Számvetés epigrammákban

Juhász Előd: Kocsis Zoltán. Emlékmozaikok, képek, hangulatok című könyvét ismerteti Kabdebó Lóránt

Kabdebó Lóránt

Számvetés epigrammákban
(Juhász Előd emlékidéző pillanatfelvételei Kocsis Zoltánról)

Juhász Előd a kolléga
szakavatottságával kísérte Kocsis Zoltán páratlan zsenialitású zenei létezését
feltűnése pillanatától utolsó szerepléseiig. Erre emlékezik most, halála
pillanatában, találkozásaik állomását vázlatszavakkal felelevenítve. Valamint a
Katolikus Rádió Zeneközelben műsorvezetőjeként egy-egy hangsúlyos emléket gyűjt
össze, nem a teljesség, inkább a tematikát kijelölő jelzőcölöpök rögzítőjeként.
És összegyűjt sok jellegzetes fényképfelvételt, amelyek karakteresen idézik
elénk ebben a Scolar Kiadó által megjelentetett csodálatos kivitelezésű
képeskönyvben Kocsis Zoltán alakját. Egy kivételes csodának a hangsúlyait
keresi, hogy felmutassa, miben is állt ennek a ritka jelenségnek a lényege. És
ezzel minden emlékező olvasóját felszabadítja: idézze fel a saját emlékeit.
Ugyanis hála a rádió és a televízió lehetőségeinek nincsen olyan ember e
hazában, akinek nem lenne fogalma, saját képzete arról, ki is ez a csoda, Kocsis
Zoltán.

Engem életének egy alapvetően
meghatározó mozzanata (mit mozzanata? sarokköve!!) vágott mellbe mindjárt Juhász
Előd emlékezéseinek legelején. Megírja a kérdést, mint köztük szóba került
témát, miért nem hagyná el soha szülőhazáját, hogy utána közölje a
megingathatatlan választ: „Túl erősen kötődöm, itt érzem magam a legjobban.”
Tulajdonképpen az egész kötet ennek a kérdés-feleletnek a megválaszolására
készült.

És ekkor eszembe jut egy jelenet,
még a hetvenes évek elejéről. Valahányszor felidéződött azóta bennem Kocsis
Zoltán alakja, mint egy kettős látásban, görbe tükörben vele összefonódva hallom
az akkor elhangzottakat. Abban az időben egy értekezleten, ahol én akkor új
munkahelyemet, a Petőfi Irodalmi Múzeumot képviseltem, az egyik szünetben szóba
került az a csodálatos zongoraművész nemzedék, amely akkor a világszínvonalat
képviselve szemünk láttára, szinte gyermekfővel megjelent. Egyben ez egybeesett
a televízió hazai elterjedésével. Így nemcsak a zene ismerői és rajongói számára
tudatosodott mindez, hanem szinte abban a pillanatban az egész országban
ismertté váltak a zseniális ifjú művészek. És ekkor a Zeneakadémia képviselője
némi aggodalommal a hangjában megszólalt: sok tehetség jelent meg egyszerre,
csak sajnos nem tudjuk őket kellő módon itthon nyilvánossághoz juttatni; nincs
elég szereplési lehetőségük. És ők mégsem akarják elhagyni az országot. Mind
itthon akar maradni. De hiszen annyiszor, és annyifelé utazhatnak,
szerepelhetnek, versenyezhetnek, ahová csak meghívják őket – szóltam közbe. Mire
ezt a választ vágta rá, panaszkodva a személyzetis: de ők mindig hazajönnek. Ha
lehet kétségbeejtő mondat – méghozzá felelős vezető szájából –,  ez a
megfogalmazás egy életre ijesztő hatással rögzült bennem. Nem tudok azóta sem
menekülni tőle. Rögzült éppen Kocsis Zoltánról alakuló képzetemben. Ettől fogva
nem tudom úgy felidézni alakját, hogy egyúttal az ezzel szembeszálló,
„rendületlenül” magyarnak megmaradó nemzeti hős szerepkörét is ne társítottam
volna személyiségével.

