükrözve.
Hans
Hedrich, politológus, civil aktivista
neuerweg.ro, Ce
“nu” trebuie să știm despre Ardeal, după 1918 – ca să rămânem proști și după
2018
* * * *
Gabriel Andreescu
Hans
Hendrich dokumentumának margójára
Kedves barátom,
Egy bizonyos pontig szisztematikusan követem a figyelmembe ajánlott, Hans
Hedrich "Mit nem kell tudnunk az 1918 utáni Erdélyről - hogy ugyanolyan
ostobák maradjunk 2018 után is” c. „dokumentumot”. Elismerem sem a címet sem
a használt illusztrációkat nem érzem szerencsés választásnak.
Szóval, szép sorjában:
01. A 100 évvel ezelőtti események és politikai döntések eredményezték
Kelet Európa nemzeti államainak létrejöttet. Jogosak, igazságosak,
demokratikusak, racionálisak voltak-e ezen döntések? Nyilvánvalóan nem. A
Történelem nem az, és nem is lehet a racionális és igazságos döntések
kifejezése. Kiváltképpen nem az Első Világháború végen, amikor egy fatális
bosszúvágy dominált. Ez (a bosszúvágy) nyitotta meg az utat a Második
Világháborúhoz.
02. Az 1918 - 1920 közötti időszakban Párizs-, Versailles, St-Germain-,
Trianon-, Neuily-sur-Seine-, illetve Sevresben hivatalosan formát
öltő egyesülési vagy függetlenségi nyilatkozatok alapjaiban változtattak meg
Kelet Európa és a Balkan népeinek életet. Bizonyos fejlemények kétségtelenük
pozitívek voltak. Ilyen értelemben kiemelendő annak az erőltetett magyarosítási
politikának a leállítása melyet Magyarország 1867 után folytatott. Hogy az
1918-1920 közötti határmódosítások összességében pozitív események lettek volna?
Nem hiszem, hogy összességükben vagy más eseményekkel összevetve, meg tudnánk
állapítani azt, hogy az 100 evvel ezelőtti határ-átrendezések jók vagy rosszak
voltak. Továbbá azt sem hiszem, hogy ilyen értelemben beszélhetünk-e egyáltalán
történelmi igazságosságról. Ezt csakis kivételes esetekben, (mint például Tibet
felszabadításának igazságossága) tehetjük. Nincs miért úgy értékelni, hogy az
osztrák-magyar monarchia feloszlatása egy örömteljes esemény lett volna. Vajon
kiegyensúlyozott, demokratikus lépések réven a változásokat nem lehetett volna
inkább egy kezdetleges Európai Unió prototípus (pro=prototípus?) felé
irányítani, s így megelőzni a millió emberéletet követelő etnikai
konfliktusokat? Eredendően naiv az a látásmód mely a Történelemet egy „fény felé
törekvő” (szó szerinti fordításban = több fény felé) dogmatikus determinizmus
kifejezéseként tartja számon.
03. Egyrészről a "nemzet”, "nemzeti terület”, és a „nemzeti
történelem" a nemzetközi jog és a nemzetközi kapcsolatok hatáskörébe
tartozik; másrészről, mint ahogy teszi ezt Benedict Anderson is „elméleti
síkon” ezen fogalmakkal a modern politikai közösségeket jelöljük. Nemritkán
(meglehet a legtöbbször!) a régi, történelmi eseményeket az aktuális
realitásokkal összekötő okozati tényezők legendák formáját öltik. A legendák
arra hivatottak, hogy legitimálják a de facto helyzetet vagy, épp ellenkezőleg,
arra, hogy a jelen realitását egy másik, kívánatosabb, nevében tagadjak. A
természettudományok - melyek közé, elővigyázatosan, a Történelmet is sorolnám -
központi kérdése: hogyan lehet ezen legendákat úgy „szétbontani” hogy ezáltal
egy empatikus, racionális megismerés jöhessen létre.
04. A román kommunizmus történelme magyarázattal szolgál arra
vonatkozóan, miért az 1990-es évek elején még az úgynevezett intellektuális "elitek”
is bizonytalan politikai kultúrával rendelkeztek. Még a véleménynyilvánítás "kommunizmuskori
stádiumában" rekedt, úgynevezett "márkás politikusoknak” sincs, a
nemzet vagy a nacionalizmus témakörében, semmi igazan fontos mondanivalója.
