Búcsúszavak Tóth Sándorhoz - Tamási Orosz János búcsúja barátjától és író társától.
Mindennél föntebbre indult
Búcsúszavak Tóth Sándorhoz
Egy hete sincs,
hogy rám telefonált: meg ne feledkezzek közelgő találkozásunkról. De hát hogyan
fordulhatott volna ez elő? Hosszú ideje készültünk már arra az esztergomi
köszöntésre, a Babits-házban, s készült ő is, még álmodott is vele, de készült
még mi mindenre. Szót ejtettünk erről is, arról is, közös terveinkről; mindig
voltak, de most az egyiket komolyan is vettük; majd eltelt a hétvége, s kedden
hívott Erzsike, drága felesége: Sanyi kórházban van, rosszul lett, kivizsgálják,
a köszöntés elmarad. De semmi nem indokolta, hogy ennél rosszabbra gondoljunk. A
hír, hogy elment, hogy személyesen soha már, hogy immár örök barátai s barátaink
között él tovább s mi itt, tovább, de nem nélküle - a hír, hogy mondatom
befejezzem, két nappal később ért utol. Letaglózott, megkönnyeztem, úgy s addig,
ahogyan nagyon kevésszer tettem ezt, életem során. Sírtam, zokogtam, órákkal
később is, a megrendültség s a fölismerés könnyeivel. Még halála után is –
tanított. Ahogyan hosszú barátságunk alatt mindvégig tette, észrevétlenül.
Négy évtized
számtalan személyes pillanata kötött össze bennünket. Látszólag egymás
tehetségének, értékének tiszteletéből fakadt, hogy ha módjában állt,
ellentmondást nem tűrően segített engem, s ha módomban állt, ellentmondást nem
tűrően vontam be közös dolgainkba. Lapszerkesztés, könyvkiadás, irodalmi
találkozók, de belefért abba egymás közéleti munkájának támogatása is; s csak
most, a gyász szemérmetlen pillanataiban kérdem magamtól, számot vetve régi
pillanatokkal: vajon miért hozzá futottam, legszemélyesebb magánéleti
válságaimban? S ő miért tett ugyanígy, ha nem is elsőként engem, de talán-talán
mégis csak engem kérdezve elsőként: mit tegyen? Hogyan, miért is volt-alakult
annyira természetesen, hogy én óvtam édesanyját a ravatalán, mikor Sándort
elszólították a temetés percnyi gondjai; s miért volt olyan természetes, hogy őt
kérjem: búcsúztassa el édesanyámat sírja mellett. A barátom volt, s az maradt, s
bár így beszéltem róla mindig, mégis csak most, sírásaimból értettem meg: ez mit
is jelent. A támasz észrevétlen erejét. Volt, hogy évekig nem találkoztunk, nem
beszéltünk, de az csak annyit jelentett: akkor évekig nem történt semmi különös
velünk. Majd, amikor történt, a telefon után nyúltunk, s megbeszéltük: hol
fussunk össze. S mikor. S a lényeges dolgok, föladatok mellett újra kibeszéltük
a világ ügyeit, bajait; akiről kellett, hát arról „leszedtük bizony a
keresztvizet”, de meg is dícsértük azt, akit lehetett. Ha találtunk ilyen
embert. Ha találtunk. Ha. Embert, ilyet. Dícsérhetőt.
Talán nem illő
erről beszélni, ebben a pillanatban, de ne kerüljük ki olykori felcsattanó
szavainak, indulatainak említését. Igen, kimondta, ha valami bántót tapasztalt;
s nem fogta vissza haragját. Ám ez a klasszikus „érted haragszom, nem ellened”
indulata volt; féltőn óvta, vagy próbálta óvni, nem is a pillanattól, hanem az
élet legutolsó pillanatától azokat, akiket a harag vezérelt; akik gyűlöletet
tápláltak s szítottak; akik gyarló emberként Istent játszottak. Ráadásul
valamiféle haragvó Istent s tudni vélték s merték is az Ő ítéletét harsogni.
Helyette. Sándor ezt – és talán csak ezt – nem szerette. Mert költő volt,
egyaránt egyetemes és katolikus; s ez utóbbit fontos hozzátennünk, hiszen oly
fontos, hogy mindent tudott arról, ami megfér egymással, és mindent arról is,
ami összeférhetetlen. Rossz úton jár, aki a kifürkészhetetlent magyarázza, s
tévúton az, aki magyarázatként tekint a kifürkészhetetlenre. Sándor tudta ezt s
tudta mindkettőt s érezte-tudta a hitvallók mindörökké tartó igazát; lévén maga
is hitvalló. Arra, aki nyomába lép, az öreg tölgyek bölcsessége, s a járatlan
ösvények ismeretlen tisztásokba futó szépsége vár.
Hiányozni fog.
Imádkozom, hogy emlékezzen rám. Hiszen, s ez is friss gondolat bennem, talán
mégsem igaz, hangozzék bármily szépen, az a mondat, hogy halottaink addig
maradnak velünk, amíg emlékeinkben őrizzük őket. Szép, no de természetes – vagy
annak kellene lennie – érzés ez; belőlünk senki, akihez szeretet fűzött
bennünket, el nem távozik. De fontos, hogy ők is ugyanígy érezzék. Viseljék
gondunkat, érezzék gondjainkat. S áldassunk általuk – minden széthullónak látszó
pillanatunkban. S áldassék Urunk is, hiszen, meglehet, teljesült talán Sándor
álma. Az a furcsa álomszőtte kép, amit Erzsikének mesélt – hogy álmában a
Babits-házba lépett, s ott maga Babits fogadta őt, kezet szorítva vele s
betessékelte szobájába. Furcsa álom, szintem látom magam is; mennek, eltűnnek
lassan az ajtó mögött, egy pillanatra visszanézve; vissza a még élőre, vissza a
még-életre; látom őket s talán hallom is: „Olyan az életünk mint öregek
szeme. / S mint a köd az előtt, aki ködben járkál, / úgy száll előttünk a
holnapok függönye: / sohse libben föl, csak hátrál, egyre hátrál.” Hallom
ezt, Babits hangján, s hallom Sándor kissé korholó, bár tisztelettudó válaszát:
„fenti lenti így egyesül / szembesülve az elmúlással /
mindennél
föntebbre kerül”.
Tamási Orosz
János