ÚJ SZÓ ONLINE 2018. január 20. 18:55 A korábbiaktól eltérően nem lehetett hivatkozni rá: a hozzáférés megtagadva, írták, minden magyarázat nélkül. Mint érdekes olvasmányt osztjuk meg a MHL közösségével.
Olvasónapló
Foto: Képarchívum
A Kelet-Tót Köztársaság,
avagy a szlovjákkérdés és a magyar külpolitika
ÚJ SZÓ ONLINE
2018. január 20. 18:55
A korábbiaktól eltérően nem lehetett hivatkozni rá: a hozzáférés megtagadva,
írták, minden magyarázat nélkül. Mint érdekes olvasmányt osztjuk meg a MHL
közösségével. A cikk hivatkozása egyébként a böngészőbe másolva működik, de a
Charta XXI facebook oldalán, a csatolt csoportban vagy a saját FB oldalamon nem,
holott más véleménycikkek az Új Szótól hivatkozhatók.
https://ujszo.com/velemeny/kelet-tot-koztarsasag-avagy-szlovjakkerdes-es-magyar-kulpolitika
Hogy még érdekesebb legyen,
a twitter révén terjeszthető a cikk. Meg is tettem. [S.L.]
Trianon
után a magyar kormány olyan módon is megpróbálta megőrizni befolyását a
felvidéki területeken, hogy az önmagát a szlováktól megkülönböztető, magyarbarát
szlovják mozgalmat támogatta.
A szlovják
nyelv egyfajta átmenetet képezett a szlovák, a lengyel, a kárpátaljai ruszin és
ukrán nyelvek között. E nyelv a történelmi Magyarország Abaúj-Torna, Zemplén,
Ung, Szepes és Sáros vármegyéiben volt honos, s a szlováknak volt egyfajta
nyelvjárása. A cseh és szlovák nyelvészek a szlovjákot archaikus nyelvként
kezelték, amelyet nem érdemes fejleszteni. Talán a ruszin és az ukrán nyelv
közötti viszonyt lehetne felhozni mintául, azzal a különbséggel, hogy a
századfordulón a magyar kormány is bele akart szólni a szlovák–szlovják nyelvi
vitába, saját politikai céljaira felhasználva.
A szlovákok
ellenezték
A szlovják
nyelv körüli vita elindítója Jozef Repánszky, a Kassa melletti Enyicke plébánosa
volt, aki az 1860-as években elsőként kezdeményezte a helyi nyelvjárás, azaz a
szlovják bevezetését a helyi oktatásban. Ábrahám Barna történész kutatásai
alapján tudjuk, hogy Repánszky arra kérte a magyar Vallás- és Közoktatásügyi
Minisztériumot, hogy adjanak ki szlovják népiskolai tankönyveket, mert a tanulók
az irodalmi szlovák nyelvűket nem értik. Az 1870-es évek elején így szlovják
tankönyvek jelentek meg a helyi és a környékbeli iskolákban. Ugyanekkor a római
katolikus hívők számára énekeskönyvek készültek, ezen kívül a római katolikus és
az evangélikus papság egy része is e nyelven prédikált parókiáján.
A magyar
kormány a szlovják nyelv támogatására tett intézkedései azonnal ellenszenvet
váltottak ki a szlovákoknál. Jonáš Záborský Sáros megyei szlovák lelkész volt,
aki elsőként kimondta, hogy a szlovják mozgalom veszélyes a szlovákságra nézve.
Szerinte a magyaroknak korábban az volt a céljuk, „hogy elszakítsanak minket a
csehektől, most pedig, hogy minket magunkat daraboljanak százfelé”.
Az 1867–1918
közötti időszak a szlovják nyelv aranykora volt, több szlovják nyelvű könyv is
megjelent. Érdekes adalék a mozgalom történetében, hogy az USA-ban sok újságot
és könyvet adtak ki ebben a nyelvjárásban. Magyarországon önálló lapot is
indítottak Naša Zastava (Zászlónk) néven, amelynek első száma 1907. október
27-én látott napvilágot Eperjesen, és 1918-ig adták ki. Főszerkesztője Dessewffy
István földbirtokos és politikus, segítője Dvorčak Viktor volt. Dvorčak szlovák
származású politikus, Sáros megyei főlevéltáros volt ebben az időben. Trianon
után a magyar kormány alkalmazásában állt, fedőneve Szőke Költő volt.