Felvetődik a kérdés: akkor e témakörben mennyire tartanak előbbre a "profik”?
Attól még igencsak távol tartunk, hogy a nemzet tudományának terén itthon egy "mainstream"
meghonosodásáról beszélhessünk. Azokon az igazan "megvilágosodott”
szerzőkön túl - s persze nem csak ők az egyetlenek - akik a román nemzet
problematikájához jelentősen hozzájárultak, mint például Sorin Mitu, Lucian
Boia, Bogdan Murgescu, Lucian Năstasă-Kovacs, olyan történészek csecsebecséi
is kitartó támogatókra találnak, mint Ioan Aurel Pop és Dinu C. Giurescu
(s ők sem az egyetlenek). Az, hogy utóbbiak jelentős pozíciókkal bírnak vagy a
közszférában (az első Babes-Bolyai Egyetem rektora, a második, különböző
periodusokban, szenátor, a CNSAS államtitkára) vagy akadémiai szinten (is) -
mindketten a Román Akadémia tagjai - sejtetik az állam preferenciáit e téren.
Ennél meg problematikusabb talán a széles közönségnek szánt irodalom. A
könyvpiacon, értéket közvetítő, relaxáló művek, mint a nemrég megjelent Sorin
Mitu "Buerebista-tól Johannesig” c. könyve, a volt Securitate magas rangú
tisztjeinek (például Alexandru I. Rogojel vagy Vasile Malureanu)
tollából eredő toxikus irományaival vetélkednek. A magyarellenesség nagyon jól
megél ma Romániában mivel két alapvető forrásból táplálkozik: az előző-,
nemzeti-kommunista rendszer volt elnyomó-apparátus elitjeinek legitimitásért
folytatott küzdelme, valamint az intellektuális zsoldosok munkálkodása.
05. Az Első Világháború vége óta eltelt 100 év alatt a témát felkaroló
irodalom lényeges művekkel lett gazdagabb. Ezek a világégés okainak feltárásával
foglalkoznak, továbbá a háború végét, a béke létrejöttét, utóbbi megkötésének
körülményeit és következményeit elemzik. Ezek a művek korántsem erősítik meg azt
az állítást, miszerint a világégés a gazdasági előny megszerzése végett
létrejövő konfrontáció „következménye” lett volna (ez a marxista
filozófia logikája szerint, a történelemi determinizmus magyarázata).
Természetesen a gazdasági érdekek is sokat nyomtak a latban, de a háború az
egymást követő sorozatos tényezők, motivációk halmozódásának és - megkísérelném,
- véletlenszerű történések kicsúcsosodásának eredménye volt.
**
06-07. Annál is kevésbe lehetne azt állítani, hogy Magyarország vagy a
szomszéd államok hadba állását csupán gazdasági okokra lehetne visszavezetni.
Voltak, akik erőfeszítéseket tettek a háború elkerülésére, lasd a magyar Tisza
Istvánt vagy a román hatóságok hezitálását. A megkötött békeszerződések, a
legyőzött országok érdekeinek semmibevétele mellett, a bosszú logikáját
követték. Tették ezt a frissen megkötött európai béke tartósságának
veszélyeztetése árán is. Persze nem hiszem azt, hogy a szerződések
megállapításának folyamatából a nemzeti motivációt kizárhatnánk. Mint ahogy azt
sem hiszem, hogy a folyamatot csupán a ''hatalmas, több nemzetiségű- és
vallású" Közép Európa, a „hinterland” (hátország) feldarabolása
végett tett aprólékos, rideg gazdasági számítássá lehetne degradálni.
08-19. A dokumentum következő pontjai igazságok tárházat tartalmazzák.
Főleg azokra a mondatokra fogok a továbbiakban kitérni melyek megfelelőségi
problémáról árulkodnak, ahol árnyalatokat-, kontextusbéli relevanciákat vélek
felfedezni, vagy amelyek valamilyen nagy horderejű témát vetnek fel.
**
Az, amit a szerző "az etnikai kisebbségeket tömörítő, a többség akaratának
alávetett autochton csoportok önkényes újra-definiálásnak” nevez,
tulajdonkeppen a kisebbségben élő etnikai-kulturális csoportok, más szóval
"etnikai kisebbségek” védelmében létrejövő első nemzetközi rendszer. A Nemzetek
Ligája egy a kisebbségeket védelmező rendszert vezetett be és nem
olyat, mely alávetné őket a többség akaratának. A Liga garantálja a kisebbségek
Szerződéseinek tiszteletben tartását, illetve intézményein keresztül, biztosítja
a petícióhoz való jogot. Ez a rendszer nem bizonyult se túl jónak, se túl
rossznak, s többé-kevésbé működött is.
