Pápává választása óta a Szentatya immár a 280. általános kihallgatását tartotta meg augusztus 7-én a VI. Pál teremben. Az Apostolok cselekedeteiről szóló katekézissorozatát folytatva Jézus nevének segítségül hívásáról elmélkedett.
Jézus a mi kezünk által segít másoknak
talpra állni!
Pápává
választása óta a Szentatya immár a 280. általános kihallgatását tartotta meg
augusztus 7-én a VI. Pál teremben. Az Apostolok cselekedeteiről szóló
katekézissorozatát folytatva Jézus nevének segítségül hívásáról elmélkedett.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Az Apostolok cselekedeteiben az evangélium
hirdetése nemcsak szavakkal, hanem konkrét tettekkel is történik, melyek az
örömhírhirdetés igazságáról tanúskodnak. „Csodákról és jelekről” van szó (ApCsel
2,43), melyeket az apostolok visznek végbe. Ezek alátámasztják igehirdetésüket,
és bizonyítják, hogy Krisztus nevében cselekszenek. Így történik, hogy az
apostolok Krisztus közbenjárását kérik, ő pedig cselekszik, „együtt munkálkodik
velük”, megerősíti az igehirdetést a nyomában járó jelekkel (Mk 16,20). A sok
jel és csoda, melyeket az apostolok végbevittek, Jézus istenségének
kinyilvánításaként szolgáltak.
Nézzük
ma az első gyógyításelbeszélést, az első csodát, mely az első gyógyítás
elbeszélése az Apostolok cselekedeteiben. Egyértelműen missziós célzattal
íródott, azért, hogy hitet ébresszen. Péter és János imádkozni mennek a
templomba, Izrael hitéletének központjába, melyhez az első keresztények még
erősen kötődtek. Az első keresztények a jeruzsálemi templomban imádkoztak.
Lukács az időpontot is feljegyzi: a kilencedik óránál jártak, vagyis délután
három volt, amikor bemutatták a teljesen elégő áldozatot a nép Istennel való
közösségének jeleként; Krisztus is ebben az órában ajánlotta fel magát „egyszer
s mindenkorra” (Zsid 9,12;10,10). És a templom ékesnek nevezett kapujánál – az
Ékes kapunál – meglátnak egy koldust, egy születésétől fogva béna embert. Miért
volt ott a kapunál? Mert a mózesi törvény (vö. Lev 21,18) megtiltotta, hogy
olyan ember mutasson be áldozatot, akinek testi fogyatékossága van, azt ugyanis
valamilyen bűn következményének tartották. Emlékezzünk csak, hogy egy
születésétől vak ember kapcsán az emberek megkérdezték Jézust: „Ki vétkezett: ez
vagy a szülei, hogy vakon született?” (Jn 9,2). A korabeli gondolkodásmód
szerint mindig valamilyen bűn áll egy torzulás eredeténél. És így még azt sem
engedték meg nekik, hogy bemenjenek a templomba. A nyomorék, a társadalom sok
kirekesztettjének és kivetettjének képviselője, azért van ott, hogy nap mint nap
alamizsnát kérjen. Nem léphetett be, a kapunál volt. És ekkor valami váratlan
dolog történik: érkezik Péter és János, és megkezdődik a tekintetek játéka. A
nyomorék azért tekint föl rájuk, hogy alamizsnát kérjen, az apostolok viszont
reá szegezik tekintetüket, és kérik, hogy másképpen nézzen rájuk, hogy egy
másfajta adományt kaphasson. A nyomorék rájuk néz, Péter pedig azt mondja neki:
„Ezüstöm és aranyam nincs, de amim van, azt neked adom: a Názáreti Jézus
Krisztus nevében kelj föl, és járj!” (ApCsel 3,6). Az apostolok kapcsolatot
létesítettek, mert Isten így, a kapcsolatban szereti kinyilvánítani magát,
mindig a párbeszédben, mindig a jelenésekben, mindig a szív ihletésével: ezek
Isten kapcsolatai velünk; személyek közötti valós találkozásban, mely egyedül
szeretetben történhet.
