Jaroslav Daniška a Szlovák Köztársaság korábbi belügyminisztere első kérdéseit s részben a találkozó címadás okát is (Keresztényibb ország-e Magyarország, mint Szlovákia?) olyasféle helyzetértékelésből indította: bár minden bizonnyal a térség legerősebben szekularizált országa Magyarország, ám a demográfiai adatok, vagy a házasságkötések száma nem azt sejteti-e, hogy a kép mögött a magyar miniszterelnök fellépése, a kereszténységet központi üzenetté tévő megszólalásai, annak is egyfajta retorikai fordulatai állnak? - Tamási Orosz János írása.
"Ha együtt imádkoztok, együtt is
maradtok"
A Charta XXI vendég
volt a pozsonyi Quo Vadis Központban.
Már tíz éve annak, hogy
elkezdtünk komolyabban tanakodni Surján László „alapító atyai” elgondolásának
létrehozásán: a Kárpát-medencei nemzetek megbékélését segítő szervezet
egyesületi formáján. Nevét, kiáltványát, tartalmi koncepcióit közösen
csiszolgattuk össze; hogy értvén egymást, azt ez a tíz éves együttműködés is
bizonyítja, de nem tagadom: olykor gyorsítottam volna a munkán; nem látván az
erdőtől az egyes fák ellenállását. Muszáj bizony innen s ezzel kezdenem, utunk
egyik közbülső állomásának összefoglalásáról szólván csupán, mert már s még itt
is szinte minden akadály fölmerült, mondhatni, elénk tornyosult, s ez egyfelől
hatalmas optimizmusra, másfelől borongós szomorkodásra ad(hat) okot.
Ellentmondást éreznek? No, hadd oldjam föl, mihamar.
Kiáltványunk, bizony,
nagyra látott. Charta XXI, írtam fölé, s még mostanában is magyarázni kell
olykor: én, mi, ebben láttam a legpontosabb definiálását célunknak. Ha úgy
tetszik: az emberiség, s ha úgy tetszik, a Kárpát-medencei népesség legfontosabb
elérendő céljának a huszonegyedik században. További erősödése, gyarapodása,
vagy éppen gyengülése, fogyása alapvetése, chartája annak elfogadása: egyedül
együtt jobb. Közösséget kell építenünk az itt élő nemzetekből, egy
összefogásra, együttműködésre kész közösséget, a szinte egyetlen közös cél, a
megmaradás feltételeinek megteremtéséhez. (S hogy a jelmondaton fanyar módon
fordítsak egyet: lassan az az idő is eljön, amikor rádöbbenünk, hogy együtt
egyedül jobb; csak így fordulhatunk szembe az itt élő s itt összekovácsolódó
nemzetekkel vállt vállnak vetve – együtt s egyedül – a legkülönfélébb külső erők
támadásaival megküzdve…)
Célunk útja, módja,
eszköze, alkalmazható lehetősége a párbeszéd gyakorisága s az alkalmak
gyakorítása. A tíz év erre sok lehetőséget adott, számos kiadvány, konferencia,
találkozók sokasága talált értő olvasóra, hallgatóságra; kiáltványunk már közel
nyolcezer aláíróra talált; mi tudjuk ebből is, hogy növekszik követőink tábora,
s ők is figyelemmel kísérhetik a címükre rendszeresen érkező hírleveleinkből
velük közös munkánk eredményeit. Így most kicsit nekik is szól ez a beszámoló,
de szól – természetesen – bárkinek, aki rátalál honlapunkra az internet
kínálatában. Nem vagyunk tehát magányos fa immár – de látja-e vajon mindenki az
erdőt; annak zegzugait?
