Akarunk-e szobor csatát?


"Kövér László kijelentette: olyan helyzetet kell előidézni, hogy Magyarország és szomszédai kölcsönösen érdekeltek legyenek a másik sikerében. Ha ez a modell működik hazánk és Szerbia viszonyában, előbb-utóbb a román—magyar viszonyt is ez jellemzi majd. Örülök, hogy az Országgyűlés elnöke optimista. Én is. De..."


Akarunk-e szobor csatát?


Kövér László kijelentette: olyan helyzetet kell előidézni, hogy Magyarország
és szomszédai kölcsönösen érdekeltek legyenek a másik sikerében. Ha ez a modell
működik hazánk és Szerbia viszonyában, előbb-utóbb a román—magyar viszonyt is ez
jellemzi majd.
Örülök, hogy az Országgyűlés elnöke optimista. Én is. De
azért ki kell mondani: ez most kutya nehéz. A mondvacsinált perektől a katonai
temető gyalázáson át Gheorghe Mărdărescu
szobrának felállításáig sok-sok jelenség arról tanúskodik, hogy
Romániában a magyarság tudatos kiszorítása folyik, a kisebbségi politika célja
egyfajta Endlösung, lásd a futball stadionok üzenetét. Mindez persze nem
feledteti, hogy sok román ember van, aki jó szívvel gondol a magyarokra és sok
román értelmiségi is elfordult a mesterségesen szított etnikai háborúskodástól.
Ez az egyik forrása az optimizmusnak, a másik pedig az, hogy a két népnek
voltaképp azonosak az érdekei, s azokat együtt hamarabb érvényesíthetik, mintha
egymás ellen tusakodnak. De ezzel együtt keserves dolog ma a román-magyar
megbékélésért dolgozni.


Vegyük csak a kolozsvári Mărdărescu szobor
állítást. Nincs indok a Mărdărescu kultusz felélesztésére. Ez a kultusz már
egyszer megszűnt. A marosvásárhelyi báró Jósika Miklós utcát 1920-ban
nevezték el Mărdărescuról. 1940-től ismét Br. Jósika Miklós lett a neve, majd
1946-ban a báróság lekerült a tábláról: Jósika Miklós. 1948-tól Roza Luxemburg
utcaként szerepelt, s 1964-től: Gării névre hallgat. Magyarán csak a királyi
Romániának volt fontos Mărdărescu generális.
Mitől került a személye most elő? A százéves évforduló vette elő a lomtárból.
Kár volt, mert Mărdărescu szobrot állítani nekünk magyaroknak – gúnyosan szólva
- talán több okunk van, mint a románoknak. Az általa vezetett román hadsereg
fittyet hányt Clemenceau kívánságának és nem vonult vissza az augusztus
2-án elfoglalt állásokig, sőt folytatta Magyarország megszállását és kirablását.
Mărdărescu aug. 5-én délután - este 22
órai határidővel! - a fegyverszünet fejében
követelte, az egész hadianyag átadását, ami a magyar állam ill. hadsereg
birtokában van, a teljes hadiipari kapacitás leszerelését és Romániába
szállítását. Követelt továbbá egy háromszázezres hadsereghez való felszerelést,
a vasúti mozgóanyag 50 százalékát és a járműgyártás eszközeit, 200
túraautómobilt és 400 teherautót az összes felszereléssel, az állatállomány 30
százalékát, a mezőgazdasági gépek 30 százalékát, 20000 vagon gabonát, 10000
vagon tengerit, 5000 vagon árpát és zabot, minden magyar vízijármű 30
százalékát, a román hadifoglyok és túszok, valamint a román dezertőrök átadását.
A fentieken felül szerinte a magyar állam köteles eltartani azon román
csapatokat, amelyek a Tiszától nyugatra helyezkednek el. A magyar állam köteles
továbbá a Tiszától nyugatra lévő román csapatok mozgásához szükséges szenet
biztosítani. Kijelentette, hogy a román királyi hadsereg nem fog a Tisza
balpartjára visszavonulni, amíg az összes feltételt nem teljesítették.

