"Nekünk nincs arra módunk, hogy szervezetek sokaságát hozzuk létre és pénzeljünk, de meg tudjuk mutatni, hogy sokan vagyunk, annyian, amennyien demokratikus körülmények között biztosítani tudjuk a kormányzáshoz szükséges többséget. Abban minden vitánk ellenére egyetértünk, hogy az ország kormányzásának az irányát nem fegyverekkel, hanem választásokkal kell eldönteni."
Surján László:
Félelem, gyűlölet; féltés, szeretet
„Már
szinte megszoktuk a menekültek és a sorosok elleni kormányzati gyűlöletet.
Közpénzen gyűlölködik a kormányzat, a miniszterelnök még az ünnepi beszédeiben
is haragot szít.”
Ezt
olvasom a Népszava egyik írásában. (Tóth Zoltán: Hétköznapi gyűlölet Népszava
2017. nov. 23.) Igaza volna a szerzőnek? Ha igen, akkor nagy a baj. Akkor az
ország a pusztulás felé halad: gyűlöletből nem épül katedrális.
De
valahogy nem hallom ki a kormányoldal üzeneteiből ezt a vad indulatot. Az ragadt
meg a fülemben, hogy hiszünk a szeretet és az összefogás erejében. Ennek
a hitnek az eredménye, hogy 137 hónapja a Fidesz-KDNP a legnépszerűbb politikai
erő. Más szavakkal: ez hozta magával, hogy 2006 ősze óta minden választást
sikerült megnyernünk, azaz három önkormányzati két-két európai, illetve
országgyűlési választást. Rajt-cél győzelmekről beszélhetünk. Az előfordulhat,
hogy gyűlölködéssel egy-egy választás megnyerhető, de több mint tíz éven át nem
lehet egy országot az orránál fogva vezetni.
Nem, itt valami egészen másról van szó. Mintha politikai ellenfeleink a gyűlölet
fogalmát úgy értelmeznék, hogy aki nem ért velük egyet, az gyűlöli őket. Pedig
nem. Egyetértek azokkal, akik szerint a gyűlölet egyik, talán legfontosabb
gyökere a félelem. Mahatma Gandhi mondása: „Az ellenség a félelem. Azt hisszük,
hogy a gyűlölet, de a félelem az.” Nyilván van ebben némi leegyszerűsítés, de
alapvetően igaz. Ennek fényében gondoljuk végig: mi a csudától féltük volna
végig az elmúlt tizenegy évet? Azóta ellenfeleink bemutatták a kollektív
politikai öngyilkosság több változatát, ezáltal jelentőségük a hazai közéletben
folyamatosan gyengül. Persze az önsorsrontók nem szívesen ismerik el, hogy maguk
tehetnek a lecsúszásukért, ezért szívesen vádolnak minket. De távolról sem
vagyunk olyan hatalmasok, hogy mi állnánk a háttérben, bár olykor szükséges
rámutatnunk, hogy egyik vagy másik emberük nem azért követ el szarvashibákat,
mert mi küldtük őket bomlasztani. Hiheti-e valaki komolyan, hogy Gyurcsány vagy
Bajnai a Fidesz beépített embere volna?
A
gyűlölködéssel való vádaskodás még az Antall kormány alatt kezdődött. Tégy a
gyűlölet ellen, adták ki a jelszót, pedig Torgyán József hírhedt féregírtó
beszéde még el sem hangzott. (Durva csúsztatás egyébként Torgyánt az egész
magyar polgári oldallal azonosítani.) Kornis Mihálynak a
Beszélőben megjelent írása után óvatosabban
kellene a balliberális oldalnak a gyűlölet kérdésében megnyilvánulnia. Kornis
ugyanis azt állítja, hogy amíg a jobboldal nyíltan gyűlöl, a liberális világ nem
meri kimondani, amit valójában gondol, azt, hogy
ők jobban gyűlölnek
minket, mint mi őket.
Gyűlölet dolgában tehát ők vezetnek. Régi baloldali szokás, hogy azzal
vádaskodnak, amit maguk követnek el.
Azt
állítom, hogy ez az egész gyűlölet vád, ami most minden liberális és baloldali
csapból folyik, hamis. A szálkát kifogásolja, miközben a gerenda náluk van. A
gyűlöletkeltés szerintük jelenleg nem rájuk, hanem a migránsokra és Soros
Györgyre vonatkozik. Ezzel kapcsolatban azonban összetévesztik a félelmet a
féltéssel. Sem Soros, sem az Európába áramló menekült-migráns-terrorista tömeg
nem félelmetes mivoltuk miatt probléma, hanem azért, mert veszélyeztetnek olyan
értékeket, amelyek nekünk fontosak. A félelem gyűlöletet vált ki, a féltés
viszont védekezésre késztet. Két egészen más reakció. A gyűlölet lebénít,
egyfajta tehetetlen dühöt vált ki, ami olykor agresszivitásba megy át, jó
látszott ez például a Fidesz székház ostrománál. A védekezés célja nem a másik
pusztítása, hanem a magunk értékének a megóvása. Nekünk érték a saját nemzeti
kultúránk. A mi számunkra fontos az európai, sőt az ember kultúra egésze is.
