"Magyarországon már 1956 óta hallgatnak a fegyverek, azaz a béke tényszerű adottság, tehát az alcímbe foglalt kérdés magyarázatra szorul. Igen ám, de a szívünk szerinti béke több, mint a háború hiánya.
"
Surján László
TRIANON ÁRNYÉKA
KÖZÉP-EURÓPA – LESZ-E BÉKE A KÁRPÁTOK ALATT?
Magyarországon már 1956 óta
hallgatnak a fegyverek, azaz a béke tényszerű adottság, tehát az alcímbe foglalt
kérdés magyarázatra szorul. Igen ám, de a szívünk szerinti béke több, mint a
háború hiánya.
A béke az
ellenségeskedés nélküli élet, népek egymás közötti viszály nélküli viszonya,
amelyet az biztosít, hogy a problémás ügyeket tárgyalások útján s nem erőszakkal
oldják meg. A mai Közép-Európát sajnos nehéz békésnek minősíteni.
A felszínen minden
rendben, de mi van a szőnyeg alatt? Normális, hogy a nácik által üldözött és a
kommunisták által koholt vádak alapján elítélt Esterházy János ma is háborús
bűnös Szlovákiában? Elfogadható, hogy tudatosan alkalmatlan módszerekkel
oktassák az államnyelvet a kisebbségieknek, hogy később szemükre vessék, nem
beszélik jól például a románt, a szlovákot vagy az ukránt? Lehet kollektíven
bűnösnek tartani egy nemzetet? Békesség van-e ott, ahol európai polgárokat
inzultálnak pusztán azért, mert szülőföldjükön nyilvánosan megszólalnak az
anyanyelvükön? Békére utal, ha holmi zászlóügyek miatt akasztással fenyegetőzik
egy miniszterelnök?
Megoldatlan ügyeket és
fájdalmas sérelmeket hosszasan lehetne sorolni bármelyik úgynevezett
utódállamból. Mi van ezek mélyén? A feszültség abból fakad, hogy az 1920-ban
területet nyert országok máig félnek a revíziótól, mi pedig, akik nagyot
veszítettünk, attól tartunk, hogy a milliószám kisebbségi helyzetbe taszított
nemzettársainkat mindenáron asszimilálni akarják, mert magyar voltukat
veszélynek ítélik.
Miközben ezek az
államok melldöngetve hirdetik, hogy mintaszerű a kisebbségvédelmi politikájuk,
alkotmányukban nemzetállamnak minősítik magukat, a területükön élő magyarságnak
pedig naponta meg kell küzdenie még a nemzetközi szerződésekben rögzített
alapvető jogaik érvényesítéséért is.
A bajok az első
világháború végén kezdődtek, mert nem voltak béketárgyalások. Nem volt
megegyezés, a győztesek csak kihirdették a feltételeket. Jaj a legyőzötteknek!
Hogyan lehet ebből a
helyzetből elfogadható megoldásra jutnunk? A megbékélés előfeltételeit Esterházy
Lujza, a mártír Esterházy János nővére még 1944-ben – máig érvényesen –
megfogalmazta. Először arra van szükség, hogy mindkét fél belássa, hogy ő is
hibás, nem csupán a másik. Mindaddig, amíg két ellenségeskedő ember vagy nemzet
csak azt látja, hogy mit vétett ellene a másik, de nem látja, hogy ő is vétett a
másik ellen, addig kibékülésről szó sem lehet. A jó béke létrejöttének és
tartósságának második előfeltétele az ellenünk elkövetett vétkek megbocsátása.
Két viszálykodó ember
között sem jöhet létre igazi kibékülés, ha előbb nem bocsátanak meg egymásnak.
Mindaddig, amíg úgy érzik, hogy sohasem tudják megbocsájtani ezt vagy amazt,
addig a bosszú alkalmát fogják keresni, és nem a kibékülését. A jó béke harmadik
lélektani előfeltétele a kölcsönös áldozatkész önmegtagadás a béke érdekében.
Két pereskedő ember között is csak akkor jöhet létre igazi kibékülés, ha
mindegyik fél kész lemondani igényeinek, követeléseinek egy részéről, hogy
kiegyezéses béke jöhessen létre közöttük. Így van ez a nemzetek között is.
Ezért nem tehetünk
nagyobb szolgálatot a Duna-völgyi béke érdekében, mintha igyekszünk megnyerni
környezetünkön keresztül egész társadalmunkat a belátás számára, hogy a szomszéd
nemzetekkel való béke érdekében nekünk is tudnunk kell lemondani olyan
vágyakról, amelyek újabb véres konfliktusokat robbanthatnak ki a jövőben.
Esterházy Lujza
tisztában volt a nehézségekkel. Lesznek, akik még mindig úgy fogják érezni, hogy
a fentebb hirdetett magatartás nem egyeztethető össze a nemzeti önérzettel és a
nemzeti érdekekkel. Azoknak, akik így gondolkodnak, csak azt tudom válaszolni:
önmegtagadásokra van szükség a béke kedvéért, vagy nemzetünk élete ezentúl is a
légoltalmi pincék jegyében fog lefolyni.