A képen épület, kültéri, személy láthatóAutomatikusan generált leírásA
végóráit élő Peidl kormány külügyminisztere, Ágoston Péter okosan reagált. Nem a
románokhoz fordult, hanem az antant megbízottjaihoz. Rámutatott, hogy a
követelések teljesítése működésképtelenné tenné az országot. Emlékeztetett, hogy
a fegyverszünetet már 1918. november 13-án megkötötték, tehát a román követelés
értelmezhetetlen. Kérték, hogy az antant tárgyaljon a románokkal. Bár a Peidl
kormány eltűnt, az antant annak tudatában, hogy a román megszállás a Nemzetek
Szövetségének Legfelsőbb Tanácsa utasításai ellenére történt,
Mărdărescu követelései után kiküldte
azt a szövetséges katonai missziót, amelyet Clemenceau már korábban megígért.
Ennek amerikai feje Harry Hill Bandholtz tábornok lett. Az ő ideérkezése tehát
Mărdărescu jogtalan és gátlástalan
követeléseinek is köszönhető. Ő volt az, aki 1919. október 5-én megállította a
Magyar Nemzeti Múzeum kifosztására készülő románokat, lepecsételte a múzeum
ajtaját, hogy megvédje az esetleges újabb akciótól. Bandholtz tábornoknak ezért
szobra van Budapesten. Felállítását a románok annak idején élénken ellenezték,
de megakadályozni nem tudták. Mindössze annyit értek el, hogy a lovaglóostorát,
amellyel állítólag kitessékelte a románokat a múzeumból, diszkréten a háta
mögött tartja. A szobor túlélte a Rákosi és Kádár korszakot, igaz, restaurálás
címén eltűnt a közterületről. Bush elnök 1989. évi látogatása alkalmából
előkerült. Az amerikai követség épülete előtt áll ma is.


Úgy is felfoghatjuk, hogy a románok most a
Mărdărescu szobor felállításával válaszoltak a budapesti Bandholtz szoborra.
Kérdés, hogy lezártnak tekintsük ezzel az ügyet, vagy folytassuk a kakaskodást.
Felállíthatunk például a Múzeum-kertben egy szoborcsoportot: Mărdărescut amint
Bandholtz eltessékeli a múzeumtól az állítólagos lovagló ostorával. Október 5-ét
az amerikai-magyar barátság napjává nyilváníthatnánk, s világszerte diplomácia
fogadásokkal ünnepelhetnénk minden évben. Alapíthatnánk egy Bandholtz díjat,
amellyel a műkincslopások megakadályozásában vagy felderítésében eredményes
embereket tisztelnénk meg, s minden díjátadáskor részletesen ismertetnénk a díj
névadójának történetét.


Azt is tudatnunk kell a világgal, különösen a
románokkal, hogy 1919-ben Magyarország megszállására a Szövetségesek akarata
ellenére került sor. Augusztusban a Vörös Hadsereg már érdemi ellenállást nem
tanúsított, katonái közül sokan már korábban dezertáltak, a fegyelmet Lukács
György parancsára történt tizedelés híre sem tudta helyreállítani. Alaptalan
tehát a Mărdărescu szobor avatáson elhangzott kijelentés, hogy románok a
bolsevizmus európai térhódítását akadályozták meg. Mărdărescu egy már nem létező
államalakulatot győzött le, de valódi célját, egész Magyarország megszállását és
kifosztását még sem érte el. Szobra a Romániában még mindig zajló
történelemhamisítás jelképe.


A románoknak jócskán vannak

múltbéli sikereik, s bizony jobb lenne, ha
most nem ezek számának utólagos növelésén dolgoznának, hanem a jövő sikereit
alapoznák meg, amelyben bennünk magyarokban, éljünk akár Magyarországon, akár
Romániában, segítő partnereket kaphatnának. Sok román ember érti ezt, talán
egyszer akad politikus is, aki ennek megfelelően cselekszik.


Surján László