Aztán ahogy olvasom a könyvet,
felvillan Pilinszky neve. Ez már kedvesebb emlékre világít: „Azt hiszem, hogy
szellemi megtermékenyülésemre ő hatott a leginkább.” Ez az egyetlen –
epigrammatikus – mondat emlékeztet, hogy másik nagy kortársunk hozta
ismeretségbe, és egyben emberközelbe számomra Kocsis Zoltánt. Hiszen valaha
éppen a költőről érdeklődeni keresett fel a múzeumban. Minket ugyanis nem élő
ember, kolléga vagy társasági kapcsolat ismertetett össze. Tudta, hogy
Szigligeten többször találkoztunk Pilinszkyvel, írtam is egy a szakirodalomban
számon tartott portrét a Nagyvárosi ikonok kötetről, amelyet egyik
későbbi interjújában maga Pilinszky igazolt vissza. Sajnos hiába keresett,
találkozásainknak tárgyi emléke nem maradt. Csak arról a nagyszerű vasárnap
délutánról emlékezhettem számára is, amikor néhányan, látogatóinkat a vonathoz
kísérve visszaértünk, és néhányunkat magához hívott a költő, hogy egyik
egyfelvonásosát felolvassa. Mert igen szerette felolvasni műveit. Zoltán
érdeklődése ugyanakkor segített, hogy mi felé tájoljam irodalmi érdeklődését.
Sőt talán túl ezen, tájékozódását a létezés rejtelmei között.

Juhász Előd mostani, egy zseni
életét visszapergető pillanatképei egyben a legszűkebb szakmámban is társként
tünteti fel Zoltán törekvéseit. A filológia ugyanis nemcsak az irodalomtudomány
bezárt világában lehet érvényes. Éppen az összes műalkotás létrejöttének
titkaiban is segít eligazodni. Ha Pilinszky a világmindenség létezésének
titkaira irányíthatta a művész figyelmét, sajátos filológiai érdeklődése pedig a
bartóki életmű lényegének számbavételére és interpretálására tette alkalmassá.
Hadd idézzek egy, éppen Bartókkal kapcsolatos filológiai epigrammát Bősze Ádám
antikváriusi múltja emlékeiből:

Egyszer
eljött a Király utcai boltomba, ahol nagy büszkén mutattam neki Bartók I.
rapszódiájának első kiadását. Zenekari partitúráról van szó, tényleg
rendkívül ritka. És akkor ott állt, az asztalon feküdt a kotta, és mondta a
maga sajátos hanghordozásán: Hát most nagyon átverhetnélek. Mondtam,
hogy tedd meg, hogy nem versz át. Hát jó – és akkor fölnyitotta az
utolsó oldalnál: Itt, ugye, te is tudod, hogy nem cisznek kellene lennie,
hanem c-nek. Honnan tudnám? Nem tudom. És az utolsó ütemekre mutatott, és
elárulta, hogy ez a partitúra azon ritka és kevés változat egyike, ami éppen
kijött a nyomdából, de Bartók azon nyomban vissza is vonta. Ha nem mint vevő,
hanem mint zenetörténész árulja el ezt nekem, akkor annak a partitúrának az
ára megtízszereződik, de ő meg akarta venni. Ezek után természetesen ingyen
megkapta a kottát. Természetesen, hiszen mindezzel a tudással én lettem
gazdagabb. Én ugyan egy kottáról, egy Beethoven első kiadásról meg tudom
állapítani, hogy valóban első kiadás-e, de hogy ott milyen hangoknak kell
lenniük, ahhoz már kevés vagyok.

Ez a felvillantott jelenet még a
Kocsis-edzett rádiós beszélgető számára is a meglepetés erejével hathatott:

–
Ez hihetetlen! Egyébként, mint minden zseni, ô is megfejthetetlen. Ez az
alapállás. De mikor volt neki ideje, mikor tudta megnézni adott esetben ezt az
első kiadást?

A költő Szőcs Géza, egy
Bartók-film elgondolója ismeretsége is egy rejtélyes filológai érdeklődés
jegyében született.

