Vörösmarty Ilmával mondatja ki a tanácsot, ami nemcsak Csongornak, hanem talán nekünk is szól: „Sík mezőben hármas út, / Jobbra, balra szertefut, / A középső célra jut." Akár mottónak is választhatnám ezt a három sort a Csongor és Tündéből. De iránymutatónak is jó lesz.
Surján László
A
középső célra jut…
Vörösmarty Ilmával mondatja ki a tanácsot, ami nemcsak Csongornak, hanem talán
nekünk is szól: „Sík mezőben hármas út, / Jobbra, balra szertefut, / A középső
célra jut." Akár mottónak is választhatnám ezt a három sort a Csongor és
Tündéből. De iránymutatónak is jó lesz.
Kiss Gy. Csaba egyik írásában felhívta a figyelmet, hogy a Magyarország
fogalomra a szlovák vagy cseh, de a szerb nyelven is két szó van: az egyik az
összes többi szláv nyelvhez hasonló: „Ugarska”, ami a Magyar Királyság, Hungária
megjelölésére szolgál. A másik: „Madjarska”, ami pedig - mondjuk így, - az
etnikai Magyarország. Meddig használják az „Ugarska” és mikortól kezdve a „Madjarska”
kifejezést? A szlovákok 1918-ig azt írják Magyarországról, hogy „Uhorsko”, az
1918 utáni Magyarországot pedig „Madarsko” névvel illetik. Ellenben egy újvidéki
történészek által írt kötetben Mohácsig írják, hogy „Ugarska”, de a Mohács utáni
időszakban Magyarország már „Madjarska”. Szerbiában tehát a Mohács utáni magyar
államot mintha már nem tekintenék független, szuverén hatalomnak.
Vajon a szerb vagy a szlovák szóhasználat helyesebb?
Ahogy vesszük. A szlovákok szempontjából 1918 a logikus határpont. A magyar
honfoglalástól kezdve egészen 1918-ig, (a nemzetközi jog szempontjából
pontosabban 1920-ig) ők magyar állampolgárok voltak. Hungarusok. Ezért
fogalmaztak gyakran úgy, hogy szlovák ajkú magyarok vagyunk. Ezt fedi az Uhorsko
szó. Mi hajlamosak vagyunk az Uhorsko/Madarsko váltást a jogfolytonosság
tagadásának tartani, s ez mintha azt jelentené: Madarskonak semmi köze
Uhorskohoz. De a végtagját vesztett ember még önmaga marad. A magyar állami
jogfolytonosság nem sérült Trianonban. (Mellesleg, ha sérült volna, mi jogon
fizettettek volna jóvátételt?) A mi szemünkben az Uhorsko szó az összetartozást
is jelenti, s jó lenne ebbe az irányba mozdulna a közgondolkodás itt is meg ott
is.
A
szerb szóhasználat viszont pontosabb, ha a magyar szuverenitásra gondolunk. A
kettős királyválasztással, a Habsburg ház ránk telepedésével a magyar
függetlenség lényegében elveszett. Az 1849-es trónfosztás utáni hónapokat
leszámítva épp Trianonban kaptuk vissza, hogy azután az 1944-es német
megszállással ismét elveszítsük, egészen 1990-ig. Persze, ha az Ugarska a
szuverén, a Madjarska az alávetett Magyarországot jelenti, akkor meg kellene
kérni a szerbeket, hogy ismét vegyék elő az Ugarska szót. Ez persze nem
kivitelezhető. A két szó használata egyfajta történelmi mementó.
Furcsa fintora a történelemnek, hogy a Wilsoni elvekkel handabandázó
térképrajzolgatás a nemzetállamok megteremtésére, a népakaratra hivatkozott, de
a népet magát meg nem kérdezték volna. A népszavazás kezdeményezések rendre
buktak, s ahol szűk térben mégis megvoltak, mindig a trianoni tervek ellenében
végződtek. Így azután az első világháborút követően csak egyetlen nemzetállam
született, a szlovák szóhasználat szerinti Madarsko, a mai Magyarország.
Szomszédjaink többnyire az alkotmányukban is nemzetállamnak nyilvánítják
magukat, mintha Wilsont akarnák igazolni. Pedig többnemzetiségű állam
valamennyi.
Annak érdekében, hogy érdemben rendezni tudjuk kapcsolatainkat a szomszédokkal,
nem, mint állam az állammal – ez többé kevésbé rendben van – hanem mint nemzet a
nemzettel, akkor tudatosítanunk kell, hogy a hungarus csak szótárilag jelent
magyart. Évszázadokon át magyar állampolgárt jelentett, sok olyan embert is,
akinek Magyarország volt a hazája, de nem magyar volt az anyanyelve. Velük
együtt épült vagy épp élt túl valamit ez az ország. A nemzeti önismerethez hozzá
tartozik, hogy a magunk tetteit úgy vizsgáljuk, hogy ennek tudatában voltunk-e,
vagy ezt feledve döntöttünk. Hibáink fel- és elismerése sokak hiedelmével
ellentétben nem a gyöngeség, hanem épp az erő jele. Az út, amelyet be kell
járnunk ahhoz, hogy a Kárpát-medencében normális legyen a nemzetek közöti
kapcsolat, hosszú. Hosszú és nehéz.
Veszélyként leselkedik egy álmegoldás, a globalista trendi: a nemzeti mivolt
elfeledése, felszámolása. Ám veszély az is, ha a múlt sebein sokat rágódva, a
múlt bűneit gyorsan feledve egymás ellen fordulunk, például a közelgő évfordulók
kapcsán. Ezeket a veszélyeket el kell kerülni. Jövőre döntünk arról, hogy
olyanok állnak-e a kormányrúdhoz, akik minden cukisodás ellenére a nemzeti önzés
túlzásaira hajlamosak, vagy épp olyanok, akik nem tartják értéknek azt, hogy
magyarnak születtünk. Ha ezt a két hibát nem követjük el, akkor folytatódhat a
közeledés és megbékélés politikája a Kárpát-medencén belül sőt azon túl is.
Nagy tévedés vagy durva hazugság ezt a politikát önfeladásnak minősíteni. A cél
az, hogy minden magyar, éljen bármelyik országban, részesüljön az emberi jogok
teljességében. Ahogy a szlovák Miroslav
Kusý mondta volt: senki ne legyen albérlő a
saját hazájában. Vagy ahogy a román Gabriel Andreescu gondolja: a közösségeknek
ugyan úgy meg kell adni a maguk jogait, mint az egyéneknek. Azaz élhessen
magyarként, aki magyarnak született, akár Romániában, akár Szlovákiában, akár
másutt. Hogy ez ne keltsen félelmet másokban, és hogy mi ne féljünk az
elüldözéstől, beolvasztástól, ez az értelme a megbékélésnek. Azaz nem a
beletörődés, hanem az emberhez méltó élet biztosítása a cél, mégpedig a
Kárpát-medence minden lakója számára. Ebbe az irányba haladunk. Ez az út, ami
célba visz. Jövő tavasszal arról is döntünk, folytatódhat-e ez a munka. Ne
ugráljunk jobbra-balra négy évente.