A „légoltalmi pince”
jelkép. Most szinte jók a kormányközi kapcsolatok, számos területen eredményes a
szakmai együttműködés is. De a szélsőségesek (Tudose!) olykor a „légoltalmi
pincébe” kergetnek. Eközben belefáradunk a kisebbségi jogokért folyó keserves
napi küzdelmekbe. (Oktatásügy, nyelvhasználat, közigazgatás stb.)
Az egymáshoz való
közeledés azt kívánja, hogy gondolkodásunk alapjaiban változzék. Fel tudunk-e
nőni Esterházy Lujza szintjére? Le tudjuk-e vetkőzni a nemzedékek óta magunkkal
hurcolt előítéleteinket? El lehet-e szakadni attól a téves szemlélettől, amely a
hiányos közoktatás, sőt tudatos történelemhamisítás révén alakult ki a térség
valamennyi népében?
A feladat nagy, a
helyzet nehéz. Van azonban egy másik tanítónk: Olofsson Placid atya. Ő a tíz
évig tartó jogtalan gulágra hurcolás alatt megtalálta a túlélés eszközeit. Nem
kell gulágnak minősíteni a Kárpát-medence mai életét ahhoz, hogy az ő
„életszabályaira” támaszkodjunk. Maga mondta, hogy azok más körülmények között
is alkalmazhatók. Ezért megkísérlem az ő gondolataival megközelíteni a
Trianon-problémát, amelynek az eddigi megoldási kísérletei kudarcot vallottak,
ahogy ezt a nemzeti összetartozásról szól törvényünk 2. §-a ki is mondta (2010.
évi XLV. törvény).
Placid atya négy
életszabálya: 1. A szenvedést nem szabad dramatizálni. 2. Keresni, kutatni,
értékelni kell az apró örömöket is. 3. Abba kell hagyni a nyekergést, hogy én
ártatlan vagyok. 4. Iparkodni kell hinni a Megváltó Úr Jézusban, aki mindent, de
mindent meg tud változtatni felülről az ő Szentlelke által.
Trianon mérhetetlen
igazságtalansága kínálva kínálja magát a sérelmi politikára. De mi az eredmény?
Sebeink feltárásával és mutogatásával száz év alatt igazándiból senkit sem
tudtunk magunk mellé állítani. (Akik egy adott történelmi helyzetben
rábólintottak a területi revízióra, a körülmények változtával gyorsan el is
felejtették azt.) Mindenki ismer olyanokat, akik folyton panaszkodnak. Ne
utáltassuk meg nemzetünket ezzel a magatartással!
Örömöt keresni? Trianonnak ép ésszel nem lehet örülni. De nem is erről van szó.
A gulágon sem a rabságnak örültek Placid atyáék.
Az azonban butaság,
hogy a jót sem halljuk meg, ha nem illik bele abba az előítéletes képbe, amelyet
kialakítottunk magunknak. Példák: František Mikloško, a szlovák parlament elnöke
bocsánatot kért a második világháború utáni jogfosztásokért, amikor átvette
Budapesten az Esterházy János-díjat. Ugyanő megszavazta, hogy a szlovák
parlamentben lehessen magyarul beszélni. (Hogy ez bátor tett volt, kiviláglik a
Szlovák Nemzeti Párt akkori elnökének szavaiból: „Mikloško, te sátánfajzat, te
undorító, ronda alak, mi ezt megbocsátjuk neked, mert szellemi fogyatékosnak
tartunk.”)
Štefan Hríb szlovák
újságíró, főszerkesztő a magyarokkal szemben igazságtalannak tartja Trianont és
az ártatlanokat szenvedéssel sújtó Beneš-dekrétumokat. Ezt nyilvánosan is
elmondja, leírja. Tudunk ennek örülni? Inkább elhallgatjuk, elfelejtjük.
Romániában több újságíró, emberjogi aktivista és történész van, akik hibáztatják
honfitársaikat a magyarokkal szembeni akciókért és a történelemhamisításokért.
Nálunk, ha hébe-hóba megjelenik is ebből valami, közfigyelmet csak a minket ért
sérelmek keltenek. Tág tere volna a Placid atyaféle örömkeresésnek. Ne dugjuk el
ezeket a híreket a gondolataink aljára, hanem beszéljünk róluk, szélesszük egyre
tágabb körökben!
A harmadik szabály
rokon az elsővel: nyekergés helyett különbnek lenni. Van ebben veszély is:
Trianon után sok szó esett a magyar kultúrfölényről, amelyben volt igazság, de
volt túlzott nemzeti gőg is. Ugyanakkor az a nemzedék, amelyik átélte az
országcsonkítást, jól vizsgázott.
