Vörösmarty Mihály 1836-ban írta meg a Szózatot, a verset, amit a nemzet a Himnusz mellé helyezett. Arany Jánossal szólva, hallottuk a szót: Rendületlenül. Ő nyomán tekintettük imának, és mint ilyenből merítettünk erőt belőle vészterhes időkben.
1836 – 1918 – 1956 – 2018
Vörösmarty Mihály 1836-ban írta meg a Szózatot, a verset, amit a nemzet a
Himnusz mellé helyezett. Arany Jánossal szólva, hallottuk a szót: Rendületlenül.
Ő nyomán tekintettük imának, és mint ilyenből merítettünk erőt belőle vészterhes
időkben.
Ilyen vészterhes időket éltünk száz éve is, a Nagy Háború vége felé. Ahogy a
forradalom köztársaságot, sőt népköztársaságot csinált a Magyar Királyságból,
íróink legjava ismét Vörösmartyhoz fordult. Születésnapján, 1918 december
elsején alakították meg a Vörösmarty Akadémiát. Akkoriban időszerű volt a sírra
gondolni, hol nemzet süllyed el. Ám Móricz Zsigmond, aki a Pesti Hírlap 1918.
december 3-án megjelent tudósítása szerint az elnöki megnyitót mondta,
elutasította a nemzethalál gondolatát. Már a beszéd elején a múlt szenvedéseire
gondolva büszkén kimondta: mégis itt vagyunk. Folytatta a Szózat üzenetét: él
nemzet e hazán. Megfogyva, hiszen éppen 1918. december elsejétől számíthatjuk a
területi csonkolás kezdetét: Gyulafehérvárt ekkor mondták ki a románok
elszakadási szándékukat.
Az
ív pedig 1956-ban folytatódik. November 1-én Kolozsvárt az ifjú Bartis Ferenc a
magyarországi forradalom hírére megpezsdült légkörben elszavalja az És mégis
élünk lélekmelegítő, bár fájdalmas sorait:
Széttépve és
összetörten,
Győzelmektől meggyötörten,
Már magzatként bajba-ölten,
Vándor bölcső-temetőkben
És mégis élünk…
Dobra vernek minden
vágyat,
Árverezés a vasárnap;
Nászunkra is gyászhír támad:
Üresek a gyermekágyak
És mégis élünk…
Elvadult a dűlők
lelke:
Kórót terem tarló, mezsgye;
Pusztul a föld egyre, egyre,
Hull a szikla tenyerünkbe
És mégis élünk…
Fogaskerék,
futószalag:
Egyik elment, másik maradt.
Bölcsőnk, sírunk porrá szakadt,
Zokognak a kövek, szavak
És mégis élünk…
Hogyha sírunk:
kiröhögnek.
Hogyha küzdünk: fel is kötnek,
Hogyha kérünk: odalöknek
Történelmi kárörömnek
És mégis élünk…
Magyar, szavad
világ értse!
Anyanyelvünk létünk vére!
Anyánk szíve tetemére
Átok zúdult: vége, vége…
És mégis élünk…
Népvándorlás,
torzsalkodás, világméretű csatározás. Kerítés a határ mentén, sok-sok
nemszeretem dolog. De nem esünk, mert nem eshetünk kétségbe. Hogyan is
eshetnénk, ha olyan mestereink vannak, mint Vörösmarty, Móricz és Bartis? 2010
óta akkora utat tettünk meg, amit korábban elképzelni sem tudtunk. Némely
területen látványosan nagyot léptünk, másutt kisebbet. De a nagy lépések
alapvetések. Reménykeltők, akár garanciát adók is arra, hogy van mire alapozni,
hogy a további építkezések nem légvárak lesznek.
Móricz Zsigmond
idézett beszéde egyébként a mának is szól. Idézek:
„Ma
a magyar írók kívülről jövő ellenállhatatlan lerohanástól félnek, a magyarság
politikai, gazdasági s morális letörésétől: s a falut a minden képzeletet
felülmúló világpolitikai romok között s azokhoz képest imponáló s megindítóan
bölcs nyugalomban találni.
A nép nem akar
harcolni: a népek nem akarnak egymással harcolni. A magyar paraszt soha nem
akarta leigázni a tót parasztot, a román, s a horvát paraszt testvért s a magyar
nép kezeit nem is fertőzi ezer év alatt soha testvérvér.
A népek nem
harcolni akarnak: hanem élni.
A népek nem
barbárságot akarnak: hanem kultúrát”.
Akkor a szomszéd népek
részéről számíthattunk a lerohanásra. A fenyegető veszélyben Móricz a nemesi
nemzetből évszázadokra kizárt parasztságunkra hivatkozott. Ma, a brüsszeli
hivatalosságok és a nemzetközi sajtó részéről hazánkat ért állandó támadások
idején szintén volna mitől félni. De hallottuk Szent II. János Pál szavát: ne
féljetek! Sok jel mutat arra, hogy a minket támadók mögött nem áll népakarat.
Brüsszel eleve elszakadt a választóktól, más támadóinkat pedig vagy leváltják
vagy meggyengítik az emberek, amikor módjuk van dönteni. És oda fordult a világ,
hogy a támadások azokat a nemzeteket is érintik, akik száz éve létünket
fenyegették. Eljutottunk oda, hogy velük összefogva tudunk ellenállni, és
remélhetjük, hogy ha a pénzvilág kezében tartott kormányokkal nem is, de a józan
polgárokkal Európa szerte szót tudunk érteni. A népek nem barbárságot, nem saria
törvényt akarnak, hanem kultúrát. A saját kultúrájukat. Erre reményt
Közép-Európa ad. Jövőre csak látszólag arról döntünk, hogy ki kormányozza az
országot. Valójában arról kell döntenünk, hogy megmaradhatunk-e magyarnak és
európainak. Nem ronthatjuk el. Nem adhatjuk a kormányrudat alkalmatlan figurák
kezébe. Akik még egy kis esőtől is félnek.
Surján László