A
templom nemcsak vallási központ, hanem gazdasági és pénzügyi csereügyletek helye
is volt: ezzel a leminősítéssel szálltak szembe számtalanszor a próféták, és
maga Jézus is (vö. Lk 19,45–46). Én is sokszor gondolok erre, amikor olyan
plébániákkal találkozom, ahol a pénzt fontosabbnak tartják, mint a szentségeket!
Ez nem folytatódhat! Szegény Egyházra van szükség! Imádkozzunk az Úrhoz ezért!
Az a koldus, amikor találkozik az apostolokkal, nem pénzt kap, hanem az embernek
üdvösséget hozó nevet: a Názáreti Jézus Krisztust. Péter segítségül hívja Jézus
nevét, megparancsolja a bénának, hogy álljon talpra, vegye fel az élők
testtartását: álljon talpon; és megérinti ezt a beteget, vagyis kézen fogja és
felemeli. Ebben a gesztusban Aranyszájú Szent János a „feltámasztás képét” látja
(Homíliák az Apostolok cselekedeteiről, 8.). És itt megjelenik az Egyház
arcképe, azé az Egyházé, amely észreveszi a szorult helyzetben lévőt, nem csukja
be szemét, szemébe tud nézni az emberiségnek, hogy komoly kapcsolatokat
létesítsen, gátak helyett barátság- és szolidaritáshidakat építsen. „Egy határok
nélküli Egyház” arca jelenik meg, olyan Egyházé, amely „mindenki anyjának érzi
magát” (Evangelii gaudium, 210), amely képes arra, hogy kézen fogjon,
kísérjen, felemeljen, és ne elítéljen. Jézus mindig nyújtja a kezét, mindig
igyekszik felemelni, mindent megtesz annak érdekében, hogy az emberek
meggyógyuljanak, boldogok legyenek, találkozzanak Istennel. A „kísérés
művészetéről” van szó, melyet „a másik szent földje” iránti tapintat jellemez,
mely megadja az élet útjának „a közelség üdvös ritmusát, tiszteletteljes és
együttérző tekintettel, mely egyszerre gyógyít, felszabadít és biztat a
keresztény életben való fejlődésre” (uo., 169). És ezt teszi ez a két apostol a
nyomorékkal: ránéznek, kérik, hogy „nézz ránk”, kinyújtják kezüket, talpra
állítják és meggyógyítják. Jézus valamennyiünkkel így cselekszik! Gondoljunk
erre a nehéz pillanatokban, a bűn perceiben, a szomorúság idején! Jézus ott van
velünk, és így szól hozzánk: „Nézz rám: itt vagyok!” Ragadjuk meg Jézus kezét,
és engedjük, hogy felsegítsen bennünket!
Péter
és János arra tanítanak, hogy ne az anyagi eszközökben bízzunk, noha azok is
hasznosak, hanem az igazi értékben, a Feltámadottal való kapcsolatban. Olyanok
vagyunk ugyanis – ahogy Szent Pál mondaná –, „mint szegények, de sokakat
gazdagítók; mint akiknek nincsen semmijük, és akiké mégis minden” (2Kor 6,10). A
mi mindenünk az evangélium, mely kinyilvánítja Jézus nevének csodatevő hatalmát.
És nekünk mink van? Mindenki magára
gondoljon! Mi a mi gazdagságunk, mi a mi kincsünk? Mivel tudunk gazdagítani
másokat? Kérjük Atyánktól a hálás emlékezés ajándékát: hogy emlékezni tudjunk
szeretetének életünkben megmutatkozó jótéteményeire, és hogy a dicséretről és a
háláról tegyünk tanúságot mindenki előtt! Ne felejtsük el: mindig nyújtsuk ki
kezünket a másik felsegítésére; ez Jézusnak a keze, aki a mi kezünk által segít
másoknak talpra állni!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Forrrás: Magyar Kurír