"A képlet tehát egyszerű: a távolságot, mint üveggolyót, játéknak használjuk csupán, szeretetgurigaként e spirális pályán, honnan le- meg felnézve egyetlen egy dolog látszik csupán: e égi adottság boldoggá szédítő perspektívája."
Pálmai Tamás
Távolság
„A
távolságot, mint üveg/ golyót, megkapod, óriás/ leszel, csak hunyd le kis
szemed, -/aludj el szépen, kis Balázs.” Mire gondolhatott itt József Attila az
Altatóban? Talán erre: „Ez arra vonatkozik, hogy elalszol, álmodban minden
elérhető. Hatalmas távolságokat járhatsz be játszi könnyedséggel. Úgy játszhatsz
a távolsággal, mint kisgyerek az üveggolyóval. A leírtak az elalvásra, álomra
vonatkoznak, így lehetsz bármi, tűzoltó, katona, juhász. Hiszen álmodban az
lehetsz, ami csak szeretnél.” Nos, lehetne variálni a dolgokat, de talán
érintettük már a lényeget. Ugyan olvashatunk tizenoldalnyi ijesztő mélységű
elemzést is a versről, de okosabbak nem biztosak leszünk attól, hogy ki mit
magyaráz bele egy műalkotásba. Engem meg itt és most inkább a gyermek - jelen
esetemben kisunokám által megszemélyesítve - és a távolság fogalma érdekel
inkább, és mindez a szeretet koordinátái közé helyezve.
Hogyan jutottam ide, erre a gondolatra? A fejlődés változás, általában
növekedés, és azt mondják mindez spirális. Imígyen, ha a szeretet az, ami
esetünkben fejlődik, növekszik, és közben folyamatosan átalakul, de mindezt egy
emelkedő spirál mentén teszi vissza-visszatérve ugyanoda, csak mindig egy kicsit
emelkedettebb szintre, akkor megkísérelhetjük a spirál kiindulási pontjába tenni
saját gyerekünket s a haladás irányába, mintegy épp elérendő célként az
unokánkat. Így a gyerekünktől kiindulva, tőle időben távolodván az iránta érzett
szeretet - a növekvő távolság ellenére - sohasem csökken, sohasem veszít
intenzitásából, mert folyamatosan átalakul, fejlődik, mindig magasabb szintű.
Ugyanakkor, az unoka megszületése - mint a szeretetnövekedés egyik kiemelkedő
stációja - egy olyan változást jelen e csaknem végtelen, de legalább is
életfogytig tartó folyamatban, amely jelentős minőségi változást idéz elő
bennünk. A változás tulajdonképpen felismerés, melyet a világra jött kisded
kisugárzása, szeretet emanációja, kilövellése tesz felismerhetővé, hisz
édesanyja és édesapja boldogságával ötvöződvén olyan reflektor erősségű
világosságot hoz létre elménkben, hogy általa megértjük legott azt is, ami ugyan
eddig is adott volt, csak nem figyeltünk fel rá. De mit is? Azt az egyszerű
dolgot, hogy az unoka megszületésével - értsd ezalatt a fiatal család első
gyerekének megszületését is egyben - az ő családjuk egy sokkal magasabb
felelősségi és ezáltal szeretetbeli szintre lép át azonnal, hisz innentől együtt
felelnek egy új, közösen létrehozott kis életért és már nemcsak önmagukra kell
odafigyelniük. Ezzel megnövekszik - ezúttal már látszólag térben is - a távolság
a fiatalok és azok szülei között, hiszen már a fiatalok is szülőkké váltak, és
ami a „nyakukba szakad” az a szeretet talán egyik legmagasabb szintje: a szülői
szeretet. Lassan megértik így azt a sokszor tehernek érzett, szüleikből feléjük
áradó, olykor béklyónak megélt érzelem áradatot, amit most már ők is termelni
kezdenek, újszülöttjüket célozván meg vele. A nagyszülők pedig látják, érzik és
értik ezt. És elfogadják. Néznek, látnak és tanulnak ismét: e perctől gyereküket
másként szeretik, egyáltalán nem kevésbé, hanem másmilyen módón, tisztelve
bennük a tőlük szeretet stafétát átvevőt. Az unokát meg - ha jó nagyszülők
akarnak lenni - mindkét szülőjén át szeretik, belefogva, belefonva (s így
széttéphetetlenné erősítve) e kötelékbe saját gyereküket, menyüket, vejüket és
az anya és apatársakat (nászokat), hisz minden szeret konkurencia, minden
versengés csak kiolt, apaszt és csökkenti a kislurkóhoz eljutó pozitív
energiákat.
A
képlet tehát egyszerű: a távolságot, mint üveggolyót, játéknak használjuk
csupán, szeretetgurigaként e spirális pályán, honnan le- meg felnézve egyetlen
egy dolog látszik csupán: e égi adottság boldoggá szédítő perspektívája.