Laudáció - Dobos Marianne köszöntéséhez

A Charta XXI elnöksége Dobos Marianne részére ítélte oda idén a Jean Monnet emlékérmet. Az emlékérmet a 42. Jean Monnet esten adták át Tamási Orosz János laudációja után.

Drága Marianne, Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Megbékélők!

Remélem, elfogadják
tőlem az utóbbi megszólítást – úgy érzem, az alkalom helyes és megfelelő
kifejezése ez, hiszen mi más, mint a megbékélés és együttműködés érzése, óhaja
hozta volna Önöket ide, ma este[1],
a Charta XXI Megbékélési és
Együttműködési Mozgalom
ünnepére; Dobos Marianne köszöntésére? Az a megbékélés, melyre hivatkozva most,
hogy kicsit profán legyek, mintegy negyedórás türelmet kérek önöktől; próbáltam
mondandóm „rövidre vágni”, de hát hetvenöt esztendő csak megérdemel tizenöt perc
hírnevet, nem? És az a
megbékélés, mely most és
mindörökké, akár a történelem és/vagy történelmek kezdete óta a legfontosabb
üzenet maradt mindig az utódok felé, az utókorok világának. A megbékélés békéje,
a békévé oldódás megbékélése.

Az egyetlen lehetőség.

Vagy, ahogyan egy mély
szépségű himnusz szól erről: „Amikor a földre jöttünk, az igaz életre
születtünk, / s ehelyett bűnben éltünk, háborút, viszályt gerjesztettünk! /
Egymás ellen de sokat vétkeztünk! / Kívántuk szomszédaink földjét, elvettük
jószágát és kincsét! / Gyilkoltunk rabló birtokvágyból, s nem féltünk a
hazugságtól! / S ki befogadott, kiűztük házából! // Nagy Istenünk, ki vagy fönn
a mennyben, / Hozzád talál majd végül az ember! / Te vagy, ki mindent alkottál,
és gyermeked minden élet, / megbékél hát s megtér az ország s nemzet! A földi
néped!" Vígh Kristóf zeneszerző saját szövegére írt
békehimnuszából idéztem itt, mely a beremendi Megbékélés Kápolna fölszentelésén
hangzott el, 1998 pünkösdjén. A kápolna története egyébként, kicsit most eltérek
a tárgytól, talán nem mindenki előtt ismeretes.

Kettős emlékállítás – a
délszláv háború áldozatainak emléke és a Beremendről kitelepített svábok emléke
előtti főhajtás – jegyében épült, alapítási szándéknyilatkozatából hadd idézzek
föl most egyetlen mondatot: „Beremend Magyarország legdélibb települése, már
több mint fél éve együtt élünk a menekültekkel és a háborúval”. S mit is
tettek ők, már akkor? Hogy Surján László minapi írásának
metaforájára utaljak: bizony, a keresztények följöttek a kazamatákból,
megépíteni menekült keresztény testvéreik kápolnáját. Az összefogás szép
példájaként citáltam ide ezt a gesztust; kissé olyan legyen ez az este, általa,
mint maga az érzésbe, a szóba vetett hitünk – noha, nem is meglepő váltásként,
hisz ismer, ki ismer, leszek én ma és itt is rezignáltabb, kevésbé ünnepélyes.

Mert, amikor nemes
célról beszélek, és főhajtásra kérem Önöket Dobos Marianne előtt,
beszélnem kell arról: ismerniük kell azt a hatalmas elszántságot, kitartást,
sokszor emberfeletti teljesítményt, mellyel végezte és végzi gyűjtő- és
kutatómunkáját; toborozza kevés számú segítőit ahhoz az alapos munkához, mi
számos értéket mentett át hozzánk, évtizedek mélyéről, s menti, juttatja a sok
évtizeddel utánunk érkező időkbe. Remélem, lesz még, aki rátalál arra, lesz még
oly „posztulátorka”, aki ránk talál akkor. Én erről a munkáról szeretnék most
szólni, s mielőtt Dobos Marianne tetteit részletezném, engedjék meg, hogy az
előző programpontra is visszautaljak; arra a kötetre, Virth László remek
összehasonlító monográfiájára, melyről ma ugyan bőséges, de aligha elegendő szó
esett eddig, mégis, két idézetet ideemelnék abból. Az első mondat – Kodolányi
Jánostól – a kötet egyik mottója: „Iszonytató az a gőgős részvétlenség,
amellyel a jómódú a szegényt lenézi.”  A második pedig a szerzőtől
származik, műve végszavából emelem ki „Az eszme, amit forrásaink képviseltek,
ma is aktuális. Aktuális, mert létezik egy bizonyos új autokrácia és buta
uraskodás, ami ma is kaszthatárokat vonna a nemzet testén belül. Aktuális, mert
az élvezetekre és fogyasztásra beállított világban egyre idegenebb az
áldozatvállalás, ami pedig igényként van jelen a hivatkozott életművekben.”
Igen: lényeges, és igen, borzasztóan aktuális üzenet ez – kéretik eltűnődni
fölötte. S látni, ennek fényében azt a nem ritkán értelmetlennek tűnő, az
egyén személyes anyagi és egészségi egyensúlyát megpróbáltató, azt kockára tévő
vállalkozást, mely Dobos Marianne több évtizedes kitartása mögül rajzolódik
elénk – ha odafigyelünk arra.

