Surján László emlékbeszéde a Kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából
a Honvéd téri Gulág emlékműnél (2018.02.24)
Surján
László
A Gulág
máig ható erőforrásunk
Emlékbeszéd a Kommunizmus
áldozatainak emléknapja alkalmából
a Honvéd téri Gulág emlékműnél (2018.02.24)
Tisztelt
Emlékező Közösség!
Emlékezni
jöttünk össze, emlékezni a kommunizmus áldozataira, s közülük különösképp a
Gulágon szenvedőkre. Szenvedésre és halálra emlékezünk, tehát gyászról is
beszélhetnénk, de ne tegyük. Olyan értékek fakadtak a szenvedésből, annyi máig
szóló iránymutatást kaptunk tőlük, hogy a gyásznak nincs helye, de persze
ünnepről sem lehet beszélni.
Emlékezzünk hát. Ennek az emlékezésnek a fókuszában Szolyva áll. A hely, amely
mintegy magába szívta a Kárpát-medencéből származó, rabszolgamunkára
kárhoztatott emberek tömegét, hogy ezer meg ezer kilométerekre küldje őket a
bizonytalanságba, reménytelenségbe.
Aki ma
Szolyván jár, az Emlékparkból megrendülve távozik. Nekünk, akik gyerekfejjel
éltük át azokat a vészterhes időket és az újabb nemzedékeknek is, múlhatatlan
szükségünk van arra, hogy felfogjuk a felfoghatatlant, hogy valamiképp megértsük
és megérezzük, mi is történt. Erre a Szolyvai Emlékpark talán a legjobb
helyszín. Nagy öröm, hogy a múlt feltárásában és az emlékpark létrehozásában
emberfeletti munkát végző Dupka György itt van közöttünk és szólni is fog
hozzánk.
Aki
rá akar hangolódni a Gulág világára, annak az Emlékpark felkeresése mellett
nagyon érdemes megtekintenie Matl Péternek a több mint ötven pasztellgrafikából
álló sorozatát. Itt Budapesten is kiállították már ezeket a képeket, de
megtalálhatók az interneten is[1].
Nyilván nem lehet szavakkal átadni az élményt, amit egy képzőművészeti alkotás
jelent, de egy gondolatot megemlítek abból, amit a képsor bennem kiváltott. A
sötét tónusú képek majdnem mindegyikén van egy hol keskenyebb, hol vastagabb
világos csík. Ebben a zónában a képek egy részén házak és templomtornyok is
kivehetők, tehát ez a fénysáv a hazagondolást, az otthon utáni vágyat jelenti.
Sodorhat az élet bennünket bárhová, a szülőföld nem eshet ki a gondolatainkból.
Megtartó erő és éltető reménység a messzeségben is, ha tudjuk: van egy hely, a
haza, ahol várnak rám, ahonnan hiányzom.
Gulácsy
Lajos, Munkács református püspöke is leszolgálta a maga Gulágos éveit. Ő Szent
Pál nyomán vallotta, hogy minden a javára válik az Isten szeretőknek. Azt
mondta: a Kazasztánban töltött hét év testünk számára a hét szűk esztendő volt.
A lelkünk számára pedig a hét bő esztendő. Hasonló eredményre jutott a bencés
Placid atya is, aki fogolytársaival megalkotta a túlélés négy fő szabályát,
amikről kiderült, hogy Gulágon kívül is alkalmazható életvezetési tanácsok. A
negyedik pontban finom tapintattal arra szólít fel, hogy iparkodjunk hinni a
Megváltó Úr Jézusban.
Manapság
sokat beszélünk arról, hogy Európa keresztény gyökereit egy új, szekularizált
világ veszélyezteti, távlatokban bizonyára az iszlám agresszív terjedése is, de
jelenleg főleg a nyugati ember elvallástalanodása. A keresztény gyökereken
kultúrát értünk, azaz egy olyan gondolkodást és műveltséget, amely nincs
okvetlenül összekötve a hittel. De elég-e ez?
Legalább
odáig el kellene jutnunk, hogy Placid atyával szólva iparkodjunk hinni. A
gyökértelenség: életképtelenség. A gyökér, ha nem sarjad belőle semmi:
értelmetlenség. Az ilyen gyökér elpusztul.
A Gulág
célja nemcsak a rabszolgatartás volt. Nem lehet mással, mint a népírtás
szándékával magyarázni, hogy míg a mai Magyarország területéről csak bizonyos
kvóta szerint vitték el a munkaképes férfiakat, Kárpátaljáról és a bekebelezni
szándékozott tiszaháti falvakból az összes megfelelő korú magyar és német
férfiembert a Gulágra küldték.
Mégis megmaradtunk, és megmaradt a magyarság Kárpátalján is. Kiáltsunk büszkén
Bartis Ferenccel: És mégis élünk[2].
És iparkodjunk hinni a Megváltóban, hogy a Gulágon szenvedők áldozata ne legyen
hiába való. Adjunk hálát, hogy
Uj nap fényle reánk annyi
veszélyek után,
Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most,
S égve honért bizton nézzen előre szemünk[3].