" Jelentjük a jövőnek: a tűz nem aludt ki. A balszerencse hiába ódalog erre. Mindig voltak olyan székelyek, magyarok, akik a legsötétebb diktatúrákban is őrizték a parazsat legalább, melyből bármikor tüzet lehet csiholni. Most kellett, ismét. Jelezni, hogy vagyunk, ott vagyunk, ahol kell és éberek is"
Pálmai Tamás
Tűzbarát
Nagyon szerettem és szeretek olvasni.
Gyerekkoromban, mikor már ismertem a betűk jelentőségét, s a sorrendjüket is
össze bírtam pászítani, gyakran nézegettem az otthoni tékánk könyvcímeit. Sok
megragadt belőlük az agyamban. Az egyik ilyen Jan, Őrtüzek a pusztán című
történelmi regénye, mely arról szól, hogyan tört be Nagy Sándor serege
Közép-Ázsiába, és milyen hősi küzdelmet vívtak a szabadságszerető népek az
idegen hódítókkal. Megjelenik a felkelt lakosság vezérének, Szpitamennek
legendás alakja is. Róla meg a mi magyar hősünk jutott eszembe: „Mint ha
pásztortűz ég őszi éjszakákon/Messziről lobogva tenger pusztaságon:/Toldi Miklós
képe úgy lobog fel nékem/Majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben.”
No, igen. Az ember
tudatalattija is ott jár ahol a szíve. A székely hegyek őrtüzeinél, melyek most,
óraigazgatás után alig egy nappal meggyulladtak határokon túl is. Még itt,
Békésen is. Az ilyen tüzek nemcsak a testet melegítik, hanem a lelket is.
Gyerekkoromra visszatérve, mikor lovas kocsival vagy szánnal mentünk és ránk
sötétedett, nem egyszer voltam szemtanúja a pásztortüzeknek. Borzongatóan
vadregényesnek tűnt az egész, félelmetesnek és archaikusnak. Mert miről is
beszélünk? A lexikonok szerint a pásztorok, a
munkájuk, utazásuk során pusztában, erdőben éjjelezők enyhelyük mellett a puszta
földön gyújtottak tüzet, ami nemcsak világításul, hanem szálláshelyük védelméül
is szolgált a támadó vadakkal, vagy más támadókkal szemben, veszély esetén pedig
felvillantása, felszítása a jeladás és a segélykérés eszköze is lehetett.
Őrtüzeket gyújtottak őrhelyükön a katonák, vagy a különféle őrségre kivezényelt
falusi emberek. Az őrtűz télen-nyáron égett. Ha szükséges volt, egy-egy
szálláshely körül több őrtüzet is gyújtottak. A tűz melege a szálláson lévő
jószágot, embert védte hidegtől, nyáron füstje tartotta távol az esti, éjjeli
rovarokat, őrtüzek mellett készítették ételeiket is. Amíg a tűzgyújtás nehezebb,
körülményesebb feladat volt, az őrtüzeket nappal sem hagyták kialudni,
folyamatosan táplálták. Pásztor-szállásokon a szállás rendjéért felelős feladata
volt megfelelő tűzrevalóról gondoskodni, azt tartalékban is felhalmozni.
Alföldön például a kisbojtáré. A szállásra támadó vadakkal szemben a tűzből
kikapott vagy a tűzben fellobbantott csóvákkal is védekezhettek. Különben az
őrtűz a békés érintkezés helyéül is szolgált. A szállásra érkező idegeneket a
tűz mellett fogadták, ott kínálták hellyel, a szálláson lakók is az őrtűz
mellett időztek, heverésztek, szórakoztak munkájuk végeztével. Sajátos szokás
volt, hogy az úton járó, összetalálkozó emberek, ha megálltak hosszabb-rövidebb
pihenésre, beszélgetésre, nap közben is tüzet raktak, amivel jó szándékukat is
kifejezésre juttatták.
Eredete a szabadban éjszakázó pásztoréletben gyökerezik, ennek megfelelően
mindenütt megtalálható, ahol az állatokat szabadban hálatták. A falkák mellett
néha félkör alakban több pásztortüzet is raktak. Lángjában gyakran szalonnát
sütöttek, kenyeret pirítottak. Télen melegedtek, nyáron tanyáztak, nótáztak
mellette. Erdély egyes részein a pásztortűzzel gonosz szellemeket, járványt hozó
démonokat igyekeztek távol tartani. A tűz tehát sohasem aludhatott ki. Ezt az
Alföldön a kezdetleges tűzgyújtási eszközökkel magyarázták, Erdélyben pedig azt
tartották, hogy a tűz kialvása balszerencsét jelent.
Jelentjük a jövőnek: a tűz nem aludt ki. A balszerencse
hiába ódalog erre. Mindig voltak olyan székelyek, magyarok, akik a legsötétebb
diktatúrákban is őrizték a parazsat legalább, melyből bármikor tüzet lehet
csiholni. Most kellett, ismét. Jelezni, hogy vagyunk, ott vagyunk, ahol kell és
éberek is. Várunk mindenkit, ki baráti szándékkal melegedne, de ismerjük a láng
használatának önvédelmi módozatát is.