Azt, az idő szűkössége
miatt, most kerülném, hogy részletesen elsoroljam: ki mindenki szerepel eddigi
életműve húsz kötetében; portrékban, életutakban, interjú-gyűjteményekben; de
egy nevet azért megemlítek: Lengyel Alfonzét. Ezt a nevet egy tunéziai
múzeum kertjében emléktábla örökíti meg, láthatta sok tízezer magyar turista,
arra jártában, én magam is lefotóztam, de csupán Marianne munkáiból ismertem meg
a tábla mögött húzódó emberi sorsot. Ahogyan egy teológus hallgató máskor
Marianne munkáiból ismerte meg azt az atyát, kinek a nevét őrző emléktábla előtt
sok évig majdhogynem közömbösen haladt el. Tudják, bár megy az idő, de elidőznék
itt pár mondat erejéig, mégis. Hogy érteniük kell, s értenie kell másoknak is,
financiális döntéshozóknak, azt, hogy mit jelent az a szó: személyes
áldozatvállalás.

Sok száz a családtól,
önmagunk testi-lelki harmóniájának őrzésétől, de akár csak közösségi,
gyülekezeti részvételtől elvont munkaórát.

Mi rejtőzik, például,
Kelemen Didák s az ő élete nyomán feltáruló Wojtech Topolinski életének
feltárása, elénk állítása mögött? Sokszor lehetetlennek tűnő kutatómunka
levéltárak alig ismert tartalmú polcain, a fellelt dokumentumokat megerősítő
más, hasonló dokumentumok nyomainak felkutatása, baráti kapcsolatok szívós
kiépítése távoli levéltárak munkatársaival, kitartó telefonhívások, e-mailek
láncai, és nagyon drága könyvek beszerzése, hiszen elengedhetetlen forrásmunkák,
de hazai közgyűjtemények számára korábban mégsem voltak beszerzésre méltóak;
marad a sokszor megterhelő önerő előteremtése; és összevetés, összevetés, a
dokumentumok elengedhetetlen összeolvasása egy szintén önkéntes munkatárssal s
akkor alig ejtettem szót a technikai eszközök családi kasszából történő
pótlásáról, hiszen mikor ne menjen tönkre egy számítógép, ha nem a munka
intenzív szakaszában; mikor „szálljon el” egy merevlemez, ha nem akkor, amikor
szükségünk lenne annak tartalmára; s mikor törjön szilánkokra a bokánk, vagy
kerüljünk esetleg szívsebészek műtőjébe, ha nem a munka első összegző fázisában;
s akkor, ha mindenen úrrá lettünk, s kész a kézirat, akkor derül ki: sehol sem
tartunk.

Kell, mert kellene egy
hozzáértő szerkesztő, korrektor, baráti áron dolgozó nyomda, és terjesztő, és
tudósítás a munkáról – és nincs mellettünk senki, aki ezt kellően átlátja és
megszervezi. Mondhatnék néhány példát a valóságról – de inkább más alkalommal.
Ha lesz.