Nos, miért is beszéltem
fentebb szomorkás optimizmusról, avagy derűlátó borongásról? Mindenekelőtt eleve
az szúrt szemet: hová, milyen találkozóra is tart velünk az autó? Persze,
Pozsonyba, a Quo Vadis Központba, ahol a Pozsonyi Magyar Intézet és a Revue
Impulz folyóirat invitálta baráti diskurzusra dr. Vladimir Palko-t a Szlovák
Köztársaság korábbi belügyminiszterét és Surján Lászlót, Magyarország egykori
egészségügyi miniszterét, volt EU-képviselőt, az EU egykori alelnökét, s persze
nem utolsósorban a Charta XXI Megbékélési Mozgalom vezetőjét. Rangos fórum
tehát, mindenképp, talán ezért szúrt szemet nekem a találkozó beharangozó címe:
Keresztényibb ország-e Magyarország, mint Szlovákia? Persze, akár egykori
közönségszervezőként, akár újságíróként érteni vélem a figyelemkeltő címek
fontosságát, ugyanakkor bennem kissé furcsa érzéseket kelt a „klikkvadász”
szemlélet akkor, amikor a megadott téma az „emberhalászi” tevékenység. Ezért
maradtam szomorkásabb is a beszélgetést irányító Jaroslav Daniška bevezető
szavai alatt, aki első kérdéseit s részben a címadás okát is olyasféle
helyzetértékelésből indította: bár minden bizonnyal a térség legerősebben
szekularizált országa Magyarország, ám a demográfiai adatok, vagy a
házasságkötések száma nem azt sejteti-e, hogy a kép mögött a magyar
miniszterelnök fellépése, a kereszténységet központi üzenetté tévő
megszólalásai, annak is egyfajta retorikai fordulatai állnak? Erős kezdés,
ügyes, bólintott erre bennem az izgalmas, nyílt vitákra mindig felfigyelő énem,
de hogy lesz-lehet ebből a Charta XXI legfontosabb üzeneteinek vizére evezni?
Vitázott ekképp borongósabb alteregóm. Nos, lehetett. És nem lehetett.
Hiszen, két
kereszténydemokrata politikusról lévén szó, abban nyilvánvalóan egyetértettek: a
szlovák fél kiemelte, hogy a kereszténység egyik alapelve a felebaráti szeretet;
s hogy ezt ki miként gyakorolta életében, akár hitvallásáról, akár
embertársaival való együttéléséről van szó, afölött Isten előtt kell s lehet
mérleget vonnunk; előtte már nem magyarázkodhatunk, nem kereshetünk mentségeket
gáncsoskodásainkra. Surján László csakúgy e mederben fogalmazta téziseit, de
mintegy a beszélgetést meghatározva utalt néhány lényeges szempontra.
Oldottabban kezdte, három szempontot figyelembe véve a konkrét kérdés kapcsán.
Hogyan lehetne meghatározni – feltéve, de nem megengedve – azt, hogy melyik
ország tükröz keresztényibb vonásokat? Nézzük, hol zsúfoltabbak a templomok? Itt
a mérleg a szlovák nép felé billen, ismerte el. Vannak vallásszociológiai
felmérések, ezeket fenntartásokkal fogadja, nem is hozott magával ilyen adatot;
Isten nem statisztikai adatok alapján fog mérleget vonni, utalt erre, némileg
más megfogalmazásban. A harmadik szempont azonban több, mint figyelemre méltó:
„Sok felmérés mutatja, hogy Amerikában vagy Nyugat Európában a magukat
katolikusnak tartó embereknek igen nagy része, a fele, vagy talán hetven százaléka,
az alapvető keresztény igazságokban – úgy mint föltámadás, vagy mint Krisztus
jelenléte az Oltáriszentségben – egyszerűen nem hisz”.