Hans Hedrik azon állítása miszerint „az 1918+ (utáni) időszak
koncepciója, jövőbeni kivetítése az, hogy a nemzeti kisebbségek törvényszerűen
el fognak tűnni" tejesen ellentétes az Első Világháború végen létrejövő
egyességekkel.
**
A békeszerződések folytán nyertes kormányok egoista politikájának velejárója az
adott államok nemzeteinek újra-definiálása volt: a háború után létrejött új
határok közt új etnikai és kulturális arányok alakultak ki. Sok hibát róhatunk
fel a két világháború közti időszak politikusainak (mint például Erdély es
Besszarábia gyarmatosítása a "Központból" hozott tisztviselőkkel) és így
utólag ezt sajnálhatjuk is. Én viszont a "bírálatok" helyett inkább az
események tulajdonságainak megértését részesíteném előnyben. Annak a megértését,
hogy miért voltak ezek a fejlemények csaknem elkerülhetetlenek. Mint ahogy
elkerülhetetlen volt a vesztes államokban bekövetkezett "revizionista
mozgalom, illetve a legradikálisabb nacionalizmus megjelenése is." Azt
viszont megjegyezném, hogy soha az erdélyi magyarok helyzete nem volt annyira
marginalizálódott, mint amennyire volt, a két világháború közti időszakban, a
Nagy Magyarországban elő románoké. És nem is lehetet, mert más idők jártak és
másak voltak a szabályok, mint ahogy másak voltak a Románia által aláírt, a
kisebbségekre vonatkozó, nemzetközi szerződések és egyéb kötelezettségek is.
Csak azért említem ezt, mert enélkül lehetetlen lenne megérteni a román
nacionalizmus retorikájának konok fennmaradását az elmúlt száz évben.
**
Természetesen elkerülhetők lehettek volna, és el is kellett volna kerülni a
mindkét oldalon megtörtént atrocitásokat. A román közvélemény nem beszel, mondja
a dokumentum, azokról a több tíz- vagy akár száz ember halálát követelő
atrocitásról, amiket román fél-katonai egységek (lasd "Maniu Gardája")
követtek el székelyek/magyarok ellen. Ezek, a román közvélemény körében, csaknem
ismeretlen események, ezekről írni es beszélni kellene. De az a tény, hogy
Hans Hedrich a Ip-Traznea-Moisei gyilkosságokat az "elítélendő
tettek és események" kategóriába említi és ugyanabban a paragrafusban
sorolja fel őket, mint ahol a román "fél-katonai" atrocitásaira
hivatkozik, ez egy nagyon kellemetlen szájízt ad.
**
"Románia határainak kijelölése 1918/1947-ben az autochton populáció
megkérdezése, (referendum kiírása) nélkül történt" azért, mert az Első
Világháború véget követő béketárgyalások során a feleknek nem is állt
szándékában referendumokat figyelembe venni. Nem is tartozik a békeszerződések
logikájába, hogy a referendumoknak jelentőséget tulajdonítson.
**
Esetleg egyéb megállapodások megkötése alkalmával vették ezeket figyelembe, mint
például, amikor Finnországot speciális status megadására kényszerítettek az
Aland szigetek javára. A határok kijelölése nem a "nemzeti elv", melyre a
szerző legitimáló forrásként hivatkozik, korrekt alkalmazása alapján történt. Ez
volt nyilvánvalóan Dél Tirol, vagy a dominánsan magyar ajkú lakosság
által lakta Partium elosztásának esete. Az „önrendelkezéshez való jog"
azért lett a magyarok és németek esetében visszautasítva mert a nemzeti
kisebbségek részére nem létezik ilyen jog. Mit csinálunk akkor a Gyulafehérvári
Nyilatkozattal, amit a szerző úgy mutat be, mint ahogy az ténylegesen volt: azt
1228 személy szavazta meg az összes-, csaknem 100.000 Gyulafehérvárra érkező
résztvevővel szemben, azokkal szemben, akik az általuk lakott területeknek a
Roman Királysághoz való csatolásról döntöttek.
