"...sajnálom, hogy arra a kérdésre, hogy hol a magyarok nemzeti kegyhelye, nem vágja rá valaki: Csíksomlyó. Nemzeti kegyhelyünk sok van, a nemzeti kegyhely azonban Csíksomlyó."
Surján László
Magyarok Asszonya, királynéja
Vándorfecske hazatalál,
édesanyja fészkére száll.
Hazajöttünk, megáldott a
Csíksomlyói Szűz Mária.
Azt
olvasom valahol, hogy míg a lengyelek számára nyilvánvaló, hogy Czestochowa
számukra nemzeti kegyhely, mi nem tudunk ilyen egy-központot megnevezni.
Valóban, még a mindent (rosszul) tudás tárháza, a google is többes számban akar
rákeresni a „nemzeti kegyhely” iránti érdeklődésre. Győr, Máriavölgye, Máriagyűd,
Márianosztra, Mátraverebély, Máriapócs, Andocs, Máriaradna. Sok központú a mi
Mária kultuszunk. S ha még valamennyit fel akarnám sorolni, akár könyv is
kerekedne ebből a kis tárcából. De mégis sajnálom, hogy arra a kérdésre, hogy
hol a magyarok nemzeti kegyhelye, nem vágja rá valaki: Csíksomlyó. Nemzeti
kegyhelyünk sok van, a nemzeti kegyhely azonban Csíksomlyó.
Magyarok Nagyasszonyának ünnepe jó alkalom, hogy elgondolkodjunk. Patrona
Hungariae mondjuk latinul, s így ágálhat a román: lám itt a magyar revansizmus,
hiszen román területen akarják Magyarország patrónáját ünnepleni. Tiszteljük a
románok latin tudását, igazuk is lenne, ha az ünnep magyar neve nem a
Magyarok Nagyasszonya volna. Nem a mi hibánk, hogy nemzetünk
túlterjeszkedett a szűkmarkúan meghúzott országhatáron.
Hogy Csíksomlyó minden pünkösdkor tömegeket vonz, azt mindenki tudja. A gyalogló
keresztaljától a hosszú vonatozástól megfáradtakon át a drága gépkocsikból
kipattanókig mindenféle ember ott van a nyeregben. Hogy némi tüntetés jellege is
van, ne tagadjuk. De Csíksomlyó nem egyetlen nap. A templom egész évben várja a
zarándokokat, s nem is volna méltó arra, hogy nemzeti kegyhelyünknek tekintsük,
ha hiba várna a könyörgő – hálát adó magyarokra.
Boros Fortunát ferences pap 1926-ban már második kiadásban megjelent A
csíksomlyói kegyszobor története könyvében olvasom, hogy 1694 februárjában a
tatárok több hullámban törtek be Csíkba. Idézek: „Ellepték az egész felső
Csikót s az első nap hét községet pusztítottak el: Szentmihály, Szépvíz,
Szentmiklós, Delne, Borsova, Szentdomokos és Pálfalva községeket. Ezen a napon
kellett volna a kegyetlenség áldozatául esnie Somlyónak és Taplocának. Az öregek
még ma is mesélgetik unokáiknak, hogy őseik miként menekültek meg a tatárfogság
elől s Várdotfalva és Csobotfalva aszszonyai hogyan döntötték el a csatát. A
férfiak az alcsiki táborban voltak összegyűlve és várták a portyázó tatárokat,
hogy rajtuk üssenek. Csiksomlyón a barátok, öregek, nők és diákok maradtak.
Nizzet Ferenc ferencrendi papnövendék az asszonyok egy részét is férfi ruhába
öltöztette, dobbal, síppal, kapával és cséphadaróval látta el őket s a nagyobb
diákokkal együtt a Somlyóhegy oldalán csatarendbe állította. A kisebb diákok
pedig a templom tornyából, a kolostor udvarából a tatárok előőrseinek
megérkezésekor oly zajt csaptak, hogy a vérszomjas és zsákmányra éhes csorda
egész hadsereget gyanítván, a kolostor környékéről hanyat-homlok menekült
Csikszentkirály felé, ahol rendezett haddal találkozván, csatát vesztett.”
Lám, a székely furfang a gyöngeségből is erőt varázsolt.
Végezetül álljon itt Boros atya buzdítása: „Kedves véreim, kik föntartva
őseitek buzgó hitét, elmentek Csiksomlyóra a csodákkal jeleskedő Szűzhöz, az ő
lábai előtt lélekben megtisztuljatok, könnyeitek elsírjátok, örömötök
kiöntsétek, lélekben megerősödjetek: vigyétek innen haza magatokkal azt a
törhetetlen hitet, mely őseiteket jellemezte s ezt hazug próféták bujtogatására
föl ne áldozzátok.”