A továbbiakban a két politikus egyaránt
hitet tett Orbán Viktor mellett is; Surján László hangsúlyozta, nagy baj lenne,
ha a kereszténység értékeinek kiemelése pusztán retorikai elemként jelenne meg a
beszédeiben; ennek már középtávon sincs komoly politikai értéke,
nyomatékosította. Hozzátéve, hogy a magyar miniszterelnök kezdetben mindig a
keresztény kultúráról szólt, annak embert s lelket egymáshoz kötő erejéről, s
nem egyfajta felekezeti helytállásra szűkítvén azt. Mostanában azonban az a
kérdés is felmerül, hogy amiként régiónkban tőkés piacgazdaságot kezdtünk
építeni tőke nélkül, most keresztény szabadságra törekszünk, de lehet-e ezt
elérni keresztények nélkül? Vladimir Palko ezzel egyetértve kiemelte, hogy a
migrációs politikában Orbán útja a követendő; ő például ezért – ha ott ült volna
– elutasítja a Sargentini-jelentést. Így s ebben a hangnemben folytatódott a
dialógus, sorra kerültek persze a két nemzet közötti feszültségek is, a
történelmi szempontból megoldatlan s mindmáig enyhíthetetlennek tűnő helyzetek;
így a trianoni döntésből fakadó s a múltban s jelenben bármikor kijátszásra
kerülő társadalmi s politikai „ütőkártyák”. A dialógus vezérfonala e témák során
tovább erősödött; Palko úr arra figyelmeztetett, hogy ne féljünk a szívet érintő
gesztusokat tenni, meg kell bocsátanunk, és tudnunk kell bocsánatot kérni a
saját vétkeinkért. Példaként említette František Mikloško gesztusát, aki a
magyar parlamentben kért bocsánatot nemzete nevében a magyarokat ért második
világháború utáni megtorlások miatt. Surján László ehhez hozzátéve Teréz anyát
idézte, akinek a családokról szóló mondata a nemzetekre is érvényes: ha együtt
imádkoztok, együtt is maradtok.
Remek dialógusok,
nehezebbnek tűnő kérdésekre is higgadt, egyetértést kiváltó feleletek, fogékony
közönség – minden együtt állt, minden összejött tehát ahhoz, hogy lelkesen
számoljak be az olvasónak egy remek hangulatú barátságokat erősítő és új
barátságokat szövő találkozóról. Erre a legegyszerűbb tanúság az a szinte sorban
állás a Charta XXI Kiáltványának példányaiért, és az azt követő új aláírások
száma.
Mire
fel tehát a borongós mondatok olykorisága írásom első harmadában? Nos, újólag
aláhúzom: tíz esztendeje jövünk-megyünk, hirdetvén a megbékélés
szükségszerűségét, s most, amikor ennek szükségszerűsége föltétlenné s
elmaradhatatlanná vált térségünkben – legyünk határozottabbak. Mert hosszú,
nagyon hosszú az út – azt, amit (hadd utaljak vissza még Palko úr és Surján úr
egymással ebben is egyetértő szavaira) hat-hétszáz év békés együttélés után
először a magyarok, majd utóbb a testvérnépek rontottak el, nem lehet egyik
percről a másikra, s főleg nem fölsőbb politikai akarat nyomán helyrehozni. De
egyfajta akaratnak onnan kell kiindulnia, hogy találkozzon a civil
társadalmakból érkező hasonló, közös szándékkal – a felebaráti szeretet minden
viszálynál erősebb kézfogásával.
Hosszú út áll előttünk. Szinte beláthatatlan. A Kárpát-medence népei nélkül
nincs európai
kontinens,
nincs Európai Unió. De immár a térség országait is államalkotó nemzetek
alkotják; nekik, a Medence nemzeteinek kell összefogniuk az egységes Európáért.
S ez az egység mi más lehetne, mint a kereszténység kétezer esztendős
bizonyságtétele? Ez, és csak ez a közös nevező, a legkisebb közös többszörös –
amely, persze, a legmagasabb értékrendnek felel meg. Összetartozást ember és
ember, nemzet és nemzet, ország és ország között ez teremthet és ez szilárdíthat
meg. S ez az egység egy szilárd, egységes, a nemzeti arculatokra s ha kell az
újraevangelizálásra támaszkodó összefogás nélkül nem fog megvalósulni – az a
megbékélés tehát, amelyet e találkozón is oly sikeresen hirdettek a résztvevők,
nem azt célozza, hogy a múlt sebeit be kell gyógyítani, hanem azt: be kell
vallani, okait meg kell érteni, és soha többé nem szabad azokat elkövetni.
Rendezzük végre közös
dolgainkat, vallom a költővel; ne csupán bármily hasznos rendezvényeink legyenek
közösek.
Tamási Orosz János