**
Ezáltal a Gyulafehérvári Nyilatkozat Nagy Románia megalapításának auráját viseli
és egy igazi profinak kötelessége e legenda szétrombolása lenne (itt nem az
autentikus tényállásra hanem a tények jelképes jelentésére gondolok). A
Gyulafehérvári gyülekezet nem egy "legitimáló aktus" hanem annál inkább
egy "legitimáló rítus". Nem volt joga az Erdélyi feletti rendelkezést a
román államnak átengedni. Ezt a Szerződések tették. Éppen ezért a szerző
nem is hivatkozhat a Nagy Románia által a „Nyilatkozat szövegében” a
székelyeknek és szászoknak „megígért" "belső önrendelkezési"
jogara sem. Nem lehet, egyszerre, előbb a Nyilatkozat relevancia hiányáról-,
majd, ezt követően, a szövegben tett ígéretek autoritásáról beszélni.
**
A dokumentum egyik szembetűnő gyengeségeinek tartom, hogy (a szerző) keveri az
1945-ot követő időszak politikáit a két világháború közöttiekkel. Egyikek és
másikak okai, illetve jelentősége igen eltérő. A csaknem 100.000 magyar, illetve
egyes szászok kivándorlásának okai 1918-ban másak voltak, mint a szászok belső
deportálása mindjárt a háborút követően (ezen politikát Moszkva diktálta).
Megint más volt utóbbiak és a zsidók eladása egészen 1989-ig bezárólag. Arról
beszélni, hogy itt Erdély kisebbségeinek elüldözéséről (Erdély megtisztításáról)
volt szó már a fantázia világába tartozik. A németeket senki sem üldözte el.
Egészen 1989-ig inkább maradásra kényszerítették őket, ugyanakkor bizonyos
összegek kifizetése megnyitotta nekik Románia határait. Ugyanannak a logikának a
nevében hagyták el a magyarok annak idején Romániát, mint ami teszi, hogy a
román diaszpóra napjainkban elérje a csaknem 3 millió főt. A romániai
görög-katolikusok átcsoportosítása „az ortodox egyház irányítása alá 1948-ban”
Moszkva utasításra történt, hasonlóan, mint ahogy Moszkva, a befolyása alá
tartozó összes területeken ezt elrendelte. Az igaz, hogy a nemzeti-kommunizmus,
saját érdekből, tudatosan vette át a Romával Egyesitett Román (Görög-Katolikus)
Egyház elnyomásának alkalmazását. Ez magyarázza meg a post-decemberi állam
napjainkig tartó beavatkozását e téren, azaz a katolicizmusra való visszatérés
akadályoztatását. De ez már egy relatív kései jelenség. Egy ügyetlen
kommunizálás majd egy szinten ügyetlen, etnikai alapú privatizáció eredményeként
értelmezni a szászok Romániából való kitelepülését elég furcsán hangzik. Mint
ahogy igen furcsa azt is állítani, hogy Romániában, geopolitikai érdekből, a
Németországgal való versenyében, Franciaország úgymond "frankofon hízelgéssel"
csábítja el a románokat.
**
Természetesen igen értékelendő a nemzetközi jog szférájába tartozó fogalmak
áttekintése. De az elemzés néha kicsit pontatlan. Persze „1918-ig Erdély
jogosan tartozott a Magyar Királysághoz, illetve az Osztrák-Magyar Monarchiához,
valamint a Habsburg Birodalomhoz, függetlenül attól, hogyan ezen területek, több
századdal előtte, hogyan is kerültek a tulajdonukba ". Az nem releváns mi
történt ezeken a területeken 1000 évvel ezelőtt. Viszont ugyanezen megállapítás
vonatkoztatható a határok helyzetére napjainkban is: a 2000-es években nem
releváns a határok helyzete 1914-ben.
