"... ha valami nem tetszik, ha valamiről úgy látod, hogy lehetne szebb, lehetne jobban csinálni, ne panaszkodj, hanem azt találd ki, hogy hogyan tudnád megszépíteni, mit tehetünk azért, hogy jobb legyen!” - Bíró László püspök úr szeptemberi levele.
Hívom
a családokat
Bíró
László püspök levele
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET
ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS
AZ ÉLET MELLETT ÁLL!
2017.
szeptember
A tízéves érettségi
találkozóra a többség házastársával együtt jött el. Voltak egyedülállók is, és
voltak, akik férjüket, vagy feleségüket osztály-, vagy iskolatársaik közül
választották. Mindnyájan nagy örömmel jöttek feleleveníteni a közös élményeket,
elbeszélni az elmúlt tíz évben történteket. Osztályfőnökük úgy köszöntötte őket,
mintha még most is az „ő osztálya” volnának. Meséljétek el – mondta –, hogy
hogyan éltek. Sokatokról tudom, hogy mi történt veletek, hol dolgoztok, kinek
hány gyereke van, de most legjobban az érdekelne, hogy hogyan érzitek magatokat,
hogyan értékelitek az érettségi óta eltelt éveiteket. Szeretném, ha nem
panaszkodnátok, inkább azt mondjátok el, hogy min munkálkodtok, mit tesztek
azért, hogy vágyaitok teljesüljenek, hogy életetek jobb és szebb legyen, hogy
azok az esetleges gondok, nehézségek, amelyek miatt panaszkodhatnátok,
elháruljanak. A fiúk-lányok sorra beszámoltak dolgaikról, egyesek kicsit
visszafogottan, mások őszintén és az osztályfőnök kérését komolyan véve. Egy
lány azonban, aki még egyedül élt, és az osztályban a legmagasabb, közel két
méter magas volt, kicsit keserűen beszélt. Könnyű volt nektek – mondta –, nekem
folyton kosárlabdáznom kellett, naponta edzés, heti két-három meccs, vidéken és
külföldön. Én nem értem rá randevúzni, folyton csak a kosárlabdáztam. Most, hogy
már kezdek kiöregedni, a kosarazást is be kell fejeznem. A korban hozzám illő
fiúk már mind elkeltek, szóval alig remélhetek egy komoly találkozást. Te szép
sport-karriert futottál be – szólt közbe az egyik osztálytárs –, a sikereidnek
csak örülsz? Túl nagy ára van ezeknek a „sikereknek” – válaszolt a kosaras lány
–, és mire megyek vele? Az biztos, hogy ha újra kezdhetném, nem ezt az utat
választanám.
Keresztényként arra vagyunk
hivatva, hogy meghaladva önmagunkat és korlátainkat fáradhatatlanul törekedjünk
a szeretet és az egység teljessége felé. Ne csüggedjünk tökéletlenségeink
láttán, és ne ítéljük keményszívűen el azokat, akik nagyfokú törékenység
állapotában élnek. Annak tudatában éljünk, hogy az a teljesség, amire ígéretet
kaptunk, minden képzeletet meghalad, de csak odaát lehet benne részünk. (vö. AL
325)
Hogyan tudjátok
gyerekeiteket arra tanítani, hogy kellő önismerettel fáradhatatlanul
törekedjenek a szeretet és az egység teljessége felé? Mi segít az esetleges
kudarcok után az újrakezdésben?
Manapság az életben sok
minden aggaszthat minket, gyakran úgy érezzük, hogy ebben a mai világban nem is
lehet keresztényként boldogulni. Bármibe akarunk belefogni, nehézségek
jelentkeznek, és máris okot látunk a panaszkodásra. Ferenc pápa 2013-ban egy
homíliájában elítélte a panaszkodást, mondván, hogy az elveszi előlünk a
reményt. Dr. Salvo Noè olasz pszichológus, akinek PANASZKODNI TILOS tábláját a
Szentatya kifüggesztette irodája ajtajára, egy interjúban rámutatott, hogy ha a
panaszkodásra összpontosítunk, akkor nem tudunk a problémáink megoldására
figyelni. Így tehát a panaszkodás időpocsékolás. Arra kell koncentrálnunk,
amivel javíthatjuk életminőségünket. Hozzuk működésbe a pozitív, keresztény
erényeket, a szolidaritást, a másokkal való osztozást, a másik ember
meghallgatását, a testvéri kommunikációt és segítségnyújtást, erősítsük a
reményt. Sohase feledjük Jézus tanítását: „Öt verebet ugye két fillérért adnak?
