Időutazásunk végén kijelenthetjük, a hazai baloldalnak nincs kiérlelt véleménye sem a szabadságharcról, sem az aradi vértanúkról. Fél a nemzeti érzéstől, ám, ha szükségét érzi, megpróbálja a maga szekerébe fogni. Mostanában elég sok emlékezetpolitikai vita van. Nem árt látni, hogy a baloldal emlékezetpolitikája nélkülöz minden elvi alapot.
Az aradi vértanúk kommunista szemmel
Utóhang régi október hatodikákhoz
A
modern technika egyik áldása, hogy sok-sok könyv és újság pár kattintással
elérhető bárki számára. A könyvtári katalógusok böngészése helyett a
keresőmotorok segítenek, sok esetben nemcsak szerzőkre és címekre, hanem a leírt
szöveg tartalmára is kereshetünk. Ezt használom ki most, amikor a hazai
baloldalnak a nemzeti érzéshez való viszonyát úgy próbálom érzékeltetni, hogy
csak egy szűk területre figyelek. Az aradi vértanúk, pontosabban október
hatodika emlékezetét a Szabad Nép lapjain keresem. Az új nemzedék lassan már a
Népszabadságot is feledi, kedvükért rögzítsük: A Szabad Nép a változatos nevű
Magyar Kommunista Párt központi lapja volt. Ez a lap az 1956-os októberi
forradalom után megszűnt, pontosabban novembertől Népszabadság néven élt tovább.
Az
Arcanum adatbázis 1945 márciusától tartalmazza a Szabad Nép számait, így innen
kezdem a cikkek bemutatását.
1945. október 6-én Kovai Lőrinc tollából a Szabadság mártírjai címmel jelent meg
írás, amelyben a szerző igen határozottan sajátítja ki a kommunisták számára ezt
az ünnepet.
„Hosszú
időn keresztül emlékezni sem volt szabad az aradi
tizenháromra. S amikor harcunk
emléke eléggé elmerült a múlt ködében, akkor lett hivatalos ünnep, és kis imperialista
célok takarójának használták a hősi múltat.
Csak az elmúlt években, amikor népünk ismét a német támadás áldozatává lett,
kezdett ismét pislákolni nálunk az igazi ellenállás lángja. A munkásság, a mi
Pártunk ragadta kezébe 48—49 hőseinek sárba hullott lobogóját. A nemzeti
ellenállás kezdete és szimbóluma az 1941 október 6-i illegális tüntetés a
Batthyány örökmécsesnél.”
1946-ban azonban már nem folytatták ezt a kisajátítást. Nem jelent meg
megemlékező cikk, csupán a hír rovatban szerepelt, hogy díszelőadás volt az
Operaházban: Erkel Hunyadi Lászlóját játszották.
1947-ben viszont beszámoltak az MKP megemlékezéséről. 1947. október 7-én ez jelent
meg:
1947. október 6-án Orbán László elvtárs, országgyűlési képviselő tartott
emlékbeszédet a Batthyány örökmécsnél.
A Magyar Kommunista Párt a mai ünnepséggel, egyrészt kegyeletét kívánja leróni,
másrészt az aradi
vértanuk történelmi tanulságára akar
emlékeztetni. Az aradi
tizenhárom a néphez és szabadsághoz való hűségre tanít. Bukásuk megmutatja,
mekkora katasztrófa zúdul egy népre, ha nem tudja megvédeni nemzeti
függetlenségét.
Mondta ezt akkor, amikor a megszállt Magyarországon Vorosilov engedélyen nélkül
semmit nem lehetett tenni. Szabadtéri rendezvény volt, nem szakadhatott le a
plafon. A következő évben is hasonló volt az üzenet.
A
Szabad Nép írta 1948. október 6-án (belső vezércikk a 3. oldalon):
Le kell vonnunk október 6-a tanulságát: a szabadságunkat és függetlenségünket
fenyegető nemzetközi reakciónak behódolni nem lehet. Mi védi hát meg népünket és
hazánkat az október 6-ák megismétlődésével szemben? Az erő. A Szovjetunió ereje,
a békefront ereje, a magyar népi demokrácia, a magyar hadsereg ereje, a magyar
demokrácia harca a belső ellenség ellen, helytállása a békefrontban.
A
centenáriumra Andics Erzsébet írt három hasábos cikket a Szabad Nép 1949. okt.
