"Bár nehéz nemet mondani arra, hogy a Duna-medencében élő nemzetek egymásra vannak utalva, ezért rendezniük kell egymással való vitáikat, mégis sokan reménytelen próbálkozásnak tartják az ezirányú igyekezetet."
Surján László
Szárnyaszegett békegalamb
Bár
nehéz nemet mondani arra, hogy a Duna-medencében élő nemzetek egymásra vannak
utalva, ezért rendezniük kell egymással való vitáikat, mégis sokan reménytelen
próbálkozásnak tartják az ezirányú igyekezetet.
Miért? Nem nehéz rájönni. Túl sokszor beszéltünk róla és soha nem történt semmi.
Íme
egy példa. 1945. május 23-án a Népszava beszámolt egy Endrődön lezajlott
kisgazda gyűlésről, amelyen felszólat Gyöngyösi külügyminiszter is. Részlet a
beszámlóból:
„A
Dunamedence államai saját kárukon érezhetik és tapasztalják azt, hogy milyen
erkölcsi és anyagi romláshoz vezetett ezeknek az egymásra utalt dunai népeknek
egymással való vetélkedése és gyűlölködése, ahelyett, hogy a közös belső és
külső ellenség ellen fordultak volna.
—
Most a dunai országok mindegyikén végigszáguldott a háború vihara. Az egyiken
kevésbé, a másikon súlyosabban, de nyomában mindenütt romok, elszegényedés és
nyomorúság maradt. Ezekből a romokból és ebből a szegénységből feltámadás és
javulás csak az érdekelt szomszéd népeknek közös megértésével és kölcsönös
támogatásával lehet.
Egymásra vagyunk utalva és ha az egymásrautaltság tudata köztudattá válik, mint
ahogy azzá kell válnia és mint ahogy a saját nehéz sorsa minden egyes nemzetet
rákényszerít erre a tudatra, akkor a kibékülésnek, az együttműködésnek és az
őszintén megalapozott tartós barátságnak semmi sem állhat útjában. Annál
kevésbé, mert meggyőződésem, hogy a dunai államok megbékélésére és
együttműködésére irányuló törekvés mindenkor támogatásra talál a hatalmas
SzovjetUniónál, amelynek nagy vezére, Sztálin, a kimagasló államférfiú, a
legpéldásabb együttélését és együttműködését teremtette meg az önálló, szabad
nemzeteknek a szövetséges szocialista köztársaságokban.
—
A magyar kormány annál örvendetesebbnek tartja a román kormányfő részéről
most már többízben elhangzott baráti megnyilatkozásokat, amelyek — örömmel
állapíthatom meg — tettekben és tényekben is megnyilvánulnak, mert sajnos, nem
minden oldalról hallunk hasonló szavakat és tapasztalunk hasonló tetteket. A
külügyminiszter fejtegetését sokszor szakította meg a viharos éljenzés.”
Figyeljünk a dátumra. Pár nappal vagyunk a háború vége után. A Népszava még nem
tudja, hogy hogyan írja le a Magyarországot „felszabadító” ország nevét. De a
külügyminiszter már a legszebb Rákosi évekre jellemző módon dicsőíti a
Szovjetunió nagy vezérét. Természetesen egyet lehet érteni Gyöngyösinek a
szomszédokkal való együttműködésre vonatkozó kijelentéseivel. Beszéde részben
válasz Groza román miniszterelnök nyilatkozatára, aki le akarja bontan a
vámtarifákból, útlevelekből, és cenzúrából épített határfalakat. Szép. Ki ne
lelkesedett volna, ha elhitte. A Gyöngyösi válasz nem tartalmaz konkrétumot, de
van a beszédben egy pozitív elem. Úgy dicséri Romániát, hogy közben kritizál
más, meg nem nevezett államokat.
Vastag könyvet írhatna, aki feldolgozná a hasonló békeszólamokat akár csak a XX.
században. Ezért gondolom, hogy a megbékélést konkrét személyek közötti
párbeszéddel érdemes kezdeni.
Ha
ez sikeres és tömeges, akkor a politika nemcsak szárnyaszegett békegalambokat
röptet, mint Groza annak idején, hanem tesz is.