A legelső
beszélgetésünk alkalmával arról a híres dallamról kérdeztem, amelyet Mozart
szülei jegyeztek föl. Állítólag a két év körüli, még beszélni sem tudó Mozart
ült a szoba közepén, és egy halandzsaverset, halandzsadalt énekelt: ez az az
Unagana fugatazza Marina, amiről Nagy László verset is írt. Szóval azt
kérdeztem, hogy a fiúcska vajon honnan hozta ezt a dallamot? Kocsis szépen
levezette, hogy ez a dallam a vonalvezetésével és a ritmikájával egyértelműen
a bécsi klasszikus irányzatba illik bele. Tehát a kis Mozart ennek szellemében
„csinált” egy újabb bécsi dallamot. Az is fölkeltette Kocsis érdeklődését,
amikor hasonlóságokról faggattam, melyek mondjuk Grieg és Csajkovszkij
bizonyos műveiben fedezhetők fel.

Közben pedig beszélgető partnerével
egyetértésben felidézi Juhász Előd Kocsis egy korábbi tanulmányának részletét,
ami megjelent a Tempevölgy 2017/1. számában:

Hogyha valami csoda folytán
bejönne ide Bartók, én nem tudnék neki kérdést föltenni, mert annyira
egyértelmű a zenei értelmű akarata és a leírt hangjegyek közötti azonosság.
Viszont azt már nagyon-nagyon megkérdezném, hogy akkor hogy szólna egyvégtében
a Brácsaverseny, amit ugye befejezetlenül hagyott, vagy legalább a
VII. vonósnégyes főtémáját játssza el, mert az nagyon érdekelne – merthogy
ő köztudomásúan belekezdett egy VII. vonósnégyesbe, amiből csak
hangjegyek maradtak –, vagy hogy hogyan szólna az a bizonyos 4. etűd
teljes formájában – merthogy három etűdöt publikált, de van egy negyedik
töredék. Sok olyan kérdést föltehetnék neki, amire előre tudnám a választ, de
természetesen azok lennének a legizgalmasabbak, amelyekre nem tudom előre a
választ. Ha esetleg játszanék is neki – nem nagyon játszanék, mert annyival
érdekesebb lenne számomra az ő zongorázása; de hogyha játszanék is valamit
neki –, azért arról megkérdezném, hogy tényleg utánzásnak tartja-e, mint ahogy
sokszor megvádolnak engem ezzel, és erre a kérdésre lehet, hogy nem tudnám
most az egyértelmű választ. Az egy buta kérdés lenne, hogy miért írta oda a
III. zongoraverseny kéziratának végére, hogy: Vége. De mit tudom én, az
első pohár bor után talán már ezt is meg merném kérdezni.

Mindezek egy jóledzett filológus
állandóan felvillanó kérdéseire emlékeztetnek (engem pedig éppen arra a véletlen
szerencsére, amit a Szabó Lőrinc-i Vers és valóság „halálon túli”
üzeneteinek titokzatos előkerülésekor élhettem át. A gépiratot nekem átnyújtó
Lóci idézte volt sokszor utóbb a jelenetet, amint megfigyelte, hogyan lapozom
ide-oda a szöveget, keresve, hogy hitelesítéseül az én hasonlóképp felvetődő
kérdezésemre adott kielégítő válaszait megtalálom-e benne.)

Ezek az alkalmi filológiai
beszélgetések vezettek a nagyszerű rájátszatáshoz, amivel Szőcs Géza és nyomán
Juhász Előd montírozza a könyvben a két zenei zseni, Bartók és Kocsis alakját,
szellemét.

Az volt az
utolsó ilyen közös szellemi kalandunk – pontosabban az lett volna –, hogy
írtam egy filmet Bartók utolsó amerikai heteiről, hónapjairól […] megírtam a
forgatókönyvet. És akkor óvatosan – hiszen ez egy delikát helyzet volt –
fölvetettem neki azt, nem akarná-e eljátszani Bartókot. Ami nem akármilyen
kihívás, de hát neki, aki a Bartóknak szinte „földi helytartója” volt... – és
ezen elgondolkodott. Azt hiszem, ha a betegsége nem gyorsul föl annyira, még
el is vállalta volna. Arra viszont egyértelműen igent mondott, hogy a film
zenei főszerkesztője legyen. Egyébként életkorban megfelelt, hiszen Bartók
pont annyi idősen halt meg, mint amikor Kocsis, és pont akkor lett beteg,
amikor Kocsist megtámadta a betegség.