Féltjük ezt a kultúrát azoktól, akik értelmetlenül ágyúznak szét többezer éves
alkotásokat, csak mert nem felelnek meg bizonyos vallási felfogásnak. Féltjük a
női méltóságot, a monogám házasságot, és hiszünk a nemek egyenlőségében.
Elismerjük, hogy az iszlám kultúra más, mint a miénk, de az emberiség kulturális
értékei közé tartozik. A két kultúra azonban, ha a bennük lévő esetleges
túlzásokat nem is számítjuk, annyira eltérő, hogy egy közös térségben a
különbségek okvetlenül konfliktusokra vezetnek. A menekültek iránit nyitottság
szerintünk nem járhat az emberek országhatárokon át történő mozgására vonatkozó
szabályok felszámolásával. Nem folytatom, mindenki ismeri ezeket a vitákat, csak
arra akarok rámutatni, hogy ezekben a vitapontokban részünkről semmi gyűlölködés
nincs. Épp ellentétesen: a szeretet vezet, ha azt mondjuk, a migránsokat meg
kell menteni az iparszerű embercsempészettől és a döbbenetesen kialakult újkori
rabszolgaságtól. A szeretet vezérel, amikor az iskolák, kórházak, templomok
újjáépítésére adunk anyagi támogatást oda, ahol már lehetséges a normális élet.
Ne
kerüljük meg Soros György személyét sem. Nem vele, hanem nézeteivel van bajunk.
Azokkal a nézetekkel, amelyeket Karl Poppertől vett át, amelyek voltaképp a
hajdani Monarchia szemléletéből fakadnak és a nemzetekre tagolt világ helyett
egyfajta Föld méretű világfalut vizionálnak. Mi ezt utópiának is rossznak
tartjuk. Szerintünk a nemzethez tartozás épp oly része az emberi természetnek,
mint a családhoz tartozás vagy a lokálpatriotizmus. Az emberi természet
megváltoztatására törekvő programok az emberi személyiséget veszélyeztetik. E
nézeteltérésekben nincs semmi személyes, és nincs gyűlölet. Ahogy nincs a
nemzeti konzultáció kérdéseiben sem. Egyszerűen arról van szó, hogy meg akarjuk
mutatni, hogy ezekben a kérdésekben gyökeresen más a felfogásunk. Nem csupán
Soros György és Orbán Viktor nézetei térnek el egymástól. A magyar polgárok
megkerülhetetlen tömege utasítja el azt a gondolkodást, amelynek elterjesztésére
Soros György életét és vagyonát áldozza. Neki erre joga van, ahogy nekünk is
jogunk van az elutasításhoz. Nekünk nincs arra módunk, hogy szervezetek
sokaságát hozzuk létre és pénzeljünk, de meg tudjuk mutatni, hogy sokan vagyunk,
annyian, amennyien demokratikus körülmények között biztosítani tudjuk a
kormányzáshoz szükséges többséget. Abban minden vitánk ellenére egyetértünk,
hogy az ország kormányzásának az irányát nem fegyverekkel, hanem választásokkal
kell eldönteni.
Végül még néhány szó arról, hogy féltjük a kereszténységet. Látjuk, hogy az
európaiak többsége nem a keresztény elvek szerint él. Nemcsak demográfiai vákuum
alakult ki Európa és az Európát körülvevő tér között, hanem világnézeti is.
Nemcsak megmosolyogjuk a naponta többször leboruló imádkozó muszlimokat, hanem
elgondolkodunk, hogy jó irányban alakítottuk az életünket, amikor kitörtünk a
vallási keretek közül. Látjuk, hogy az ember természetéből fakadó spirituális
igényeket mennyi pótcselekvéssel pótolják Európában. Az európai keresztényekre
most roppant felelősség hárul. Mintha Robert Schuman megállapítása mára
fenyegető jóslattá vált volna: A demokrácia vagy keresztény lesz, vagy nem is
lesz. Sokan gondoljuk azt, hogy Európa keresztény megújulása megmaradásának
létfeltétele és ez a megújulás Lengyelországból, Szlovákiából, Magyarországból
indulhat ki. Politikai ellenfeleink durván elutasítják ezt a gondolatot. Az első
csata, amit e téren meg kell vívnunk pusztán az emberi jogokra való hivatkozás,
pedig ez is egy olyan terület, amit a nyílt társadalom hívei maguknak akarnak
kisajátítani. Talán épp azért, hogy kényük-kedvük szerint alakíthassák. Mi
ragaszkodunk ahhoz, hogy minden embernek joga van a vallás szabadságához, amibe
beletartozik nézeteiknek nyilvános megvallása és hirdetése is.
Akik gyűlölködéssel vádolnak minket fontolják meg: gyűlöletből visel egy nő
keresztet a nyakában vagy sem? Nem épp azok a gyűlölködők, akik tűzzel-vassal
irtják a keresztény jelképeket mindenhonnan? A karácsonyi üdvözlő lapok képeitől
kezdve a köztéri szobrokig?
Mi
tehát féltjük a kereszténységet, féltjük a nemzetünket, féltjük a nemzeti
kultúránkat. Csupa olyasmit, ami számukra semmit nem jelent. Ezért nem tudunk
szót érteni. Féltjük értékeinket, tehát megvédjük azokat. Most a nemzeti
konzultáció során, s majd tavasszal a szavazófülkében is.