Dvorčak Viktor
Hű testvére
a magyar népnek
Dessewffy
visszaemlékezésében céljukat a következőképpen foglalta össze: „Az volt a
nézetünk, hogy népünk elég érett arra, hogy maga is belássa, hogy boldog,
megelégedett jövője csak akkor lehet, ha a magyar népnek hű testvére marad.” A
szlovják nyelvet szerinte már nem nyelvjárásnak, hanem önálló nyelvnek kell
tekinteni, amely hajlamos a szókölcsönzésekre a környező népek nyelveiből. „A
nyelvnek ezt a szellemét követtük mi is, és gyakran használjuk azokat a magyar
szavakat, amelyeket népünk a közbeszédben elfogadott. Ahol ez nem lehet, inkább
a lengyelt s esetleg a magyar rutént vesszük segítségül, mint a nyugati tótot.
Így reméljük, sikerülni fog a keleti tót nyelvet a nyugatitól mindjobban és
jobban eltávolítanunk.”
A szlovák
értelmiségég reakcióját Milan Hodža szlovák politikus, 1908-ban mondott beszéde
alapján rekonstruálhatjuk. „A magyar kormánynak az a célja, hogy a sárosiak
olyan törzsnek érezzék magukat, amelynek nincs semmi köze a többi szlovákhoz.” A
magyar vezetés szerinte ezzel a szlovák nemzet megosztását akarja elérni, ami
ellen védekezni kell.
Semmi
autonómia
A csehszlovák
időszak alatt a hatóságok a szlovják újságokat és könyveket betiltották, így
csak külföldön jelenhettek meg írások ezen a nyelven. A szlovák, ruszin és
szlovják értelmiségiek is követeltek egyfajta autonómiát Csehszlovákiától, de
nem kapták meg, mivel nem szolgálta volna a központosító állam céljait. A
szlovják értelmiség egy része a magyarokban azért bízott, mivel ők nem voltak
szlávok, így náluk függetlenebbül megőrizhették volna nyelvüket ellentétben a
csehekkel és a szlovákokkal, ahol a beolvadás veszélye fenyegette őket. Nem
elhanyagolgató az a szempont sem, hogy közülük sokan magyar identitással is
rendelkeztek.
A Kelet-Tót
Köztársaság
A magyar
vezetés a szlovák és szlovják mozgalomban politikai adut látott korábbi
területeinek visszaszerzésére. A magyarok arra számítottak, hogy a szlovák
autonómista és szlovják mozgalom révén sikerülhet felbomlasztani a Csehszlovák
Köztársaságot. A magyarón körök 1918–19 folyamán kétszer is megpróbálták
kiaknázni a szlovák és a szlovják regionalizmust, és Magyarország oldalára
állítani a felvidéki részeket.
A szlovják
értelmiségiek vezére, Dvorčak Viktor, 1918-ban Eperjesen megalakította a
Keletszlovák Nemzeti Tanácsot, mely nem ismerte el a keleti területekre a
Csehszlovák állam fennhatóságát. A Keletszlovák Nemzeti Tanács nevében azonnali
függetlenséget követelt a szlovják nemzet számára. Dvorčak 1918. december 11-én
Kassán kikiáltotta a Kelet-Tót Köztársaság létrehozását, aminek elismerését
azonnal kérte Magyarországtól. Fennmaradása esetén ez a terület Magyarországon
belül saját önkormányzattal és kulturális autonómiával működött volna.
Dvorčak egy
memorandumot is küldött Jászi Oszkárnak, amiben köztársasága célkitűzéseit
ecsetelte. Ebben kifejtette, hogy a szlovjákok fajilag, nyelvileg, kulturálisan
és földrajzilag is teljesen függetlenek a szlovákoktól. A magyar kormány azonban
nem ismerte el önállóságukat. Dvorčak a csehszlovák csapatok közeledtére
Kassáról Magyarországra menekült.
A keleti vidék
második csatlakozási kísérletére Magyarországhoz 1919. június 16-án nyílt újabb
alkalom, amikor a magyar Vörös Hadsereg árnyékában kikiáltották a Szlovák
Tanácsköztársaságot. Dvorčak nem szimpatizált a Vörös Hadsereggel, ezért
Lengyelországba menekült, majd csak a rend helyreállása után ment vissza
Budapestre. Dvorčak javaslata ezután az volt, hogy politikai szervezőmunkával és
érzelmileg hassanak a szlovák népre. Ezt úgy képzelte, hogy pozitív érveléssel
megvilágítja előttük a Magyarországhoz való csatlakozás fontosságát. A szlovják
ügy propagálását Dvorčak az 1920–30-as években emigrációból folytatta.
