Olofsson Placid atya életvezetési tanácsai: * A szenvedést nem szabad dramatizálni. * Az apró örömöket keresni, kutatni, értékelni kell. * Abba kell hagyni a nyekergést, hogy én ártatlan vagyok (kicsi vagyok, de mint kicsi, megmutatom, hogy különb vagyok a géppisztolyos erőnél!). * Iparkodni kell hinni is az Úr Jézusban, a Megváltó Úr Jézusban, aki mindent, de mindent meg tud változtatni felülről az ő Szentlelke által.
Surján
László
KIFÜRKÉSZNI ISTEN AKARATÁT
Olofsson Placid atya életvezetési tanácsai
Placid
atyáról mindenkinek van valamilyen benyomása. Még a bulvár figyelmét is felkelti
egy évszázadot megélt ember, aki ráadásul ennek tizedrészét a Gulágon töltötte,
s akinek az életét – a köznapi gondolkodás szerint - kerékbe törte a diktatúra.
Ehhez képest éles kontraszt: egy mosolygós, jó humorú öregembert látunk, aki
erőteljes üzenetet fogalmaz meg, amivel minden hallgatóját lenyűgözi, magával
ragadja.
Azt
mondják, hogy egy idegen szóval százszor kell találkozni ahhoz, hogy a
nyelvtudásod szerves részévé legyen. Egy ilyen állításban a „száz” annyit
jelent: sok. Vajon „a négy szabály” megtartásával éljük az életünk? Sajnos nem.
Van tehát indok Placid atyáról beszélni. Adomákkal, kedves történetekkel nem
tudom színesíteni a róla alkotott képet, de ha tudnám, akkor is inkább a
lényegre próbálnék koncentrálni. A négy életszabályra. Amikor személyesen
vagy képernyőn át hallgattuk őt, vagy ha írásban találkoztunk híres
szabályaival, többnyire csupán érdekességként figyeltünk rájuk. Senki nem számol
azzal manapság, hogy a Gulághoz hasonló körülmények közé kerül, hát úgy
borzongunk, hallva a túléléshez segítő ötleteit, mintha a Terror Házában
nézdelőnénk. Pedig ez a négy gondolat nem múzeumi tárgy. Életvezetési tanács,
amit Gulág nélkül is lehet, sőt érdemes alkalmazni, ahogy erre ő is buzdított.
Most tehát, engedve a megtisztelő felkérésnek, megkísérlem bemutatni, hogy
miként lehet ezeket a szabályokat a mindennapokban alkalmazni. Egy olyan
területen próbálkozom ezzel, ami ugyan nem Gulág, de nagyon fájdalmas. A csapás,
amit okozott, a nemzet jól kimutatható porladásához vezetett. Trianon
problémájáról van szó, amelynek száz év alatti megoldási kísérletei kudarcot
vallottak, ahogy azt a Nemzeti Összetartozásról szól törvényünk 2. §-a ki is
mondta (2010. évi XLV. tv).
Idézzük fel a négy szabályt Placid atya szavaival: * A szenvedést nem szabad
dramatizálni. * Az apró örömöket keresni, kutatni, értékelni kell. * Abba kell
hagyni a nyekergést, hogy én ártatlan vagyok (kicsi vagyok, de mint kicsi,
megmutatom, hogy különb vagyok a géppisztolyos erőnél!). * Iparkodni kell hinni
is az Úr Jézusban, a Megváltó Úr Jézusban, aki mindent, de mindent meg tud
változtatni felülről az ő Szentlelke által.
Ismerjük el, Trianon mérhetetlen igazságtalansága kínálva kínálja magát a
sérelmi politikára. De mi az eredmény? Sebeink feltárásával és mutogatásával
száz év alatt igazándiból senkit sem tudtunk magunk mellé állítani. Akik egy
adott helyzetben rábólintottak a területi revízióra, gyorsan el is felejtették
azt egy másik történelmi helyzetben. Mindenki ismer olyanokat, akik folyton
panaszkodnak. Mint nemzet, ne utáltassuk meg magunkat ezzel a magatartással.