Isten mégsem feledkezik meg egyről sem közülük. Nektek pedig még a fejetek
hajszálai is mind számon vannak tartva. Ne féljetek tehát: sokkal értékesebbek
vagytok ti akárhány verébnél.” (Lk 12, 6-7)
Hogyan tudtok a súlyos
beteg, a kilátástalan helyzetbe került barát, a látszólag véglegesen megromlott
kapcsolatban élő házaspár panaszkodására úgy reagálni, hogy az ne érezze
szavaitokat a „szerencsés” ember fölényes kioktatásának?
Aki rászokott a
panaszkodásra, az már automatikusan csinálja. Panaszkodik, ha szépen süt a nap,
mert akkor túl meleg van, panaszkodik, ha felhős az idő, mert az olyan
nyomasztó, panaszkodik, ha esik az eső, mert akkor ő megázik. Hamar eljut oda,
hogy bármi történik, vagy éppen nem történik, az azért történik, vagy nem
történik, hogy neki ártson. A dolgokat csak a saját szempontjából értékeli, az,
hogy az általa nehezményezett esemény vagy körülmény másokra, akár legközelebbi
hozzátartozóira, házastársára, gyerekeire milyen hatással van, fel sem merül
benne. Minden ellene van, mindent negatívan lát, mindennek ő az áldozata, a
többiek meg nem törődnek vele, még csak nem is értenek egyet vele. Így aztán
kapcsolatai másokkal, családjával, barátaival, munkatársaival is megromlanak.
Jól indult házasságok mehetnek tönkre, ha a férj, vagy a feleség belekerül a
viktimizmus, az áldozatérzés hálójába.
Az önző, sikertelen
ember könnyen válik „áldozattá”. Idézzetek fel rokoni, baráti, vagy ismeretségi
körötökből olyanokat, akik az áldozat érzés hálójába kerültek? Hogyan sikerülhet
az ilyenek kigyógyítása?
Sok keresztény családban is
gyakori a panaszkodás. Okkal-ok nélkül panaszkodunk, a családtagok meg maguk is
inkább megtoldják a panaszt, mintsem megnyugtatnák a panaszkodót. Lássuk Isten
szemével családunk minden tagját és ismerjük föl bennük Krisztust. Csak akkor
lehetünk teljesen jelen a másik számára, ha minden körülményről, saját
érdekeinkről megfeledkezve adjuk oda önmagunkat. Erre Jézus a minta, mert amikor
valaki közeledett hozzá, hogy beszéljen vele, rátekintett, szeretettel nézett rá
(vö. Mk 10,21). Az ő jelenlétében senki nem érezte mellőzve magát, mert Jézus
szavai és gesztusai ezt a kérdést fejezték ki: "Mit akarsz, hogy cselekedjem
veled?" (Mk 10,51). (vö. AL 323)
Tud-e segíteni a
családcsoport azon a házaspáron, akikről kiderült, hogy magukat mindenben
sikertelennek érzik, úgy látják, hogy ők mindig áldozatok? Hogyan lehet a
csoport egységét az ilyen házaspárok panaszkodása és negatív állásfoglalásai
ellenére megőrizni?
Mondd csak – fordult az
osztályfőnök a kosaras lányhoz –, jól emlékszem arra, hogy a kosárlabdázás
mellett testnevelő tanári képesítést is szereztél? Tanár úr jól emlékszik –
válaszolt a lány –, csak van egy kis baj ezzel a képesítéssel: nem sikerült
letennem a kötelező nyelvvizsgát, így nem kaptam meg a diplomámat. Hiába küszködtem,
hiába gyötörtem magam a tanulással, nincs használható képesítésem. Kicsit
sötéten látod a helyzetet – vette át a szót az osztályfőnök –, ha beadsz egy
kérvényt a tanulmányi osztályra, engedélyezik a pótvizsgát. Aztán amíg ezt
intézik, itt az iskolában feleleveníted a nyelvtudásodat, ebben tudok segíteni,
majd sikerrel levizsgázol. Nálunk itt most az egyik tornatanár épp nyugdíjba
készül. Szívesen alkalmaznánk egy friss diplomást helyette. A kosaras lány meg
sem bírt szólalni. Tanár úr – motyogta, és elpityeredett –, ez fantasztikus! Jó,
jó – csitította az osztályfőnök –, csak egy kikötésem van: ha valami nem
tetszik, ha valamiről úgy látod, hogy lehetne szebb, lehetne jobban csinálni, ne
panaszkodj, hanem azt találd ki, hogy hogyan tudnád megszépíteni, mit tehetünk
azért, hogy jobb legyen!
Bíró
László
az MKPK Családbizottságának elnöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
forrás: csaladlevel levelezőlista