Ha egy kormányzó párt elveszíti a választást: megbukik. Nem szeretem ezt a szót, mert koránt sem biztos, hogy aki veszített, rosszul végezte a dolgát. Ha egy kormány jól dolgozik, de egy másik párt még jobbat kínált, a választók átpártolhatnak. A bukás szóval megbélyegezzük az esetleg egyébként jó teljesítményt is.
Surján László
Kritika-infláció
Ha egy
kormányzó párt elveszíti a választást: megbukik. Nem szeretem ezt a szót, mert
koránt sem biztos, hogy aki veszített, rosszul végezte a dolgát. Ha egy kormány
jól dolgozik, de egy másik párt még jobbat kínált, a választók átpártolhatnak. A
bukás szóval megbélyegezzük az esetleg egyébként jó teljesítményt is.
Felesleges persze hadakozni: a szóhasználat már annyira elterjedt, hogy aligha
lehetne változtatni rajta. Most arra akarok rámutatni, hogy nemcsak kormányok
bukhatnak. Már 2014-ben is az történt, hogy az ellenzék bukott, s mégpedig
nagyot. Megbukott ellenzékiségből. Nem azért, mert a Fidesz-KDNP szövetség
másodszor is kétharmaddal győzött. (Ha hinnék a közvélemény-kutatóknak, akkor
mondanám, harmadszor is ez várható. De most nem a kormányoldallal akarok
foglalkozni. A politikai életből teljesen kiszorított Kovács László klasszikus
mondását sem szabad felejteni: nem közvélemény-kutatásokat kell nyerni, hanem
választásokat.)
Miért
buktak el? Mi az oka, hogy 2010 óta sem a Jobbik nem tud felnőni, sem a baloldal
nem képes rendezni a sorait? Lehet egyik vagy másik lépésüket hibáztatni, ki
lehet jelenteni, hogy ez vagy az a vezető alkalmatlan, de a kudarc magyarázata
más. Egyetlen szóval ki lehet fejezni: hiteltelenség.
Az
ellenzéknek az ország egésze szempontjából kulcsfontosságú feladata van. Rájuk
hárul a kormány ellenőrző szerepe. A mindenkori kormányoldal biztosítja a
kormány számára a kellő számú szavazatot, vagyis az ellenzéki zsargon szerint
szavazógépként működik. Ez a „szavazógép” törvénnyé emeli a kormány akaratát, és
védi a saját kormányát a támadásoktól. Nem helyes ugyan, de emberileg érthető: a
kormánypártiság összekapcsolódik a mundér becsületének védelmével. A hibákra
tehát érdemben csak az ellenzék tud rámutatni.
Márpedig
hibátlan kormány nincs. Meri-e valaki azt állítani, hogy a harmadik Orbán
kormány hibátlanul működött? Szerintem a miniszterelnök úr sem gondolja ezt.
Megkapta-e az ellenzéktől azokat az időben jövő figyelmeztetéseket, amelyek
segítették volna a hibák gyors kiküszöbölését? Egyáltalán nem. Közbe vethetné
valaki, hogy minden héten a fejére olvasnak a kormánynak ezt meg azt, mit
kívánok még? Nem sokat, csak azt, hogy igazak legyenek a vádak. De mit ér az a
vád özön, amelyben még azért is a kormányt hibáztatják, hogy reggel felkel a
Nap? 2010 óta kritika-inflációs időket élünk. Az elértéktelenedett, hiteltelen
szavak hatástalanok. Ki a csuda volna képes a sok hamis vád között felfedezni
azokat, amelyek valódi hibákat ostoroznak?
Miért a
folyamatos vád özön? Még az első Orbán kormány idején történt, hogy
megfogalmazott az ellenzék valami vádat, amiről tudni lehetett, hogy hamis, és
azt is, hogy rövidesen ki is derül a hamis volta. Egy ellenzéki újságírótól
megkérdeztem, hogy miért teszik ezt, hiszen nekik is tudni kellett, hogy a vád
hamarosan megdől? A válasz őszinte volt: nem számít. Az emberekben csak az
rögzül, hogy a kormány valami rosszat csinált. Egy csepp. Négy év alatt sok
csepp lesz, s a végén a kormánynak mennie kell. Valóban: akkor a csepp kivájta a
követ, 2002-ben, ha nem sokon is múlott, de kormányváltás lett. Most azonban nem
csöppenként adagolják a vádakat, hanem dézsából öntik. Mint hajdani
főpolgármester jelöltjük a jeges vizet. Azon még kacagtunk, ma oda sem
figyelünk. Az ellenzéki víz úgy jutott a súlytalanság állapotába, hogy nem
kellett vele az űrbe menni.
Nem kapta
meg tehát az ország az ellenzéktől, amit joggal elvárt: a jobbító kritikát, ami
kellene, hogy gyorsabban haladjunk előre. Hiszen nagyon messze vagyunk például
még attól, hogy anyagiakban felzárkózzunk az úgynevezett európai színvonalhoz.
Erre az ellenzékre tehát nincs szüksége az országnak, még ellenzéki pozícióban
sem, nemhogy a kormánykerékhez lehetne engedni őket.
Ezért
roppant nagy felelőssége van a kormány híveinek. Ha elbűvölve nézik a
közvélemény-kutatók adatait, s kényelmesen hátra dőlnek, és azt a fáradságot sem
veszik, hogy elballagjanak majd a szavazófülkébe, akkor egy talajt veszített,
szellemiekben és erkölcsiekben megfogyatkozott alkalmatlan társaságot bíznak meg
az ország felemelésével. A hazai ellenzéknek ugyanis sokkal, de sokkal több híve
van, mint amennyit megérdemel. S ők, a dolog természete szerint el is mennek
majd szavazni. Mert egy dolgot azért jól csináltak: gyűlöletkeltésből az
ellenzék jelesre vizsgázott.
Időpontját nem tudom, de előbb-utóbb az MSZP politikatörténeti emlék lesz,
néhány buzgó fiatal foglalkozik majd velük szakdolgozat írás céljából. De két
maradandót azért alkottak. Ezeket magunkkal kell vinni: közkincsek. Az egyiket,
Kovács László már elsüllyesztett pártelnök fent idézett mondását a
közvélemény-kutatásról. A másik Kósáné Kovács Magda megfogalmazása: nem elég
tisztességesnek lenni, annak is kell látszani. E két mondatnak ott kell
állnia az MSZP virtuális sírkövén. Aminek a felállítását a 2010 óta folyamatosan
zajló vádaskodás cunami, a kritika-infláció nagymértékben sietteti.