Bevallom, itt valóban
„kihúztam” mondandómból több bekezdésnyi személyes tudósítást olyan
kézirat-hagyatékokról, melyek feltárása a magyar múlt s azon belül a magyar
keresztény művelődéstörténet fontos fejezetét képeznék; feltárásuk, eddig,
mondjuk így, érdeklődés hiánya miatt maradt el – aki elsősorban elvégezhetné,
legyünk őszinték, nem volt olyan kitartó, vagy talán áldozatkész,
egzisztenciálisan felkészült, hogy ennek kedvéért sok száz munkaórát, heteket,
hónapokat vonjon el a családtól, önmaga testi-lelki harmóniájának őrzésétől, de
akár csak közösségi, gyülekezeti részvételtől. Sok, nagyon sok értékes hagyaték
sorsa múlik ezen, sok történelmi adalék elkésett feltárása – mert azok, akik jót
gondolnak, sokszor ők is szem elől tévesztik a megfelelő és hasznos jót.
Elfelejtik, hogy jót – jól.

Jean Monnet
nevével invitáltuk ide ma önöket, nos,
idéztem én már itt az ő egyik híres mondatát: ha elölről kezdhetném, a kultúrára
összpontosítanék. Csak a kultúrára. Lényeges, borzasztó lényeges mondat ez.
Gondoljanak bele egy pillanatra Dobos Marianne életművének tartalmába. Politikai
és társadalmi eseményeket örökít át s jelenít meg, teszi úgy, miképp valaha a
szájhagyományok útján jutottunk hozzá eleink krónikáihoz; ő persze már tiszta s
ellenőrizhető forrásokra hagyatkozva; s mi a történetek legfontosabb közös
ismérve? Kulturális identitásunkra hat, valamennyi.
Azt táplálja, azt erősíti – hisz nyelvünkben élünk, s nyelvünk himnuszt,
szózatot, zsoltárokat, verseket – s nem politikai programbeszédeket suttog
önmagának, ha már végképp fogyni látszik minden remény. Dobos Marianne egyik
kutatása – hogy ne tűnjek csapongóbbnak a kelleténél – hogyan is kezdődött?
Kíváncsi lett, na jó, ennél több, hisz mély érdeklődés ébredt benne Kelemen
Didák élete iránt. Miért is? Népénekekben, fohászokban, a keresztény kultúránk
teljességét jelentő népi emlékezetben őrzött Kelemen Didák alakja, vagy valamely
korabeli egyház-politikai utalás, esetleg Pázmány Páter és Kelemen Didák
beszédeinek textusbéli hasonlóságai vonzották? Nyilvánvalóan az előbbi
megközelítés áll közel az igazsághoz.

S Topolinski atya –
miért is? Mert, mondjuk ki, a keresztény hit megtartására évezredek óta ható s
adott pillanatban eltéphetetlennek bizonyuló hitvallást látott
megfényesedni egy keresztény kulturális küldetés nyomon követése során. Igen:
emlékezetünkbe, közös nemzeti emlékezetünkbe, a történések kulturális lenyomata
rögzül; minden hősiesség, elgyávulás, győzelem, vereség kultúránk erejét
csökkenti, vagy növeli, s ez a nemzetek közötti összekapaszkodás,
megbékélés egyetlen járható útja is. Hiszen, ismét Dobos Marianne műveibe
pillantok, gondolatban, s mit látok abban? A megvallatott múlt olyan állomásait,
melyekben politikusok, uralkodók, törvények, határok, háborúk, fegyverszünetek
jöttek-mentek, s mi maradt egyetlen tanulságként? Sem tartós győztes, sem tartós
vesztes nincs, hiába a dalok a tartós békéről; mert kiegyensúlyozott s valóban
tartós békét egymás nélkül nem köthet győztes és vesztes.

* *  *

S a közös béke közös
nyelve a zene, az irodalom, a szakrális szertartásrend, melyekben tudjuk,
ha más-más nyelven is mondjuk, a közös szavakat. 