A józan ész alapján
úgy látszott: a magyar nemzetet halálra ítéltek. Erőforrásaitól megfosztva,
anyagi jóvátételre is kötelezve, katonailag kiszolgáltatott helyzetbe hozva egy
ország aligha lehet működőképes. Eleink ezt tudták, meg is fogalmazták, de
minden erőt megfeszítve nekikezdtek dolgozni, és megcáfolták a pusztulást
jóslókat. Ma is ez a feladat: elismerésre méltó teljesítményt nyújtani a
gazdaságban, kultúrában, tudományban, sportban. Hogy bárhol járjon a világban
magyar ember, más nemzetek fiai elismeréssel nézzenek rá. Hogy legyen mire
szerénynek lennünk. Trianon árnyékán csak egy erős Magyarország léphet túl. Az
ország erőssége pedig polgárai munkájának a minőségétől függ, legyen szó
miniszterelnökről vagy alapiskolát alig végzett fizikai munkásról. Mindenkinek
oda kell tennie a magáét.
A negyedik szabály:
akinek van lelkileg mibe kapaszkodnia, jobban elviseli az élet sanyarúságát. Az
ateista erre mondja, hogy a vallás ópium. Némelyik büszke is magára, hogy ő eme
kábítószer nélkül is kibírja. Érdekes, hogy Placid atya meglehetősen óvatosan
fogalmazott. Egyrészt csak annyit mondott: „iparkodni kell”. Másrészt még
hozzátette ezt a mondatot: „Ez már egy kicsit vallásos szint volt.” Nem kicsit,
nagyon. Aki hisz a Gondviselésben, az elfogadja, hogy bármi történik is vele,
például elveszik tőle a hazájának a kétharmadát, annak akkor is van valami
fensőbb értelme, ha ezt még nem látjuk át. Ismertem olyan embert, aki ki tudta
mondani: Ha valami nem sikerült az életemben, később kiderült, hogy úgy volt
jobb, ahogy történt, nem úgy, ahogy én képzeltem.
Trianonról száz év
után sem tudunk így beszélni, de nemrég Grezsa István kormánybiztos mondta: „ami
Trianonban átok volt”, hogy szétválasztották a magyarságot, „az a XXI. században
gazdasági, politikai, kulturális és társadalmi előnnyé szervezhető”. Fogadjuk el
a feladatot: több országba szétszakítva is maradjunk meg egy nemzetként! Érezzük
át az egymás iránti felelősséget, és ne adjuk fel, hogy magyarként van helyünk a
Kárpát-medencében, s nemcsak azok között a szűk határok között, amelyet kijelölt
nekünk a Monarchiát pusztító nagyhatalmi akarat és az utódállamok önzése. Aki
Istenben bízni tud, az gyermeket vállal, és megtalálja a maga feladatát a
nemzete szolgálatában. Nem ópium ez, hanem kőkemény, tudatos munka, amely
viszont nem az Istent hívő emberek privilégiuma: vallási elkötelezettség nélkül
is járhatunk, és járjunk is, mindannyian ezen az úton.
Hová vezet ez az út?
Nehéz megjósolni. A gyulafehérvári nyilatkozat centenáriuma kapcsán fellángolt
román nacionalizmus nem sok jóval biztat.
Minden térségünkben
élő nemzetnek meg kell kérdeznie magától: mit tett a birtokába került
területtel? Jó gazda volt-e? Biztosította-e a polgárok jólétét, teret adott-e az
egészséges fejlődésnek? Otthon érzi-e ma magát a szülőföldjén minden
Kárpát-medencei? Ezt a számvetést minden nemzetnek magának kell elvégeznie, ne
egymást minősítsük! Bármi is az elemzés vége, jön a következő kérdés: hogyan
tovább? Fel kell ismernünk – s a migrációs hullám és az Európai Unión belüli
érdekérvényesítés nehézsége is segít ebben –, hogy a modern világban egyedül
szinte semmire sem jutunk.
Térségünk mindig két
hatalom és két kultúra ütközőzónája volt, s ma sincs másképp. De nem mindegy,
hogy külön-külön packáznak velünk, vagy képesek vagyunk együtt jelentős erőt
felmutatni. Egy ilyen összefogás, legyen bármennyire racionális, ha csak
kormányszinten működik, nem lesz tartós. Pártpolitikától függetlenül kell
egymást megtanulnunk tisztelni, egymás kultúrájából úgy gazdagodni, hogy közben
a sajátunkat is éljük.
Hogy legyen ezer meg
ezer magánemberi kapcsolat közöttünk, ahogy Jean Monnet vallotta: nem
országokat, hanem embereket egyesítünk. Nagy kihívás a civil szféra számára.
Minden Duna-völgyi
országban él a többség mellett kisebbség is. Őket is bekapcsolva kellene arra a
megegyezésre törekednünk, amely száz éve lemaradt. Hogy a többség ne féljen, a
kisebbség ne porladjon. A régi győztesek múló diadalmámorát talán most felváltja
az egymásrautaltság tartósabb nyugalma. Talán eljön a félelemmentes korszak.
Az emberi jogok
teljességét kívánjuk a Kárpát-medence valamennyi lakójának. Béke a Kárpátok
alatt. Utópia? Lehet. De van más út? Gondolj merészet és nagyot, és tedd rá
éltedet…
Forrás:
Magyar idők