6-ai számában. Előbb azt fejtegette, hogy a világosi fegyverletétel elsietett
volt, csak az év végéig kellett volna kihúzni, mert a cár az év végére vissza
akarta hívni a sereget. Majd ezt követi az előző évekhez hasonló ömlengés:
Sztálin elvtárs a proletárforradalmak és a szocializmus építésének korszakában
„polgári nemzeteket” és „szocialista nemzeteket” különböztet meg. A polgári
nemzeteket a hódításokra, más nemzetek elnyomására, az imperializmussal való
egységfrontra törekvés jellemzi. Egészen más a szocialista nemzetek jellege. „A
munkásosztály és annak nemzetközi szellemű pártja az az erő, amely összefogja
ezeket az új nemzeteket és irányítja őket" írja Sztálin elvtárs. A
munkásosztály és dolgozó parasztság szövetsége a szocializmus győzelmes
építésének érdekében a nemzeti elnyomás, nacionalizmus maradványainak
megszüntetése, a népek közötti barátság meg teremtése, az imperializmus és az
imperialista háború elleni harcban — ez jellemzi a szocialista nemzeteket.
1950-ben a vezércikk az 5 oldalra szorult, az iskolákban nem volt tanítási
szünet csak az ötödik órában megemlékezés. A pártsajtó megint a maga szája íze
szerint aktualizálta az ünnepet:
Százegy esztendeje a Habsburgok megelégedetten dörzsölték véres kezüket. Úgy
gondolták: győztek. De tiszavirágéletű győzelem volt ez. Hol van ma a
Habsburg-ház régi fénye? Undor és gyűlölet fog el minden becsületes embert a
nevük hallatára is. De a kivégzett aradi
tizenhárom, a szabadság-harc mártírjai
élnek, nemzetünk szívében örökké élni fognak. A mi győzelmeinkben ők is
diadalmaskodnak. Ők győztek nem a Habsburgok. Mint ahogy a görög hegyek
partizánjai győznek és nem a monarchofasiszták, ahogy a szerb gyárak munkásai, a
horvát falvak lázongó parasztjai győznek, nem a titóista fasiszták. Október 6.
emlékeztető. A zsarnokok sorsa: a pusztulás, az utálat, a népek megvetése. Az
élet, a béke és a győzelem azoké, akik halált megvetve, elszántan helytállnak,
dolgoznak, harcolnak érte.
1951-ben is sikerült gyomorforgató írást megjelentetnie egy bizonyos Kürti
Lászlónak (Szabad Nép 1951. október 6.):
A mai „Habsburgokat”, az amerikai imperialistákat, a minden előzőnél
irtózatosabb rablókat és gyújtogatókat Kossuth nem ismerhette. Mi megismertük
ezeket a fenevadakat, amelyek százszor, ezerszer vadabbak minden „bresciai
hiénánál”. Százszor, ezerszer vadabbak, de ma már van erő, mely ezerszeres
vadságukat is megfékezi.
1952-ben ismét névtelen cikkecske a Szabad Népben. Túl sok jót tételezek fel a
lap akkori munkatársaitól, ha azt képzelem, hogy senki nem vállalta névvel a
szóvirágokat:
Népünk ma — hála a felszabadító Szovjetuniónak, hála nagy pártunknak — új,
boldog életet épít a független hazában. De a haza függetlenségét, népünk
szabadságát és boldogságát ma is fenyegeti a nemzetközi reakció, az amerikai
imperializmus, amely zsoldjába fogadta a hóhér Habsburgok korcs utódát; az
orvtámadó Jellasich utódát, a fasiszta Tito-bandát; a windischgrätzek és haynauk
utódait, Hitler ágyúgyárosait, tábornokait és hóhérait.
1953-ban mélyen hallgatott a párt lapja a vértanúkról.
1954-ben folytatódott a Szabad Nép mélyrepülése. Csak 14-én emlékezett meg Méray
Tibor az aradi vértanúkról, de a cikkbe belekeverte Szálasi Ferenc tíz évvel
korábbi hatalomátvételét, s mindezt csak azért, hogy a meginduló német
fegyverkezést kárhoztassa:
„A
mi tiltakozásunk a német újrafelfegyverzés ellen, a német imperializmus
újjáélesztése ellen — mi igazolhatná ezt jobban, mint a két októberi évforduló?
