Invitáló Plamen Dojnov könyveinek bemutatójára: az esten a jeles bolgár költő, író a magyar forradalom bulgáriai visszhangját összefoglaló izgalmas munkája mellett szó lesz a szerző első magyarul megjelent poétikai könyvéről, mely Kávéköltemények címen a pesti kávéházaknak állít emléket. Írásunk ez utóbbi munka reflexiója.
"...kezdetben
kávé, aztán a hihetetlen…."
Plamen Dojnov
köszöntése
Olykor, ösztökélvén
derűsebb kedvre magam annál, mint ami alapból mintegy sugárzik belőlem, azon
molyholgat az agyam: valamit rosszul adtunk át egymásnak a Teremtés kezdetéről.
Nem létezik ugyanis, hogy minden szó stimmeljen ott, ebben – ismétlem,
maradván a derű határain belül – hívő és nem hívő egyformán egyet érthet,
egyet kell értsen velem. Mert hogyan is fest az első pillanat? Mély sötétség
vala, tehát azt is csupán sejtjük, hogy minden kietlen és puszta; egyedül Isten
lelke lebeg valahol a vizek fölött. Értjük, csak úgy lebeg, két alig
sejthető semmi senki földjén, támasz, fogódzó, biztos pont nélkül. Jelentkezzen,
aki nem így szokta kezdeni a napot, nem ugyanilyen kietlenség fölötti lebegéssel
próbálja kitalálni: mennyi az idő, hány nap van még szombatig, milyen évet
írunk? És merő rutinból, mindenféle nagyobb aznapi teremtés kezdete előtt,
kizárólag, mondom, rutinból, lefőzzük a kávét. És most ezen senki ne akadjon
föl; igen, ahhoz minden van, eleve, és Neki is volt, kellett, hogy legyen, mert
ha mégsem, akkor most jól nézzenek körül: látnak engem? Látnak itt bármit is?
Látják Plamen Dojnovot? Kizárt. Vagy ha mégis, akkor, bizony, nem
stimmelhet a világ legnagyobb példányszámú könyvének első bekezdése: lehet, hogy
mély sötétség volt, kietlenség, és lebegés, de hol? „Fönn az aromás gőzben.”
Íme, az elengedhetetlen
korrekció – s máris megérkeztünk. Előbb lefőtt a kávé, majd lőn világosság, s
már ment is minden, mint a karikacsapás. A hetedik nap reggelére minden készen
állt, beleértve a legfontosabb kérdéseket – mert azoknak szinte egyikére sem
tudunk felelni, önerőből, azóta sem. Mert, ugye, üljünk be példának okáért
Dojnovval egy kávéházba, s ízleljük meg vele együtt azt a kávét. Na igen,
melyiket? Világos, hogy mindannyian mindig azt szeretnénk magunkba kortyolni,
mely Istent a teremtésre ösztönözte – de melyik volt? A választ, ugye,
elrejtette, mint ahogy ez az ő titka, ha jól meggondoljuk, szinte mindenben;
dönthetünk, így is, úgy is, na de nem mindegy, hogy abba a kávéba cukrot
döntünk-e? És – mennyit? S ez, ugye, még épp csak az út kezdete – hol vagyunk a
fűszerek próbájától, hol az aromák illatanyagától, a bódítás ezerféle
varázsától, az olyan ördögi csábításoktól, melyek alapanyagát azért ő is a
Teremtő fűszeres polcáról csente. Csak, ugye, az arány, az nem mindegy.
Kafepoemi,
kávéköltemény, érkezzünk azért lassan lírai vizekre; nyissunk, juszt is
találomra, a kötet erősebb ízeinek egyikével, harapjon, marjon nyelvünkbe a „hosszú
kávé őrölt fahéjjal, jamaikai szegfűborssal”. Káprázatos erőre kapni ettől,
„törnéd a világot ízekre”, de még ringatóbb már engedni el azt az erőt, „íznyugalomba”
süppedni, mert „alvó cselló vonójával szúrnád magad mellbe gyorsan” már
egyetlen korty után. Marad Dojnovra szádon Tóth Árpáddal biccenteni: „én,
Isten törött csellója, hallgatok” immár. S boldogan hamvadsz örökre.
Nem számoltam össze, no
hát, itt a fülszöveg-puska, Szondi György még erről is számadást ad nekünk,
remek hangulataroma-magyarításai mellett, ötvenkettő kávérecept sorjázik tehát
itt egymás után versbe foglalva e könyvecskében. Valamennyit úgysem tudom
megkóstolni, de törekedni kell rá, erre is, ugye; „epedi forró szomjas
ajkad”. Vagyunk, míg kitart vágyunk vagyona, s elmerülsz végül, s az lesz a
legjobb, hidd el ezt bárkinek, amikor elmerülsz a neked jutott ízek emlékeinek
felidézésében, s közben lassú kortyokban hörpölöd kávéd, „a pikáns aromától
édenkertek szürkülete szitál” feléd s rád; és minden tulajdonképpen így van
rendben. Egy élet, az életed munkájával sem oldottad meg a legfontosabb titkot:
milyen kávét főzött a Teremtő, lebegvén a sötétség s kietlenség szorításában? De
talán nem is ez a mi dolgunk. Csupán a lenni, ahogy lehet, „mindenütt”,
zárja Plamen Dojnov „ahol hatalmasan és végtelenül lüktet az élet, hogy
egyidejűleg legyél az emlékben s jelen időben, a nosztalgikus tegnapban és a
pótolhatatlan mában, míg el nem tűnsz végül egészen”.
Mert eltűnünk, miként
kávéházaink. Mint eltűnnek majd, végül mindenképp, e kávéköltemények ihletői,
helyszínei, a pesti Morik, a Gerbeaud, a Centrál, a Mozart, a nekünk kedves
helyek, eltűnnek, bezárnak majd, de ha örökre, sem immár végleg, hiszen a költő
ötvenkét vershelyszíne őrzi őket, míg világ a világ – mert, amíg a világ világ,
addig mindig lefő valahol egy kávé. Nekünk is. Ahogyan lefőtt valaha a
Weingruberben, a Hanglban, a Burgerben, a Tigrisben, a Vanekban, mennyi
apró-cseprő legenda főtt kávéinkba, az idő aromáiból?
„Illatoz az ősz,
mint midőn menekülőként átoson, régi címet veszítve el, a városon:” … „siet a
szerelmetlen tél szívébe nesztelen.” Indulunk hát, lassan, lassan indulnunk
kell, fizetek, főúr kedves, drága öreg barátom, fizetek, de előbb nótázzunk
kicsit Bob
Dylannel, hát előbb „adj még
egy kávét az út előtt, adj még egy kávét és indulok, úgy hívogat a völgy….”
Tamási Orosz János