Örömöt keresni Trianonban nem azt jelenti, hogy Trianonnak örüljünk. Dehogy. A
Gulágon sem az elítélésnek, a megaláztatásnak örültek az „öröm olimpia”
résztvevői. Az azonban butaság, hogy a jót sem halljuk meg, ha nem illik bele
abba az előítéletes képbe, amit kialakítottunk magunknak. Példák: František
Mikloško a szlovák parlament elnöke bocsánatot kért a II. világháború utáni
jogfosztásokért, amikor átvette Budapesten az Esterházy János díjat. Ugyanő
megszavazta, hogy a szlovák parlamentben lehessen magyarul beszélni. (Hogy ez
bátor tett volt, kiviláglik a Szlovák Nemzeti Párt akkori elnökének szavaiból: „Mikloško,
te sátánfajzat, te undorító, ronda alak, mi ezt megbocsátjuk neked, mert
szellemi fogyatékosnak tartunk”.) Štefan Hríb szlovák újságíró, főszerkesztő a
magyarokkal szemben igazságtalannak tartja Trianont és ártatlanokat szenvedéssel
sújtónak, méltatlannak a Beneš dekrétumokat. Ezt nagy nyilvánosság előtt is
elmondja, leírja. Tudunk ennek örülni? Inkább elhallgatjuk, elfelejtjük.
Romániában több újságíró és történész van, akik hibáztatják saját honfitársaikat
a magyarokkal szembeni akcióikért és a történelemhamisításokért. Nálunk, ha
hébe-hóba meg is jelenik ebből valami, közfigyelmet csak a minket ért sérelmek
keltenek. Tág tere volna a Placid atya féle örömkeresésnek, és ha találunk
egyet, akkor nem eldugni kellene a gondolataink aljára, hanem beszélni róla,
hirdetni, széleszteni egyre tágabb körökben.
A
harmadik szabály rokon az elsővel: nyekergés helyett különbnek lenni. Van ebben
veszély is: Trianon után sok szó esett a magyar kultúrfölényről, amiben volt
igazság, de túlzott nemzeti gőg is. Ugyanakkor az a nemzedék, amelyik átélte az
országcsonkítást, jól vizsgázott. Amikor szembesültek az új határokkal, a józan
ész alapján úgy látszott: minket, mint nemzetet halálra ítéltek. Erőforrásaitól
megfosztva, anyagi jóvátételre is kötelezve, katonailag kiszolgáltatott
helyzetbe hozva nem volt remény az ország működőképességére. Eleink ezt
kimondták, majd minden erőt megfeszítve nekikezdtek megcáfolni. Aligha járok
messze az igazságtól, ha azt hiszem, hogy azok, akik mellénk álltak és
segítettek, nem a veszteségeink miatti sírásunkat hallották meg, hanem
erőfeszítéseinket és sikereinket méltányolták. Ma is ez a feladat: elismerésre
méltó teljesítményt nyújtani a gazdaságban, kultúrában, tudományban, sportban.
Hogy bárhol éljen vagy csak járjon a világban magyar ember, azt tapasztalhassa,
hogy más nemzetek fiai elismeréssel néznek rá. Hogy legyen mire szerénynek
lennünk. Ahhoz, hogy túl lehessen lépni Trianon árnyékán erős Magyarországra van
szükség. Egy ország erőssége pedig polgárai munkájának a minőségétől függ,
legyen szó miniszterelnökről vagy alapiskolát végzett fizikai munkásról.
Mindenkinek oda kell tennie a magáét.
A
negyedik szabályt nézhetjük úgy, mint valami társadalomlélektani felmérés
eredményét. A hívő ember, akinek van lelkileg mibe kapaszkodnia, jobban elvisel
az élet sanyarúságát. A kívül álló ateista erre mondja, hogy a vallás ópium.