Az 1938 és
1940 közti időszakban a magyar kormány lehetőséget látott arra, hogy
Szlovákiával szembeni céljai elérése érdekében továbbra is támogassa a szlovják
törekvéseket. Dvorčak Viktor arra kapott megbízást, hogy előkészítse a „szlovják
mozgalmat”. Dvorčak kezdetben a szlovák és a magyarországi területeken kb. 370
ezer embert kívánt megnyerni a mozgalomnak, amelyet később e területekről
kiindulva bővíteni kívánt.
A
magyaro-szlovják típus
Elképzelése
szerint a mozgalom propagandaanyagait a magyar titkosszolgálat és a határőrizeti
szervek segítségével csempésznék át a határon, és a szlovákiai községekben
terjesztenék. A szlovják mozgalom titkos célja az volt, „hogy átitassa a
szlovják népet azzal a tudattal, hogy annyi benne a magyar vér, mint a szláv
vér, hogy a magyarnak a legközelebbi, ugyan más nyelven beszélő testvére. Ily
módon teremtenők ki az úgynevezett magyaro-szlovják típust, amelynek
meggyőződésévé válnék, hogy ha más nyelven beszél is, van annyira magyar, mint a
csongrádi magyar. Elszakíthatatlan kötelékkel fűzzük így a szlovjákot a
magyarhoz. (…) nem fog ellenállni a magyarosításnak, s idővel beolvad a magyar
etnosba. (…) A tót nem egyéb, mint a magyarnak olyan tájfajtája, amelyik tót
nyelven beszél, s egész összességében több ősszláv vér van benne, mint a
magyarban. Egyéb népi tulajdonságaiban azonban a tót tájak népe közelebb áll a
szomszédos magyar falvak népéhez, mint más tót tájak népéhez, vagy mint a
magyarok különböző tájtípusai egymáshoz. A szlovákok a cseheknek csak
nyelvrokonai, de nem nép- és vérrokonai. Ezzel szemben a magyarokkal ugyan nem
nyelvrokonok, de nép- és vérrokonok.”
Az irodalmi
szlovák nyelvtől való eltérés hangsúlyozása a szlovják mozgalomban a későbbiek
folyamán is fontos maradt. Kászonyi Ferenc magyar egyetemi tanár, hogy Dvorčak
mozgalmának céljait tudományosan is megerősítse, a következőkre mutatott rá:
„(...) annak, hogy a szlovjákot a szlovák nyelv tájszólásának tekintsük, az a
feltétele, hogy a szlovják a szlováknak tája volt-e vagy sem. Volt-e rá akár
politikai, akár vallási, gazdasági, társadalmi vagy más kulturális befolyása,
ami döntőleg hatott nyelvközösségi egyénisége kialakulására.”
Milan Hodža
Szlovjákul
vagy magyarul
Kászonyi
leszögezte, hogy a szlovják nyelvben elég éles eltérések vannak a szlovákhoz
képest ahhoz, hogy külön nyelvként funkcionáljon. Egy szlovjákul beszélő ember a
szlovák nyelv közelebbi ismerete nélkül képtelen egy szlovák újságcikket
megérteni, egyes szavakat itt-ott megért, de egész mondatokat már csak ritkán.
„A szlovják gyermek, ha szlovák iskolába jár, szinte új nyelvet tanul, mely az
övétől szinte minden szóban többé-kevésbé különbözik. (...) Még a középiskolások
is, bármennyire nevelik beléjük az iskolában a szlovák tudatot és anyanyelvük
nevetséges, szégyellnivaló voltát, amint kilépnek az iskola kapuján, győz az
anyanyelv, és rögtön szlovjákra fordítják át a beszélgetést.”
Kászonyi ezért
hibának tartotta az irodalmi szlovák erőltetését a visszacsatolt terület
iskoláiban: „A szlovákizmus terjesztése legfeljebb arra alkalmas, hogy a
szlovják nyelv meglévő nagy vitalitását elveszítse, s a szlovjákság jó része
hamarosan visszamagyarosodjon, mert ha saját nyelvén nem tanulhat, akkor inkább
a magyar nyelvet fogja elsajátítani.”
