"... megtanultam lassan, érő ésszel és kopaszodó, őszülő fejjel, hogy a testvér szónak más jelentése is van, hogy a családi köteléken túl is jelent valamit, sőt, olykor nagyon sokat is."
Pálmai Tamás
Testvér
Magam nem tudom, mit jelent ez a szó. Mikor
serdülő legényként valami marhaságot csináltam - mert én sem voltam semmivel sem
jobb senki más hasonló korú emberfiánál - szegény szüleim megkérdezték: mit nem
kaptál meg tőlünk, fiam, hogy ilyenekre vetemedsz? Először mellbe vert a kérdés,
elszégyelltem magam, aztán szinte önkéntelenül bukott ki belőlem a szó: egy
testvért. Nagy csend lett erre, hisz biológiai akadálya nem lett volna
kivitelezésnek, csak akarati volt: egy erősé apám részéről és egy elfogadó,
meghajlóé anyám részéről. Így maradtam egyedül, s kerestem nálamnál nagyobb fiúk
barátságát egy útba igazító báty után kutatva. Felnővén megfogadtam, nekem
legalább három gyermekem lesz. Így is történt, s ekként legalább botcsinálta,
botorkálva, menet közben szülőséget tanuló apaként lestem testközelből immár:
milyen, ha úgy nő fel valaki, hogy testvére van. Lurkóim kiskorúkban is jelesre
vizsgáztak e tárgyból, hisz a sok mindennapos heccelődés, bakalódás mellett
azonnal összezártak és a tökéletességre fejlesztették a szolidaritást, ha
bármelyiküket valamilyen veszély fenyegette. Ma sincs ez másképp, hála a
Jóistennek.
Aztán megtanultam lassan, érő ésszel és
kopaszodó, őszülő fejjel, hogy a testvér szónak más jelentése is van, hogy a
családi köteléken túl is jelent valamit, sőt, olykor nagyon sokat is. Hiszen
testvérnek szólít például Édes Ecsém, azaz Feri a jó barát, és tudom, hogy így
is érzi, nemcsak szavajárása ez. De testvér a nemzettárs is. A minden
sorscsapásnak eddig ellenálló csángó, akinek mai léte is csoda. A minden
történelmi széllel szembemenő konok és csak azért is kitartó székely. A teljes
és tudatos elbutítást túlélő anyaországi magyar, a tartását kereső és lassan
újra megtaláló felvidék. A puszta létéért küzdő kárpátaljai, a megmaradást és a
békét kereső délvidéki, az eltűnése ellen küzdő horvátországi és szlovéniai. A
legrafináltabb beolvasztást átvészelő őrvidéki, várvidéki, és minden, a világban
szétszórt, hihetetlenül nagy létszámú magyar ember. Ez nem csak tény, hanem
megtanulandó házi feladat is. Mert kincset érő helyi értékeinket csak úgy
őrizhetjük, óvhatjuk meg és menthetjük át az utókornak, ha ebben a harcban
vannak társaink, akikre számíthatunk. Ők a nemzettestvéreink. De vannak
hittestvéreink is, kiket olyan Húsvétkor imádkozott bővülő körben szeretünk, a
velünk egy hitűektől a „hitetlenekig”. Ők a felebarátaink. Azaz minden ember.
Persze ide eljutni nagy út s nem mindenkinek sikerül, de, ha már elérjük azt,
hogy elleneinket legalább ne utáljuk, hanem megtűrjük, imádkozzunk értük, akkor
már jó utat tettünk meg ahhoz, hogy levakarjuk az ezüstöt a tükör hátáról és
ablakká tegyük azt. Hogy ne csak magunkat lássuk, hanem kinti testvéreinket is.
Álljon itt végül egy kárpátaljai levél: „Kedves
Békési Testvéreink! Sajnos nekünk tényleg nem hozott semmi jót a tanévkezdet.
Kezdik ellehetetleníteni a munkánkat, de fontos kitartanunk. Jó érzés tudni,
hogy aggódtok értünk, s együtt éreztek velünk. Ebben a hónapban még átesünk egy
frontális ellenőrzésen, ami értékeléssel és a működési engedélyünk
meghosszabbításával kell, hogy záruljon. Itt aztán majd kiderül, hogy
viszonyulnak hozzánk, mivel az oktatási hivatalban az ellenőrző bizottságból
senki sincs magyar. Lehet, belekötnek majd, hogy miért vannak magyar feliratok,
miért nem tudnak az óvodapedagógusaink jobban ukránul, miért engedem magyarul
írni a terveket. Tartok tőle, hogy annak ellenére, hogy minőséges munkát végzünk
alul fognak értékelni minket, sőt, lehet, hogy el is bocsátanak, s tesznek egy
ukrán anyanyelvűt intézményvezetővé. Kérlek, az én személyes címemen tartsuk a
kapcsolatot. Levelezésünket ki kell törölnöm, mert a postát is ellenőrzik. Nem
nézik jó szemmel, hogy magyarországi támogatást elfogadunk.”
Nem kell kommentár ehhez. Csak lenyelt galuska,
majd szolidaritás lélekben és testvéri segítség. Tettekben.