"2018 tavasza nálunk egy más időtávú visszaemlékezést is megkíván. Választások lesznek, ami mindig egyfajta mérlegelés, az eltelt idő kiértékelése. A néhány éves és az évszázados történések egybevetése pedig érdekes és fontos következtetésekre ad alkalmat."
A
józan ész pártján
Centenáriumok évadja kezdődik. Közép-Európa népei a maguk szemszögéből már
értékelik a Nagy Háború következményeit. Örömök és fájdalmak egymásmellettisége.
Noha száz éve még „csak” a harcok 1200. napja táján jártunk, és a háború végét
még nem lehetett látni, a visszaemlékezések már megkezdődtek.
2018 tavasza nálunk egy más időtávú visszaemlékezést is megkíván. Választások
lesznek, ami mindig egyfajta mérlegelés, az eltelt idő kiértékelése. A néhány
éves és az évszázados történések egybevetése pedig érdekes és fontos
következtetésekre ad alkalmat.
Kezdjük a Trianon utáni időszakkal. Apponyi a korabeli magyar politikai elit
meggyőződését fejezte ki, amikor rámutatott: az ország tervezett mértékű
megcsonkolása voltaképp halálos ítélet. A területének és erőforrásainak nagy
részétől megfosztott maradék ország nem lehet életképes, vallották. De azután
mégis jött a „csakazértis”. 1956. november elsején Kolozsvárt Bartis Ferenc már
joggal kiálthatta az anyaország és az elszakítottak nevében: „És mégis élünk”.
Azóta újabb évtizedek teltek el, és még ma is itt vagyunk.
Élünk, de ha egybe vetjük az ország 1920 utáni Bethleni konszolidációját az 1990
utáni időkkel, akkor csak ámulattal és tisztelettel nézhetünk eleink
teljesítményére. A múlt század húszas és kilencvenes évei eltérő
teljesítményének bizonyára sok oka van. Most csak egyet említek. A Trianon utáni
belpolitikában kulcsszerepe volt a Bethlen-Peyer paktumnak. Az akkori baloldal
számára az ország működőképességének a helyreállítása fontosabb volt, mint holmi
pártpolitikai csatározás. A mostani erre képtelen.
1990 után a baloldalt semmi más nem mozgatta, mint a hatalom visszaszerzésének
vágya. Pozsgay Imre ezért hagyta ott az MSZP-t. Mint nyilatkozta: Nem tudtam
elviselni a mérhetetlen revans vágyat. Bethlen-Peyer paktum ma sincs, mégis a
2010 utáni évek fejlődése a kilencven évvel ezelőtti időket idézi. Akkor a józan
belátás megteremtette a megfelelő légkört. Most a választók adták meg a
kilábolás esélyét: A kétharmados döntésükkel kiverték a fegyvert a baloldal
kezéből. Mi maradt nekik? A kiabálás. No, zajongtak és zajongnak nap mint nap
rendesen. Csakhogy „a karaván” ettől még halad.
A
magyar történelemben több példa volt arra, hogy az itthon vesztesnek bizonyultak
külföldre szaladva idegen erővel próbáltak hatalomhoz jutni. Most is így
történt. Igaz nem látványos hadseregek érkeztek, (amelyek ellen többnyire
sikerrel szállt szembe a magyar virtus), hanem nyilatkozatok, újságcikkek,
elítélő határozatok próbálták megingatni a magyar kormány erejét. Az ellenzék
balik fele elvtársi segítséget kért és kapott. Ezek az internacionalisták
kétségbe esve magyarázzák, hogy nem Magyarországot, hanem „csak” az Orbán
kormányt támadják, de jól tudjuk, hogy ez nem így van. Ha sikeresek lennének, az
minden magyar ember kárára lenne. Leállna a turizmus, nem tőkebehozatal lenne,
hanem tőkekivitel, nem az álláshelyek nőnének, hanem a munkanélküliség. A
magyar belpolitikának a nemzetközi porondra való kivitele szarvashiba volt a
baloldal részéről. Pótcselekvés. A 2010-es vereség nem indított meg soraikban
értelmes átrendeződést. Nem hozott sem személyi, sem tartalmi megújulást. A régi
vicc kérdése: Miért nem halad a szocializmus vonata? A válasz: mert a párt a
gőzt a mozdony helyett a dudára kötötte. Ma is a „duda”, a rágalom ária szól és
az igazmondás hiányzik reggel, délben és este. Erről pedig a választók már
2010-ben és 2014-ben véleményt mondtak. De a baloldal nem értette meg az
üzenetet: megújulásra képtelenül csődöt mondott.