Jonáš Záborský
A
tökéletlen szlovják
A magyar
kormány anyagi támogatásával 1939. szeptember 3-án, Kassán újraindult a Naša
Zastava mely hetente kétszer jelent meg, főszerkesztője Dvorčak lett, a lapnak
1940-ben 800 állandó előfizetője volt a Magyarországhoz került területeken. A
lap alapvető célkitűzése volt, hogy a szlovják nyelvhasználatot és öntudatot
erősítse, s esetleg idővel a kelet-szlovák nyelvet az iskolákba is bevezesse.
Dvorčak azonnal támadásba lendült a szlovák politikusok és a szlovákiai lapok
Magyarországról szóló cikkei ellen, aminek az lett az eredménye, hogy a
budapesti szlovák követség állandóan tiltakozott a lapban megjelent cikkek
miatt.
Teleki Pál
miniszterelnök felismerte, hogy a szlovjákkérdés hasznára válhatna
Magyarországnak, így kikérte az ügyben Madarász István kassai megyéspüspök
véleményét. Madarász a következőket válaszolta: „Szlovják nyelv nincs, csak
nyelvjárás. Ellenben van szlovák irodalmi nyelv. Szlovják nyelvet rendeletileg
terjeszteni, fejleszteni nem lehet. Ha ezt megkíséreljük, a nemzetiségi
ellentéteken kívül nyelvi ellentéteket is szítunk. Iskolát járt művelt szlovák
szlovják nyelven nem hajlandó beszélni, mert ez sokkal tökéletlenebb,
fejletlenebb, keverék, hogy ne mondjam, vegyes nyelv, míg a szlovák fejlett
irodalmi.” Madarász igyekezett a későbbiek folyamán is kihátrálni a
szlovjákkérdés kapcsán; egy 1943-ban készült feljegyzésben azt mondta, hogy a
templom nem lehet irodalmi harcok színhelye és a plébánosai olyan nyelven
prédikáljanak amilyet hallgatóságuk megért.
A fiatalság
a szlovákhoz húz
A
szlovjákkérdéshez Vájlok Sándor kassai író-tanár is hozzászólt egyik
tanulmányában. Úgy vélte, a szlovákok között nagy eltérések vannak nyelvi,
politikai téren és mentalitásban is. A nyugati szlovákokat azonban
öntudatosabbnak és a nemzeti politika iránt fogékonyabbnak tartotta, mint a
keletieket. „A nivellálás csak a harmincas években kezdődött meg, így rövid
múltra tekint vissza, az értelmiségnél és a fiatalságnál azonban már teljesen
befejeződött. A fiatalság nem szlovjáknak vallja magát, hanem szlováknak, az
egyetemes szlovák nemzet tagjának.” Írásában figyelmeztette a magyar kormányt,
ne támogassa, és főként ne élezze a szlovák–szlovják kérdést, mert ez a magyar
politikai vezetésnek nem lehet érdeke.
A magyarón
szélhámosság
Kassán Dvorčak
1941. január 17-én létrehozta az Ojčizma (Apai Örökség) nevű egyesületet, amely
szlovják nyelvtant, szótárt és tankönyveket adott ki. Úgy vélte, az Ojčizma a
Matica Slovenská konkurense lehet. Az újdonsült egyesületet a szlovák sajtó
tömör egyszerűséggel „magyarón szélhámosságnak” nevezte. A Slovák 1941. február
5-i száma az Ojčizmát egyenesen lengyel célokat szolgáló egyesületnek tüntette
fel, amely újra közös lengyel–magyar határt akar létrehozni. A szerző
eszmefuttatásával azt kívánta érzékeltetni, hogy a háttérben a Lengyelország
feltámasztásán dolgozó magyar politika áll: „Régi célok ezek, melyeket a régi
Lengyelország és Magyarország követett. Csodálni kell azonban, hogy ez a régi
világ még mindig kísért.” A Slovák idézett cikke a németeknek is szólt: fel
akarta hívni a figyelmüket a mozgalomra. Célja ezzel egyúttal az volt, hogy
befeketítse a magyarokat a mozgalom támogatása miatt.
1941. április
18-án a pozsonyi magyar követet meglátogatta Mertens Alfréd ügyvéd, az Egyesült
Magyar Párt nagymihályi körzetének vezetője, és arra kérte, hogy a magyar
kormány ne állítsa le a szlovják mozgalom támogatását. Ha ez megtörténne,
állította Mertens, az katasztrofális hatással lenne a keleti szlovákság szlovják
mozgalmat felkaroló és Magyarországhoz orientálódó társadalmi rétegeire. A
mozgalom beszüntetése esetén ugyanis a keleti szlovákok átváltanának a
csehszlovák irányzatra, és a magyarok örökre elveszítenék őket.