Ezt követően idézem ismét Juhász Előddel a
művész szavait a Tempevölgyből. Ez már nem alkalmi filológia, hanem a
zenének a teljes életre kiható sugárzását összegezi. Kocsis Zoltán életének
egyik lényegi meghatározóját:

 Kocsis
Zoltán: Pontosan annyi idős vagyok, mint Bartók, amikor meghalt – tehát az
ember gondol a halálra. Hacsak az a mellékgondolatom támad, hogy micsoda
fantasztikus zenék születtek már halálélményekből – most hirtelen az egész
zeneirodalmat végigpergettem magamban, és egy művet nem tudnék kiemelni, mert
pontosan annyira szeretem a Máté passió nyitókórusát, mint mondjuk a
Cantata Profana vadászatjelenetét; vagy pontosan annyira szeretem az
Istenek alkonya végét, mint mondjuk Liszt Temetését, a
Funerailles-t
–, szóval nem tudnék én műveket kiemelni, és nem is akarnék... zene, mint egy
és oszthatatlan, nyújtja nekem a vigaszt, amikor a kelleténél pesszimistább
gondolataim támadnak, de a zene húz vissza például olyan elhatározásoktól,
amelyeknek az eredményét később sajnálnám...

Hiszen a filológia az
óriásokat, a csodákat is összeköti (Ezúttal Kocsist folytatva, az előbb
megidézett Nagy Lászlót is a sorba kapcsolva, akinek éppen a
Jönnek a harangok értem
című verse ide is bekéredzkedik, ott variálja ezt a rejtélyes Mozart játékot,
hadd idézzem saját gyönyörűségemre ide is: „Orágna
fíga taxafa marína gamínafa – Mozart itt nem muzsikál, de értem jön, mint a
Többiek, mert összesusogtak, hogy elvigyenek a barbárok füveiről. Mozart itt nem
muzsikál, csak gyermeki képét fogom ki a szélből, a berregő sáskák közül. Mert
lebeg előttem, leszáll, emelkedik ujra s lendülne tovább, akár egy csalóka madár
– madárka az a papír. Kisujjal kivasalom gyürekeit, íme, egy hajasbaba, mögötte
áll a halál, forgatja a kottát neki. De ő csak engem figyel. Bámulom én is a
kisborjakkal. Olvassuk édes, tejgyöngyös szerzeményét, a legelsőt: o-rágna fíga
taxafa ma-rína ga-mínafa. Már nem viheti el a szél, összehajtom mint egy
szárnyat, rejtem a tarisznyámba. Gyüjtöm a szárnyakat s nem tudom hogy
szárnyakat gyüjtök. Fehérek, feketék, angyaliak, démoniak. Szárnya a
pacsirtának, aki céltalan parittyakövemmel ütközik össze, hogy megríkasson, hogy
a gyász meg a bánat is adjon szárnyat”…)

És végezetül hadd említsem Juhász Előd
mostani könyvének egyik legaktuálisabb tanulságát. Most, amikor olyan egyoldalú
vitákat, állásfoglalásokat olvashatunk a médiában és a napi politikában, nagyon
is időszerű az a jellemző mondat, amiként a Tempevölgy című folyóiratot
bemutatja Kocsis Zoltánt utánamondva Szőcs Géza. Ez személyes válaszra is
késztet engem magamat is. Ez az, amiért olyigen megértem és közel érzem magamhoz
a nagyszerű zenei zseni alakját. Aki mindig is határozottan kimondta,
megfogalmazta (sokszor éppen Juhász Előd mikrofonja előtt) karakteres véleményét
közéletről, politikáról. Ha esetenként epigrammatikus formában. De ez soha nem a
másik véleményének elhallgattatását jelentette, sőt éppen a másik ember
véleményének tiszteletben tartását (szerkesztőként, dékánként magam is
ragaszkodtam mindehhez egy életen keresztül, miként fogalmaztam: „nem egy
szemétdombon akarok lenni kiskakas”):

ez a lap
legyen egy független, értékelvű, minőségi szellemi folyóirat, ami azzá is
vált, csak nem volt eléggé ismert.

(Juhász
Előd: Kocsis Zoltán. Emlékmozaikok, képek, hangulatok,
Scolar, Budapest, 2017. 95 oldal, 3995 forint)