"...gondos ténymegállapításra van szükség ahhoz, hogy kiderüljön: 1918-ban a románoknak relatív vagy abszolút többsége volt a később elszakított területeken. A vezércikk érvelése logikus, s mindenképp egy hiteles népszavazást kellett volna tartani, aminek az eredményét egyébként még akkor sem lehetett volna biztosra venni, ha valóban abszolút többségben lettek volna a románok, ahogy ezt ma sokan tartják. "
Surján László
Gyulafehérvárott
tegnap egy román gyülekezet kimondta Erdély, a Bánát és Magyarország Összes
románjainak egyesülését Nagy-Romániával. A mai körülmények között, ennek a
kalandos elhatárolásnak kétféle veszedelmes hatása lehet: az egyik, hogy a
polgárháború veszedelmét idézi fel, — a másik, hogy megtévesztő döntéssel
prejudikálni akar a békekonferencia ítéletének. Amikor 70 év előtt a dicsőséges
újkorszak idején az erdélyi rendi országgyűlés utolsó törvényalkotása gyanánt
kimondta a magyar anyaországgal örök időkre való egyesülését, testvéri
ölelkezésben találkoztak magyar és román rendek egyaránt, mint akkori
alkotmányos kifejezői a népakaratnak és a történelmi fejlődésnek. Ezt a szent
köteléket akarták tegnap széttépni Gyulafehérvárott, ahol egy magát jogtalanul
nemzetgyűlésnek nevező társaság Erdély elszakadását hirdette ki.
Így
kezdődött 1918. december 3-án a 8 órai újság vezércikke.
A
cikkírónak abban kétségtelenül igaza volt, hogy az utolsó erdélyi rendi
országgyűlésnek alkotmányos joga volt a Magyarországgal való egyesülést
kimondani, de hogy testvéri ölelésben találkoztak volna a magyar és a román
rendek, ez azért költői túlzás. A polgárháborúval való fenyegetésnek nem volt
alapja. Különösen azért nem, mert Károlyiék szélnek eresztették a hadsereget.
Viszont az kétségtelen, hogy a gyulafehérvári akció megfelelt a Romániának a
győztesek által már 1916-ban megígérteknek.
Az
Est ugyancsak december 3-án foglalkozott az erdélyi hírekkel. A címoldalon
vastag betűkkel közölték:
A
mai baloldal hazafias érzelmeit látva az ember már-már kimondja: lám, már akkor
sem a nemzeti érdeket nézték ezek az internacionalisták. A szövegből azonban
kiderül, hogy az erdélyiek a román szocialistákban bíztak, hogy azok nem akarják
az Ó-Romániával való egységet.
AZ
ÚJSÁG vezércikke egy fokkal mélyebbre ment: „mi azokat, akik most elszakadnak
tőlünk, éppen annál a jognál fogva, melyet Erdély és az Erdélyen kívüli
területekre fentartunk, testvérünkül tekintjük: Ha mostohának érezték magukat,
magunk is azok voltunk, s ha most szabadon lélegzőnk, a szabad levegőt nekik is
szántuk. Mindegy, Gyulafehérvárott kimondották elszakadásukat s mi nem vitatjuk
ehhez való jogukat. Lehetne mindenféle ellenvetést, tenni a határozat legalitása
ellen, de nem teszünk. Mi tudomásul vesszük, hogy a magyarországi román lakosság
Romániához akar csatlakozni.
Ennél többet azonban nem. Nem vehetjük tudomásul, hogy gyulafehérvári határozat
most már az elszakadás; tényét jelentené. A magyarországi, románok a saját
akaratukat képviselik, nem pedig azt a lakosságot, mely a vitatott területet
hazájának vallja. Ezen a területen magyarok, németek, szászok, rutének, szerbek
is laknak és ezek nem szavaztak Gyulafehérvárott. Már pedig ezek teszik e
területek többségét, nem pedig a románok. A népek rendelkezhetnek önmagukkal, de
nem másokkal. S a népakaratot nem az dönti el, ki szólal fel először, hanem
eldönti valamennyi akaratmegnyilvánulásnak az eredője: a többség”.
Sokszor szembesülünk azzal, hogy a Magyar Királyságtól elszakadók a maguk
elnyomottságára hivatkoznak. Ezen elnyomottság jelentős részben nem etnikai
okokból történt, hanem osztályhelyzet miatt. (Ha mostohának érezték magukat, mi
is azok voltunk…) Ez az érvelés helytálló. Voltak ugyan vitáink például a nyelvi
jogok és iskoláztatás terén, de most a fordított helyzetben megérne egy komoly
összehasonlítást például a román oktatás első világháború előtti és a magyar
oktatás jelenlegi helyzete.
Ugyancsak gondos ténymegállapításra van szükség ahhoz, hogy kiderüljön: 1918-ban
a románoknak relatív vagy abszolút többsége volt a később elszakított
területeken. A vezércikk érvelése logikus, s mindenképp egy hiteles népszavazást
kellett volna tartani, aminek az eredményét egyébként még akkor sem lehetett
volna biztosra venni, ha valóban abszolút többségben lettek volna a románok,
ahogy ezt ma sokan tartják. Az mindenesetre árulkodik, hogy a korábban sokat
emlegetett népszavazásra, a valós önrendelkezés figyelembe vételére sehol nem
került sor. A gyulafehérvári népgyűlés talán épp ezt akarta kivédeni. Mélységes
igazság, hogy a népek rendelkezhetnek önmagukkal de nem másokkal. Sajnos azonban
valakinek hiába van igaza, ha nem tudja az igazságát érvényre juttatni.
Végezetül csak egy kérdés, akár minden jószándékú román emberhez intézve: mit
kellene nekünk magyaroknak – akár itthon, akár Erdélyben - ünnepelni december
elsején?