— nem pusztán elvont elvi jellegű; mi a bőrünkön éreztük azt: mi a német
militarizmus elnyomása, nekünk a csontjainkat ropogtatta a porosz csizma. Nekünk
van okunk és van jogunk a tiltakozásra. Nekünk — ha tiszta lelkiismerettel
akarunk állni önmagunk és az emberiség előtt — szent kötelességünk a
tiltakozás.”
1955. A Szabad Nép ismét belső vezércikkben emlékezik meg az aradi vértanúkról.
Úgy tűnik, hogy az ünnep sajtóbeli visszhangja jó lakmuszpapírja a belpolitikai
helyzetnek. Ebben az évben olvashatták 45 óta a leginkább tisztességes
megemlékezést. Persze van helyzet, amikor a legjobb még mindig rossz.
Október hatodikáról régen, a felszabadulás előtt is megemlékeztek; Nemzeti színű
zászlók alatt, díszmagyaros urak tartottak szónoklatokat arról, hogy a harc
hiábavaló volt, hogy október „a magyar végzet“ jelképe, ami ellen a történelem
bizonysága szerint nem érdemes küzdeni. De nem tudtak annyit szónokolni, hogy az
igaz hazafiak ne látták volna tisztán, mi a történelem valódi bizonysága. A nép
úgy emlékezett erre a napra, mint a szabadság ügyének jelképére. Jelképe lett ez
a nap annak, hogy a hősök neve fennmarad, az ország nem felejti el azokat, akik
a hazáért áldozzák életüket, hogy a szabadság mártírjai halálukban is a
zsarnokság elleni harcra buzdítanak;
Ma, az ország építésének nagy munkája, sok gondja közepette munkások és diákok,
parasztok és értelmiségiek egy pillanatra visszagondolnak e régmúlt hősi
napokra. E gondolatban tisztelet, becsület és hála száll az októberi hősök felé
a szocializmust építő szabad Magyarországról.
1956. A Szabad Nép utolsó évfolyama. Október 6-a Rajk Lászlóék újratemetésének
napja, természetes, hogy ez van a címoldalon. De egy belső vezércikket azért
Arad is kap. Tömör, rövid szöveg, de vastag betűvel szedték, és nem kevertek hozzá semmi más
oda nem illő eseményt. A cikk felsorolta mind a tizenhárom mártír nevét, sőt
megemlékezett Batthyány kivégzéséről is. Még a büszkeség is szerepel benne:
„Immár
százhetedik esztendeje a nemzeti gyász és kegyelet napja. 1849. október 6-án, a
dicső szabadságharc leverése után az osztrák császári reakció az aradi
vár sáncaiban kivégeztetett
tizenhárom hős honvédtábornokot: Aulich Lajost, Damjanich Jánost, Dessewffy
Arisztidet, Kiss Ernőt, Knézich Károlyt, Lahner Györgyöt, Lázár Vilmost,
Leiningen. Westerburg Károlyt, Török Ignácot, Vécsey Károlyt, Pöltenberg Ernőt,
Nagy Sándor Józsefet és Schweidel Józsefet. S ugyanezen a napon a hírhedt pesti
börtönben, az Újépületben, főbelőtték az első felelős magyar kormány
miniszterelnökét: Batthyány Lajost.
Büszkén emlékezünk a nemzet hű fiaira, akik egész ember módjára a vértanúságot
is vállalták hazánk függetlenségéért, a haladásért, s mindhalálig kitartottak a
szabadság magasztos eszméje mellett. Hősiességüket nem felejtette s nem felejti
el hálás nemzetük, október „késő százak után” is a hazaszeretet, a bátorság.
az önfeláldozás szimbóluma lesz e hazában.”
Pártállástól függetlenül vállalható szöveg. Már a közelgő forradalom előszele.
Időutazásunk végén kijelenthetjük, a hazai baloldalnak nincs kiérlelt véleménye
sem a szabadságharcról, sem az aradi vértanúkról. Fél a nemzeti érzéstől, ám, ha
szükségét érzi, megpróbálja a maga szekerébe fogni. Mostanában elég sok
emlékezetpolitikai vita van. Nem árt látni, hogy a baloldal emlékezetpolitikája
nélkülöz minden elvi alapot.
Surján László