"Általánosságban korlát, falak, kerítés, gát, által képezett zárhely. Zárt hely tehát, de nem elzárt, bármikor kinyitható, a tartalma használható. És arra is jó, hogy óvja, s ha kell, el is rejtse a külvilág, a rosszakaratú, sanda szándék, a kandi szem elől a féltett tartalmat. Olykor el is feledkezhetünk róla, s talán sosem használjuk a benne felejtett értékeket. Ám van helyzet, amikor automatikusan kinyílik, és hihetetlen dolgokat eredményez felbukkanása."
Pálmai Tamás
Rekeszek
Általánosságban korlát, falak, kerítés, gát, által képezett zárhely. Zárt hely
tehát, de nem elzárt, bármikor kinyitható, a tartalma használható. És arra is
jó, hogy óvja, s ha kell, el is rejtse a külvilág, a rosszakaratú, sanda
szándék, a kandi szem elől a féltett tartalmat. Olykor el is feledkezhetünk
róla, s talán sosem használjuk a benne felejtett értékeket. Ám van helyzet,
amikor automatikusan kinyílik, és hihetetlen dolgokat eredményez felbukkanása.
Így történhetett azzal az emberről, akinek
létezéséről volt népjóléti miniszterünk adott hírt minap:
„Tegnap halt meg 77 évesen Stanislav Petrov. Ha tudod ki volt, gondolatban
tisztelettel meghajtom a fejem előtted. Híre, neve hozzám csak most, halála
alkalmából jutott el, pedig alighanem neki köszönhetem, hogy élek. Óriásit
alkotott ő, még 1983. szeptember 26-án, azzal, hogy nem tett semmit. Azaz nem
jelentette feletteseinek, hogy a szovjet rakétavédelmi rendszer jelzése szerint
ballisztikus rakétákat indítottak el az amerikaiak a Szovjetunió felé. Úgy
ítélte meg, hogy ez csak tévedés lehet: egy valódi támadást sokkal nagyobb
erőkkel kell végrehajtani. Ha a szabályzat szerint jár el, a szovjet
válaszcsapás megindul, és benne vagyunk akár az egész Föld elpusztításával járó
atomháborúban. Később elmondta, hogy valami belső hang, egy megérzés bírálta
felül benne a számítógépek jelzéseit.”
Azaz talán épp az általa tagadott Jóisten
nyitotta ki a lelkében azt a rekeszt, amelynek eddig fel nem ismert tartalma
megállította a telefon felé nyúló kezet.
A lélek
rekesze a test, az észé az agy, a szereteté, a szerelemé a szív, szoktuk
mondani, kicsit megszokásból. Ha elgondolkodunk rajta, már sokkal
bizonytala-nabbak leszünk, és hajnalig tudnánk vitázni e témáról. Nagyfiam - ki
egy nehéz út igen rázós szakaszán van túl épp - említette a múltkor, hogy az
ugyan segítő, de nagyon kemény szerek gyötörte testéből, berzsenyiesen („A
szilaj lélek rekeszét kitörvén a nap útján túl magasan csapongott.”) szökött meg
pillanatra lelke és katartikus módon szakajtotta rá az érzést: ő székely. Úgy
tört elő a rejtett rekeszből a felismerés, hogy meglett férfi létére elsírta
magát.
És rekeszt használ a fotós, az operatőr,
rekeszben lehet a virág magja, rekesszel - értsd gát - zárjuk el a vizet, védjük
házaink, ebben tartjuk dolgaink (polc, fiók, szekrény, stb.), de ilyen rekesz a
pince és a padlás is, no, meg a kamránk, s a példák sora szinte végtelen. Az
imént meg rekeszbe tettem (zárójelbe) pár szót.
A rekeszek hasznosak tehát. A szerszámosládákat
is rekeszekre bontják, hogy könnyebben lehessen megtalálni bennük a dolgokat. De
mi a helyzet a hitünkkel, lelkiségünkkel? - kérdezték minap protestáns
barátaink. Rekeszbe zárjuk, és csak néha vegyük elő? „Sajnos vannak, akik csak
vasárnaponként viselkednek igaz emberként, a hét többi napján a szent haragot
képviselik, vagyis a hitüket külön rekeszben tartják.” Van benne igazság. Pedig
tudhatjuk: mit sem ér az egy órás, misényi, istentiszteletnyi hit. Az számít,
mit teszek a hét többi 167 órájában. Milyen elszántsággal, mekkora lélekkel,
milyen példát mutatva sáfárkodok napokra, órákra, percekre lebontott, kirakatba
kitett mindennapi életemmel? Ismerem-e, becsülöm-e matrjoskás rekeszeim? Magam,
családom, szülőföldem, választott településem, országom, népem, nemzetem,
anyanyelvem, földrészem, világom, hitem polcait, fiókjait rendben tartom-e?
Sorsdöntő dolgok ezek a mai zilált korban, hol
épp mi, Európa maradék végváracskáiban élők vagyunk lassan az egyetlen gátja
annak az agyament tervnek, mely összes, még rejtező rekeszfalunk áttörvén
agyatlan egyen masszává kavarná, silányítaná messze nem ideális, de még épp
élhető világunk. Használjuk hát rekeszizmunk, vegyünk nagy levegőt, s engedjünk
szabad teret annak, amit székely és magyar észnek, s virtusnak hívnak. Mert egy
„keresztalja” vagyunk.