"Kiss Annát a középkorban biztosan megégették volna, azt megelőzően, a táltosok korában pedig szövegei szájról szájra szállnának, nemzedékek kerekítenék balladává, alakítanák dallá, melyeket mai gyűjtők boldogan fedezhetnék fel, a nép művészetének becses emlékeként." - Kabdebó Lóránt írása.
Kabdebó Lóránt
Egy nagy
költészet ars poeticája
(Kiss Anna Suhogások című kötetéről)*
Kiss Annát a középkorban
biztosan megégették volna, azt megelőzően, a táltosok korában pedig szövegei
szájról szájra szállnának, nemzedékek kerekítenék balladává, alakítanák dallá,
melyeket mai gyűjtők boldogan fedezhetnék fel, a nép művészetének becses
emlékeként.
De Kiss Anna nem a középkorban,
és nem is a táltosok korában él és írja alkotásait, hanem a vérzivataros
huszadik században ünnepelt költőként, és éli tovább, immár a huszonegyedikben,
ahol nem valamilyen „székelyfonó”-ban mondja-mondogatja dalait, hanem leírva,
könyvformátumban – meg persze alkalmakként folyóiratokban – publikálja
szövegeit. Történeteket? Bizony, azokat, amelyek lehet, hogy meg is történtek,
lehet, hogy valójában álomi képzelmények. De ha megtörténtek, akkor is a
verstestben átalakítva alakzatokká válnak; ha pedig a fantázia szülöttei, akkor
meg éppen azért válnak a szöveg által történetekké, hogy valami példázatot
sugározzanak arról a csodás világról, amelyet Kiss Anna a verssé mondás által a
létezés magyarázataivá, értelmezésévé varázsol önmagában környezete számára.
Arany János, Sinka István, a költő Nagy Imre, az ördöngős festő Schéner Mihály
szülőföldjén alakult eszmélkedő felnőtté, úgy látszik ez a vidék éppen erre a
létezés bonyodalmait elénk varázsoló, sorssá alakító látásmódra ihleti az embert
körülvevő eseményeket megérteni akaró széttekintési módot.
Pedig a világirodalomban nem is
olyan egyedül álló a rejtélyekkel telídődő eseményeket mesékké szövő látásmód.
Vegyük példaképp, amint varázs-sugalmú drámába szőve alakul az egyik
legdöbbenetesebb lápvirági nyomasztó késztetéssel vívó tragédia, a Macbeth,
és ellenében a hasonlóan vészekkel teljes, de a buktatókat csak felmutató, majd
játékosan megkerülő megoldású Szentivánéji álom. És milyen furcsa, hogy
éppen e csodák szövegmondójának személyiségéről tudunk szinte a legkevesebbet.
Ismerünk ugyan egy életrajzot, de azt szinte naponta írja felül tudósi
gyanakvás, bulvár ízű sztorizás, avagy esszéisztikus ötletelés. Ki lehetett, mit
akarhatott? Mégis furcsa módon már életében (de ki is volt az, akinek az
életében?) sikerre vitte ezt a varázsolást ez a bizonyos William. És
megmaradtak, és újra meg újra életre támadnak művei, bennük keletkezési koruknak
viszonyrendszerén messzire túl a mindenkori emberi létezés, sőt a világ létének
értelmezései. Átjárva korokat, társadalmakat, feltöltve a tragédiákat és
komédiákat.
Kiss Annával hasonlóképpen
vagyok. Róla is szinte semmit nem tudunk. De csodákat teremt e névvel jegyzett
költőnk, aki körülvéve a világ látványaival, eseményeivel, mindezt – immár most
címbe emelve ki is mondva: – „suhogások” formájában gyűjti önmagába, hogy
átépítse a körültünk volt és ma is nyüzsgő világot. Hangokként transzformálódik
számára a mindenség, hogy benne-általa szövegekben öltsenek újabb formát. És
ezek a versként „továbbsuhogott” szövegek magukba foglalják a pillanatok
legmateriálisabb, mulandó megjelenési formáit és egyben a létezés
legérthetetlenebb teremtő akaratát. Szövege egyszerre a matériában életre kelő
jelenetsor, és a világmindenséget magába sűrítő metafizika. Így kap
„suhogásaiban” jelentőséget a „dichter” szó, a költőt a német nyelvben
megjelenítő hangsor: sűrítő lesz, és egyben értelmező. Lírai költő létére
mégsem önmaga Kiss Anna-létének értelmezője, hanem a teremtett világ
csodáinak – rémségeinek és gyönyöreinek – kidalolója. Akit bámít – Adyval
szólva – az élet sok új kapuja. És persze régi hagyatéka úgyszintén. Ezt a „bámítást”
nevezi ő „suhogásnak”.