Kuhl Lajos
pozsonyi magyar követ cáfolta, hogy a magyar kormány a mozgalom támogatásának
leállítását tervezné, de úgy vélte, jobb lenne, ha a mozgalmat a jövőben nem
Magyarországról, hanem szlovák területről irányítanák. A követ szerint ez azért
lenne fontos, mert így nem lehetne azzal vádolni a szlovják mozgalmat, hogy a
magyar irredentáktól függ. Véleménye szerint Dvorčaknak pedig csak a háttérből
szabadna irányító munkát végeznie, mert a személye túlságosan is
kompromittálódott a szlovákok szemében. Dvorčak személye nélkül azonban nem lett
volna életképes a mozgalom, így továbbra is ő maradt az élén.
Dvorčak 1941.
május 3-án a Felvidéki Tudományos Társaság szlovjákkérdésről tartott
konferenciáján a következőket fejtette ki mozgalmáról: „Szlovják területen ez a
nyelv él, ennek a nyelvnek van irodalma, és bátor vagyok megállapítani, hogy
ahogyan nincs csehszlovák nyelv, úgy nincs egységes szlovák nyelv sem.”
Dvorčak
nehezményezte, hogy a keleti és a nyugati szlovákokat is egyszerűen szlováknak
minősítették, és ez szerinte a magyar sajtó tudatlanságára mutat. Hibaként
említette, hogy nem választják szét a két nyelvet, és ezzel nagy szívességet
tesznek a csehszlovakizmusnak és szlovakizmusnak: „(…) más a népi öntudata a
keleti tótnak, mint a közép-tótnak és a nyugati tótnak.”
Ugyanezen a
konferencián Bonkáló Sándor magyar egyetemi tanár nyíltan kimondta, miért lenne
olyan fontos Magyarország számára a szlovják mozgalom: „Olyan terület ez a
keleti tót terület, hogy azzá lehet nevelni, amivé a mindenkori hatalom neveli.
Ha nagyon sokáig tartana ott a tót uralom, néhány évtized alatt ezt a területet
el lehetne tótosítani. Viszont ha ezt a területet annak idején odakapcsolták
volna a mai rutén területhez, nagyon könnyen el lehetett volna ruténesíteni.”
Dvorčak válaszában csak annyit mondott, hogy: „A szlovjakok voltak és vannak.
Szlovják kérdés nincs, ezt csak a csehek tették szlovják kérdéssé azáltal, hogy
el akarták csehszlovákosítani az egész keleti szlovják területet.”
A
Miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Ügyosztálya 1942. második felében
csatlakozott a konferencián elhangozottakhoz, és fenntartással, de hasznosnak
ítélte meg a szlovják mozgalmat, amelyről feljegyzést is készített: „Ismeretes,
hogy a szlovják mozgalmat magát ügyosztályunk megfelelő mérséklettel ugyan, de
támogatja. Ez a politikai jellegű mozgalom lehet hasznos hivatalokon és
iskolákon kívül társadalmi alapon, ez idő szerint nem kívánatos azonban, hogy az
amúgy is gyakran kritika tárgyává tett mozgalom az iskola falai közé vonuljon
be, és ott lehessen alapja esetleges széthúzásnak.” A Kisebbségi Ügyosztály
ugyanakkor a szlovjákkérdésben a végső állásfoglalását a háború befejezése
utánra halasztotta.
A magyar
politikai vezetés végül belátta, hogy a szlovák–szlovják megosztási politika
rövid távon nem hozhat eredményt, ezért lemondott a kérdés további
erőltetéséről, annál is inkább, mert ezzel csak rontotta volna az amúgy is
feszült szlovák–magyar viszonyt. Dvorčak ekkor már beteg volt, és nem volt
megfelelő személy, aki átvehette volna szerepét. A háborús helyzet miatt is
fontosabb ügyekkel kellett foglalkoznia a magyar vezetésnek.
Dvorčak
1943-ban bekövetkezett halála után mozgalma is lassan elhalt. A Naša Zastava
1944. december 2-ig még megjelent Timkó Emil szerkesztésében, de már nem volt
hatása a szlovákok kulturális identitásának befolyásolására. A szlovják mozgalom
nem talált tömegbázisra, így ma már csak a viharos 20. század egyik bizarrnak
ható epizódja.
Janek István
az MTA BTK Történettudományi Intézetének történésze