Közben nekünk is ki kellett lépnünk a nemzetközi pástra, de egészen más okból.
Az egyre jobban globalizált világban olyan szelek fújnak, amelyek veszélyeztetik
a jövőt. A XX. században a nemzeti érzésre való hivatkozás mérhetetlen károkat
okozott. Két világháború perzselte fel a földet. Hogy ezt el kell kerülni, ha az
emberiség nem akarja elpusztítani önmagát, az nem vita tárgya. De az emberi
természettel mennek szembe azok, akik szerint minden, ami nemzeti, ártalmas sőt
kóros. Ők nem nemzetben, hanem valamiféle világfaluban gondolkodnak. Fürdővízzel
együtt a gyereket is kiöntik. Ennek a folyamatnak ellent kell mondani, de az
ellenállás sikertelen, ha csak egy ország szűk keretei között történik. Ezért a
képzeletbeli páston a veszélyeztetett nemzetekkel összefogva kell mozognunk.
Ehhez azonban a kormánynak éreznie kell, és a közvéleménykutatásoknál
megbízhatóbban fel kell mutatnia, hogy a többség mögötte áll. Erről szólnak a
nemzeti konzultációk és a 2018-as választás is. Fontosnak tartjuk, hogy a
világban magyarként éljünk, hozzájárulva a világ sokszínűségéhez, vagy
valamiféle világfalut vízionálunk, amelyben elvesznek egyedi sajátosságaink?
Voltaképp hálásak lehetünk Soros Györgynek az évi egy millió migráns
befogadásának és hitelből történő finanszírozásának ötletéért. Ezzel
közérthetővé tette, hogy miről van szó. Soros a nemzeti gondolat lebontásának
jelképe lett. Fellépése óta nem kell bonyolult eszmefuttatásokkal próbálkozni:
neve mozgósító erő. Az értelmiség persze nehezen viseli a már intellektuális
unalomba vesző „sorosozást”. De érdemes megfontolni: a közérthetőségnek ára van.
A
parlamenti patkóban és a médiában persze felelni kell az ellenzék fába szorult
féreg kiabálásához hasonló vádaskodásaira. A szélesebb közvéleménynek azonban
azt javaslom, ne ezekre figyeljen, hanem a kontinensnyi, sőt majd világ méretű
frontokra. Segítsen megőrizni nemzeti jellegzetességeinket, közben ismerje meg
és ismerje el a szomszéd nemzetek kultúráját. Ne vegye fel a szélsőségesek
hozzánk vágott kesztyűit, hanem vegye észre, hogy mind a Visegrádi Négyekkel,
mind szélesebb körben a közép-európai, dél-európai nemzetekkel egy cipőben
járunk. Ellenfeleink az emberi természettől merőben idegen dolgot akarnak. Azt,
hogy a magyar ne legyen magyar, a férfi ne legyen férfi és a nő ne legyen nő.
Oly korba érkeztünk, ahol a normalitásért kell harcolnunk. De a természetet
átalakítani Sztálinnak sem sikerült. A Soros György nevével fémjelzett társaság
sem ügyesebb. Azt mondták a régiek: Űzd ki bár a természetet furkósbottal, mégis
mindig visszatér. Ha így van, márpedig így van, akkor felesleges a
furkósbotozás. Maradjunk a józan ész pártján, és segítsük ezt az oldalt
győzelemre 2018 tavaszán.
Surján László