Erre is hadd mutassak egy előd példát, nem a hasonló
ihletettségű William balladás világából, nem is Ady „bámítottságából”, hanem a
magyar líra sokszor idegenként feltűnő racionális értelmezési mezőjéből. (Bárha
aki a Macbethet máig színpadi kicserélhetetlen tökéletességgel tudta
magyar nyelven megszólaltatni, arról én szintén feltételezem a világ
„suhogásainak” is költészetébe rejtőjét, miként ezt éppen a előd-példaként
megidézett verse is majd kimutathatja!) Szabó Lőrinc gyorsírással lejegyez egy
„hozott anyagot”**.
Egy hozzá utolsó éveiben közel kerülő ellentmondásos személyiség megfejtését
mutatja fel általa. A vers egy asszony ifjúkorának külföldi története
(„Lényeges: a legelső szerelmét, ha majd el fogja mondani, akkor »az egész
életét egyszerre megértem« – jegyezte meg”): hirtelen fellángoló szerelme,
házassága, tengerparti nászútja, és a szeme láttára a tengerbe vesző ifjú férj
sajátos pusztulása. A verset A szomszéd hotelszoba címen utolsó versei
között a Helyzetek és pillanatok ciklusba foglalva a Tücsökzene
kiegészítő darabjai közé iktatva olvashatjuk. A költő saját életrajzához nem
tartozó valahai „idegen” történethez mégis a század archetipikus
asszonytapasztalatainak legpontosabb értelmezését tudta csatlakoztatni: „A
megrendülés egész életére kihatott, s talán ezért lett bizalmatlan, zárkózott,
titkolózó és alkalmilag kapkodó a szerelemben”. Két háború, hadifogságok,
gulágok sortüzében hulló ifjú férjek asszonyokba plántálódott sorsképletét
gondolhatta át e végülis „suhogott” esemény értelmezésekor. A valahai történetet
aztán amikor Szabó Lőrinc racionális szövegértelmezésével végiggondolja, egyben
mélységesen magáévá is érzékeli, hiszen az asszony lelki sérülése a költőhöz is
kötő szerelmi kapcsolatának meghatározó motívumává lényegülten varázsolódott –
szavak nélkül, mégis sokféleképpen átélhetővé – az elkészült versbe. Magam is,
amíg nem tudtam e „háttér-történetet”, értetlenül kerestem a verset a
Tücsökzenébe kötő okot. Egy idegen történet szervülése izgatott az értelmező
élettörténetéhez.
Ekként alakítja Kiss Anna
legújabb kötetében a maga elkezdődő „tücsökzenéjét” a Megvagyunk
ciklusban. Gyermekkori falusi világa benne „suhogó” elbeszéléseinek formájában.
A feléledő és visszaérkező események életre keltik a saját életében is jelenlévő
viselkedésformák értelmezését. És mindehhez továbbra is társítja a már évtizedek
óta begyakorolt kanadai indián és ázsiai rokonnépi mondókák sajátos
varázsolós-imádkozós szöveg alakításait. Visszahátrálva mégis előre tekintve
formálja világértelmezése archetipikus szövegeit. Életrajzi emlékeket? imákat?
látomások sorát? megérzések felbukkanását? Mindezt összeszőve, jövőbe figyelő
múltidézésként. A jelen pillanatban a beteglelkű emberiség számára
gyógyír-varázsolást kierőszakolva. Észrevétlenül, de mégis tudatos alakítással:
világraszólóan magyar nyelven „suhogó” költői szövegként.
Mit is tehetek mindezzel?
Használom, élvezem, irodalomtörténetbe foglalom. Mely egyben megtanít a
keservesen jelenetezett világ-környezet ellenében egyfajta gyönyörrel formált
imára. A racionális Szabó Lőrinc az ostrom utáni rém-világban, hosszas keresés
utáni műfajt meghatározó címmel Hálaadásnak nevezte a szövegében a
megpróbáltatások idején mégis gyönyörrel összeforradó, felizzó imát. Kiss Anna a
maga „tücsökzenéjét” vállalva, a mindennapokból felfogott, sebeket ejtő
történeteibe szövi bele a feloldó hálaimát. És költői öntudattal belénk táplálja
az emberi szerénységgel elfogadott „suhogások” szövegeit. De visszatekintve,
kérdezzek rá teljes életművére: miként szerveződött mostanra ilyenné.
*
Kiss Anna: Suhogások, Kortárs Kiadó, Budapest, 2017. 326 oldal. Ára: 3500
forint
** A gyorsírásos
emlékezést és megfejtését idézem: Titkok egy élet/műben: Szabó Lőrinc utolsó
versciklusának poétikai és filológiai szembesítése, Miskolci Egyetem BTK
Szabó Lőrinc Kutatóhely, 2010, [Szabó Lőrinc Füzetek 11.], 87–90;
http://krk.szabolorinc.hu (Tartalom fül alatt, letöltés: 2018. 01. 29.)