Márai Sándor jegyzete, amit 1956. november 25-én a Szabad Európa Rádióban olvasott fel.
Márai úton volt Amerikából Európába, amikor az 1956-os szabadságharc elbukott. Rómában bement a Szent Péter bazilikába. Erről szól ez az írása, amely olykor Ima címen is terjed az interneten.
A
felelősség a miénk
Márai Sándor
jegyzete, amit 1956. november 25-én a Szabad Európa Rádióban olvasott fel.
Márai úton
volt Amerikából Európába, amikor az 1956-os szabadságharc elbukott. Rómában
bement a Szent Péter bazilikába. Erről szól ez az írása, amely olykor Ima címen
is terjed az interneten.
"Minthogy
az emberek e napokban nem tudnak válaszolni, az Istennel beszéltem. Ezt
gondoltam: »Mindenható Isten, irgalmazz nekik és könyörülj rajtuk«. A nagy
templomban csend volt. A római Szent Péter-templomban mondottam ezt,
Michelangelo Pietaja előtt. A korareggeli órákban úgyszólván senki nem volt a
templomban. A felsővilágítás fénye a szobor női arcát világította meg. Ez az arc
komoly, indulatmentes. Van egy foka a fájdalomnak, amikor az emberi öntudat
kikapcsol. Michelangelo ezt a pillanatot mintázta meg az arcban. Az Anya, aki
halott Fiát térdén tartja, nem sír, nem sopánkodik. Komolyan néz, figyelmesen.
Minthogy könyörgésemre senki nem felelt, nem tehettem mást, mint én is
figyelmesen nézelődtem és vártam. Akkor, reggel, a római Szent Péter-templomban.
Michelangelo Pietaja előtt, úgy hittem, megértettem valamit. Az Isten mindig
felel, de mi, emberek ezt nem értjük rögtön. Nem véletlen, hogy ebben a
templomban állottam és a Pieta előtt. Ez a komoly, szenvedélymentes arc, amelyet
Michelangelo így mintázott meg, válasz volt. Ezt mondotta az arc: »Nincs más
megoldás, csak az irgalom«. És a néma kő-arc indulatmentesen, csaknem közömbösen
mondotta ezt. Megértettem, hogy nem segíthet rajtunk többé más, csak a szeretet.
De nem a sopánkodó, lelkendező szeretet, hanem a szakszerű, gyakorló, szívós
irgalom. Most még hosszú időn át meg kell tanulnunk szakszerűen irgalmasnak
lenni. Túl akarjuk élni. De mi nem tudunk fegyverrel küzdeni a Gonosz ellen.
Elmondtam a Miatyánkot. Először életemben mondtam el úgy, szó szerint, betű
szerint, mint aki az utolsó szó jogán beszél. Mikor ezt a mondatot ismételtem:
"...és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk
vétkezőknek": megértettem, hogy az Isten felelt. Ezért tovább imádkoztam. Ezt
mondtam: »Hiszek Egy-Istenben, a világ Teremtőjében. De nem hiszek többé abban,
hogy mindazért, ami történik a világon, a felelősséget át lehet hárítani az
isteni gondviselésre. Én vagyok a felelős, én, te, ő.« Körülnéztem, de nem
láttam a nagy templomban senki elevent. E pillanatban, hetek óta először,
megnyugodtam. Van valami, amit a katolikusok kegyelemnek neveznek. Úgy éreztem,
talán először életemben, a kegyelem van velem, mert végre kimondottam, amit
egész életemben gyáva voltam kimondani. De most, Rómában, a Szt. Péter
templomban, szemben a Pieta-szoborral, végre minden következménnyel ki mertem
mondani, hogy nincs jogom elhárítani az emberi gondviselés felelősségét az
isteni Gondviselésre. Ember vagyok, még nincsen jogom a felelősséget a Teremtőre
hárítani. Én vagyok a felelős. Néhány nap előtt, éjszaka, sok kilométer
magasságban az Atlanti-óceán felett, amikor Európa felé repültem, hogy közelebb
legyek azokhoz, akikhez tartozom és akik szenvednek, még nem értettem ezt. Az
óceán felett nincs idő, sem tér. A nagy gép a felhők felett repül. A csillagok
egészen közel vannak. És a gép alatt a világ olyan, mint egyetlen hómező. A
felhők a szikrázó holdfényben mindent letakarnak, és ilyen hómezőszerű takarót
borítanak a Földre. Semmi mást nem látni, órákon át, csak a felhőket a magasból
és a sötét eget, amelynek csillagai kézzelfoghatóan szikráznak. A világ
szerkezetét látni e pillanatban, éjjel, az óceán felett és a csillagok alatt. És
a felhők alatt, láthatatlanul, forgott a Föld. És az a gyapjas-felhős kárpit
letakart egy világot, amelynek egyik térségében a hazám van. Nem tudtam az órát
és időt, mert az óceán felett, repülés közben tér és idő folyton változnak. Úgy
képzeltem, Magyarországon már hajnalodik. Tájakat láttam, utcákat, ébredt az
álmatlan éjszaka után a hazám. Készült arra, hogy a tankok között, szétlőtt
házakban, a kihűlt szobákban, maradék morzsákon élősködve, túléljen még egy
napot. A felhő alatt, amelyen a gép most átrepült, nagyon sok ország volt, több
földrész, sok nép. Abban a pillanatban úgy éreztem, mindezért, ami most
történik, nemcsak az embereket lehet felelősségre vonni, hanem az isteni
gondviselést is. Aztán partot ért a gép Európában, és sok emberrel beszéltem.
Menekültekkel, írókkal, papokkal, diplomatákkal. Mindenki mást vádolt, másban
kereste a felelősséget. Én is. Az Egyesült Nemzetekben, mert nem cselekszik ez
az intézmény azonnal és hatékonyan. A franciákban és az angolokban, mert háborút
kezdettek Szuezben. A fogoly népekben, mert nem lázadtak fel, nem siettek
Magyarország segítségére. A diplomatákban, a katonákban, az írástudókban.
Mindenki vádolt és mindenkinek volt valamelyes igaza. Csak Magyarország nem
vádolt senkit. Most, amikor a Pieta női arcát néztem a római templomban,
megértettem, hogy ilyen Magyarország arca is. Figyelmes és közömbös, mert nagyon
szenved. Hungária így hajol a magyar nemzet fölé. Már nem vádol. Csak figyel és
vár. És mind, akik még élünk, magyarok, otthon és a világban, annyira élünk
csak, amennyire Magyarország él. Megértettem, hogy a felelősség a miénk. Nem
lehet többé elbújni kérdéseinkkel az isteni Gondviselés mögé. Napról napra,
óráról órára cselekedni kell, személyesen. Adni, segíteni, erősíteni, tanítani,
rejteni, vigyázni, éjjel és nappal. Túlélni. És aztán azok, akik túlélik,
mondják el a Miatyánkot. Mondják ki, minden következménnyel, ezt a mondatot: "És
bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk
vétkezőknek." Rajtunk már nem segít más, csak a győzelem. Hiszek abban, hogy
túléljük és a végén győzelmesek leszünk. De csak akkor, ha megtanuljuk, hogy
a felelősség a miénk és ezért megtanuljuk, hogyan kell egymáshoz
irgalmasnak lenni. Nincs más győzelem. Ezt megértettem, és elmentem a
templomból. És most elmondtam."