**
Az egymás ellen, etnikai vonalon elkövetett kollektív igazságtalanságokról a
dokumentum azt állítja, hogy a stabilitás szempontjából ezeknek nincs
jelentőségük. Tény, hogy régen a dolgok formálisan így álltak, annak ellenére,
hogy bizonyos területek meghódításért a meghódított államokat tartottak
felelősnek; egyes területek meghódítását azzal magyarázták, hogy az adott állam
a területén élő « rokon» közösségekkel szemben tanúsított viselkedése
kifogásolható volt. Gondolok itt Törökország területi vesztességeire Oroszország
javára, amikor ez utóbbi, indokoltan vagy indokolatlanul, az ortodoxok elé
görgetett akadályokat inkriminálta. Napjainkban a helyzet formálisan is
megváltozott. A nemzetközi jog kezdi elismerni a annak az elnyomásban élő
nemzeti közösségnek a kiváláshoz való jogát, aki számára a megegyezés útja már
nem járható. Előttünk van Koszovó állam élő példája, aki kivált Szerbia
területéből. Ellentmondva saját maga állításainak a dokumentum előveszi ezt az
állítást akkor is amikor azt tartja, hogy a nemzetközi jog alapján, nagyon
elméleti síkon ugyan, de a székelyek mégis jogosan hivatkozhatnának a külső
önrendelkezéshez való jogukra, azaz a Romániától való elszakadásra mivel ezen
utóbbi visszautasítja a belső önrendelkezéshez való jogos igényüket. A gondolat
nyilvánvalóan túlzás. Mindig is természetesnek tartottam és állhatatosan
támogattam a székelyek ama igényét, hogy egy Székely Tartományt hozzanak létre.
Azért mert ez jó lenne úgy a magyaroknak, mint a románoknak, és nem valamilyen „legitim
belső önrendelkezési jognak” a nevében, amivel t.i. nem is rendelkeznek –
mivel ez csakis az őslakós népeknek elismert joga.
**
Ami az etnikai kisebbségek jogaira vonatkozó-, Románia által aláírt
szerződéseket illeti (az összeset), nálunk, a nemzetköziekhez viszonyítva, ezek
standardja magasabb. Tapasztalható ugyan a magyarok úgynevezett "zaklatása"
a formálisan elismert jogaik gyakorlása során de, véleményem szerint, ez nem
olyan mértékű, ami a joggyakorlatot látszat-jogrendszere silányítaná. A
kisebbségek védelmére kialakított nemzetközi jogrendszer, természeténél fogva,
nagyon gyenge s ezért nem is kepés válaszolni egy olyan történelmileg erős
kisebbség szükségleteire, mint amilyenek a romániai magyarok. Fentiek tükrében a
román állam nem is amiatt hibás mert nem tartaná be a nemzetközi szerződéseket,
hanem amiatt, hogy képtelen belátni: a magyar kisebbségnek többlet-jogokra -
teszem azt a Székely Tartomány autonómiájára - van szüksége ahhoz, hogy
stabilnak es komfortosan érezhesse magát.
**
Észak Erdély átadása Magyarországnak 1940-ben "döntő bíráskodás” és nem „diktátum"
volt. Ezért ezen utóbbi megnevezés kitartó használatát román történészkörökben
kissé ízléstelennek találom. Természetéből fakadóan ugyanolyan aktusról
beszélünk, mint Besszarábia átadása Románia által: (mindkét esetben) erőszakkal
kikényszerített aktusokról beszélek. Ezért úgy gondolom, hogy a dokumentum
interpretálása, miszerint ez utóbbi egy "mégis elfogadott szerződés"
ilyen értelemben nem helyénvaló. Azon aktusok melyek véghezvitelénél az áldozat
nem tud védekezni nem legitimek sem a belső-, sem pedig a nemzetközi élet
színterén. A "Trianoni diktátummal” való összehasonlítás helytelen.
Ugyanis ez utóbbi (nem diktátum, hanem), az annakidején hatályos procedúrák és
nemzetközi garanciák betartása mellett-, a győztesek és a vesztesek közt
létrejött békeszerződés volt.
****
Konklúzióképpen elmondható, hogy Hans Hedrich dokumentuma olyan
aspektusokat hoz napvilágra, melyekből sokat lehet tanulni, de olyan hibákat is
tartalmaz melyek hasznosak bizonyulnak ahhoz, hogy tudjuk mit nem szabad többé
megismételni. Marad a nagy kérdés: mit kezdünk ezzel a múlttal, azok után, hogy
kielemeztük? Hasznos-e a magyaroknak, hogy napjainkban meg siránkozzanak a
Trianoni területek elvesztésén? Mit várhatnak a románok az első Világháború
végen megnyert területek ünneplésé réven?
2017. augusztus 27.
Andreescu
válaszát Jankó-Sujánszky Erika fordította.