Némelyik büszke is magára, hogy ő kábítószer nélkül is kibírja. Érdekes, hogy
Placid atya meglehetősen óvatosan fogalmaz. Egyrészt csak annyit mond:
„iparkodni kell”. Másrészt még hozzá tette ezt a mondatot: Ez már egy kicsit
vallásos szint volt. Nem kicsit, nagyon, vethetném ellene. Aki hisz a
Gondviselésben, az elfogadja, hogy bármi történik is vele, például elveszik tőle
a hazájának a kétharmadát, annak akkor is van valami fensőbb értelme, ha ezt még
nem látjuk át. Ismertem olyan embert, aki ki tudta mondani: Ha valami nem
sikerült nekem az életben, később kiderült, hogy úgy volt jobb, nem ahogy én
elképzeltem. Trianonról száz év után sem tudjuk ezt kimondani, ne is ezzel
foglalkozzunk. Fogadjuk el a feladatot: több országba szétszakítva is maradjunk
meg egy nemzet. Érezzük át az egymás iránti felelősséget, és ne adjuk fel, hogy
magyarként helyünk van a Kárpát-medencében, s nemcsak azok között a szűk határok
között, amelyet kijelölt nekünk a Monarchiát pusztító nagyhatalmi akarat és az
utódállamok nemzeti önzése. Aki Istenben bízni tud, az gyermeket vállal és
megtalálja a maga feladatát a nemzet szolgálatában. Nem ópium ez, hanem
kőkemény, tudatos munka.
Placid atyának sem azonnal lett világos, hogy miért került a Gulágra. Erről ezt
mondta: „Amikor elfogtak, teljesen érthetetlen volt számomra, hogy fiatal papi
életem miért kezdődik így. … Mit akar velem a jó Isten? A jó Isten pedig nem
nagyon iparkodott, hogy megvilágosítson. Bizony, sokat kellett imádkozni...” De
megtalálta az értelmét: gyóntatott, titokban misézett, áldoztatott: tartotta a
lelket az emberekben, azaz hozzásegítette őket a túléléshez. Ezt Placid atya így
fogalmazta meg: „Az Úristennek volt egy gondviselő gondolata, hogy kell oda a
foglyok közé egy ilyen magamfajta lelki szakmunkás, hogy tartsa a foglyokban a
lelket. Nekem ez volt a feladatom, ez volt a hivatásom, ez volt az Úr Istennek
az akarata. Akkor átfordult az egész, úgyhogy nekem sokkal könnyebb volt az az
egész 10 esztendő, mint a többieknek, mert én tudtam, hogy miért vagyok ott.”
Hogy Trianonnak mi a mélyebb értelme, arról ma még nem kész érdemben
elgondolkodni a magyar társadalom. Talán a centenárium közelebb visz a
megoldáshoz, bár az sincs kizárva, hogy az indulatok még inkább egymás ellen
fordulnak, mint eddig. De mit is mondott Olofsson Placid? „Sokat kellett
imádkozni.” Hazáját szerető Istenben hívő embereknek ez is feladata: Kifürkészni
Isten akaratát, kiimádkozni, hogy megértsük Trianon mélyebb értelmét.
Placid atya olykor megemlített egy ötödik szabályt is: a hálaadást. Maga is
érezte, hogy a Gulág körülményei között erről nem könnyű beszélni. Azt sem
mondhatni, hogy Trianonért hálát kellene adni. A hívő ember viszont gyakran
érzi, hogy az Isten megsegítette. Olykor tetten éri ezt a segítséget egy-egy
ima-meghallgatás során. Máskor csak az apró örömökről van szó, a második szabály
érelmében. Ezek, tehát a kis és a nagy ügyek egyaránt alkalmasak, hogy hálát
adjunk értük.
Végezetül elvonatkoztatok Trianontól. Milyen szép lenne, ha esténként
mindannyian átgondolnánk: Nem panaszkodtam-e feleslegesen a nap folyamán?
Örültem-e, ha valami jóval, széppel találkoztam? Tettem-e valamit ma, hogy
előrébb menjen a világ? Kértem-e az Úr segítségét?
Éljen tehát Placid atya emléke a köztudatban, s ne legyen holmi üres emlékezés,
hanem fakadjon belőle gazdagító élet, sodró hatású erő, ami előre lök
mindannyiunkat a nemzeti felemelkedés útján.