Talán messze
kalandoztam, de azt gondolom, érthető, mire gondolok s utalok, amikor Dobos
Marianne kitartó, szívós, áldozatos munkájának ismertetése helyett s mellett
annak „civil” hátteréről szóltam. Fontos, lényeges, elhanyagolhatatlan momentum
ez – amikor fejet hajtunk munkássága előtt, én, s arra kérem önöket, ne maradjak
ezzel egyedül, én merem használni ezt a kifejezést főhajtás közben: ez, kérem,
önmaga örömteli, boldog boldoggá avatása. Arról a fantasztikus
kitartásról értesülünk, munkáit figyelve, mely maga a szolgálat; egy olyan
küldetés, amit, kis parabolaként, Wojtech Topolinski egy félmondatával: „..magán
úton fogok törekedni, titkosan megtudni, milyen tiszteletnek örvend szentünk
Lengyelországban, mi történik az ő sírjánál….” húzhatunk alá. Ez a
megjegyzés nem Kelemen Didák történetéhez kapcsolódik; az atya posztulátori
teendőinek másik céljára utal; de én itt általános példaként említem; hiszen
pontosan jeleníti meg a lényeget. Hogy nem csupán a levéltárak tartalma s a
nép emlékezete, hanem a kettő együttes jelenléte, a hír, a hírünk továbbélése
utódainkban, ami fontos. Ez a szolgálat lényege, ez Dobos Marianne szolgálatának
lényege, ez maga a szolgálat – mert a megbékélés elengedhetetlen
feltétele egymás megismerése, szubszidiaritásunk tiszteletben tartása és
tartatása, a közös múlt és közös jövő érdekében nem a legkisebb, de a
legnagyobb, az egyetlen közös többszörös előtti alázat. S persze a
szolgálatot végzők munkájának kézzel fogható segítése; nem szemérmetlenség erre
is utalnunk, hiszen maga Topolinski is – egy szerény utóiratban – azért az
utazása további céljait összefoglaló leveléhez odaírja, szerényen: „Ha
legálisan tudnék több pénzt kapni, akkor kérném szépen.”

A záró gondolatok
egyikeként kis játékra hívom Önöket. Holnap este, kérem, gondolják végig, vegyék
sorra, mivel töltötték a tegnap estét, ami, ugye, e pillanatban még a ma, még a
jelen. Gondolják végig, emeljék ki a legfontosabb üzeneteket, megfigyeléseiket,
majd holnapután – történelmi szempontból ugye milyen beláthatatlan idő ez –
üljenek le beszélgetni valakivel, akivel együtt érkeztek, vagy itt ismerték meg,
s már együtt tegyék ugyanezt. Vegyék sorra, mi is történt itt tegnapelőtt. Mi
az, amire tényszerűen emlékeznek, s mi az, amire már emberi léptékkel ilyen
rövid idő alatt rárakódott a hozott s szerzett előítéletek, tapasztalatok,
figyelmetlenségek páncélja. Ha komolyan veszik s játsszák le ezt a játékot,
talán érteni fogják: miért tűnik olykor valóban lehetetlennek a
megbékélés és együttélés szolgálata. S talán mindennél pontosabban fogják
érteni Dobos Marianne-t, azt a szolgálatot, amit ő maga így ír le, így fogalmaz
meg: „….érzelmi motiváltságom: az ismeretlen áldozat előtti főhajtás, a
szenvedő ember iránti végtelen tiszteletem és szeretetem. Eredjen bárkitől,
történjen bármikor és legyen bármilyen az, de az irgalmatlanság minden áldozata
iránt a szívemben azonnal irgalom ébred. Amiben a legkisebb olyat találom,
amihez a magam jóvátételének homokszemét hozzáadhatom, és azzal valamelyest
könnyíthetek a körülöttem lévő szenvedőkön, azt megpróbálom meg is tenni. Ha
lehetőségem adódik. Az interjúköteteim pedig azért készültek, hogy azokban
próbáljam meg a sok jóvátehetetlent legalább a hogyan is történt történelmi
valóságnak megfelelően unokáinknak is tovább mondani.”

* * *

Hatalmas munkát végez.
Csöndes pironkodással adom át, e munka elismerése-  és köszönetesképpen ezt a
szemérmetlenül szerény kifejezését tiszteletünknek és megbecsülésünknek, azzal a
zárómondattal, mely egyben egy kinyíló ajtó is munkásságának teljességéhez. A
katolikus Topolinski atya a nácik, a fasizmus embertelenségének áldozatává
vált, miként számos más felekezethez tartozó igehirdető; akik, a halál felé
menve, megbékéltek egymással, s méltóságot, Krisztus méltóságát s igazát üzenték
a jövendőnek. Közöttük volt Varga Zsigmond református lelkész,
tanúságtevő, kinek jelmondata – non videri, sed esse – mai napig
csontunkba, húsunkba, szívünkbe hatoló üzenet. És üzenete a mai napnak; üzenete
annak a megbékélésnek, melyért Dobos Marianne oly kimondhatatlanul sokat tesz; s
üzenete, ne feledjük, a megbékéléshez vezető út eszméjének.

Non videri, sed esse.

Nem látszani, hanem
lenni.

Drága Marianne,
Mariannunk, köszönjük, köszönöm a Charta XXI Mozgalom nevében. 

Tamási Orosz János