Bata János régebbi prózaversét mutatja be, emlékeztetőül és figyelmeztetőül. A magyarság teljességének szellemi nemzetépítését, és a szomszéd népek közötti létünket egyszerre felmutatva. Jelezve, hogy most a térség csak közösen védheti meg a benne élők nemzeti létét. - Kabdebó Lóránt írása.

Kabdebó
Lóránt

Nemzetépítés? Örök kötelesség!

Barátunk, az egyik kerület országgyűlési képviselje megkért, országzászlójuk
alatt tartsak ünnepi beszédet a trianoni dátumú napon a nemzeti összefogásról.
Jöttek sokan, öregek is, fekete zászlókkal. Én pedig arról beszéltem, hogy az
adott nap szememben nem a gyász szenvedése, hanem a nemzeti megmaradás ünnepe.
Tudatosítása. A nemzetépítés kötelessége. Ennek alapján írtam egy cikket is a
CHARTA XXI. tervezett évfordulós könyvébe. Majd készítettem egy szövegvariánst
az Aracs folyóirat számára is, a Délvidékre. Hon-Lapunk olvasói jól ismerik a
színvonalas, évente négyszer megjelenő folyóiratot, és nagyszerű költőként is
bemutatott főszerkesztőjét, Bata János barátomat. Most, amikor újabb számukat
szerkesztette, nem erre válaszul, inkább kiegészítésül elküldte egy régebbi
írását. Kisérő levéllel:

 „Az
Aracs októberi számát szerkesztgetvén, újraolvastam a Trianonról szóló írásod és
eszembe jutott az az első budapesti föllépésünk az Araccsal, amely a kétezres
évek legelején volt a Magyarok Házában. Amikor rám került a sor, hogy a
szerkesztőség tagjaként mondjak valamit, a
Ne számíts ránk,
Magyarország
című írásomat olvastam föl. Én is láttam a döbbenetet az arcokon, amikor a címet
és az első sorokat fölolvastam. Küldöm szeretettel: J.”

Válaszlevelemben ekként jellemeztem küldeményét: szomorú, sok tapasztalaton
érlelt történelmi ballada, és egyben személyes keserű sikoly. Ezt az irodalmi
alkotást most pedig megjelentetve kérem mindegyik olvasónkat, kapcsolja ahhoz a
török hódoltság korát felidéző, végvári költészethez, amelyről vagy fél éve
ugyanitt írhattam, bemutatva Bata János költészetét. Az annyiszor elhagyott
végek elkeseredése szól ebből a prózaversből, elsírja kemény vádoló hanggal,
hányszor feledkeztünk el szenvedő testvéreinkről. Akik pedig a szellemi nemzet
testvériségében éppolyan magyarok, mint az ezeréves ország maradék részében
élők. Összetartozunk. És ha mi, itthon sikeresen tudunk a nagyvilág előtt
megmutatkozni, akkor azzal védhetjük meg őket. Hogy ne érezzék magukra
hagyottnak vidéküket. És ha hozzáteszem, hogy Bata János német nyelvtanárként
éppen Horgoson él, magyar folyóiratot szerkesztve, megértik, nemcsak a sokszor
megbánt, elátkozott népszavazás utáni fájdalomban lehetett érvényes a
kétségbeesése. Érvényes az évszázadok óta. Ma már nem végvárak, de hódoltatott
áldozatok, éppen hűséges magyarságuk okán.

Erősnek kell lennünk, védeni magunkat és Európát. És meggyőzni szomszédainkat,
akikkel a nemzetközi politika évszázadok óta véresen szembeállított, akikkel
háborúságot, méginkább bosszútól terhes vérengzéseket váltott ki, a részeket
elszaggatva az össznemzeti testtől, – tudatosítsák ők is magukban, hogy csak
együtt, összefogva tudunk embernek és nemzetnek megmaradni a Balkántól, fel a
Kárpát-medencén át, a Balti tengerig. Ez a jajsikoly az egész térség egymásra
utaltságát jelenti. Akkor is, ha sokan éppen még most is gyilkos indulattal
tekintenek egymásra.

Fontos nemzeti prózaversként, történelmi balladaként bocsátom olvasóink elé ezt
a meggondolkodtató, és a nemzetépítést követelő – ha úgy olvasom: – politikai
emlékeztetőt. Szívünk dobbanása válaszolja meg Bata János versét: Számítsatok
ránk!  Mert csak veletek, sőt csak a velünk és veletek is kegyetlenül
szembenálló szomszédainkkal összefogva menthetjük meg külön-külön, és együttesen
saját keresztény mivoltunkat, családaink biztonságát. Utódaink biztonságos
létezését.

Mert
vannak pillanatok, amikor azért kell emlékezni mindarra, ami szétválaszt, hogy
szembemehessünk vele. Van idő, amikor a nemzetépítés és a nemzetek közötti
kapcsolatkeresés egyszerre lesz fontossá. Összekapcsolttá. Amikor – Babits
szavával – a Martinuzziak korát éljük. De Kodály-Zrínyi szózatának szava is
mindig aktuális marad: Ne bántsd a magyart! Ennek szellemében vár ránk a
nemzetépítés öröksége és örök feladata.

Lehetséges? Válaszoljak azzal a formulával, amivel valamely jövőbeli ottlétemet
függővé teszem – koromnál és egészségemnél fogva –:

Remélem.
Közben széttekintek, és máris más hangsúllyal ismétlem meg: Remélem? De
tekintetem átszúrja kétségeimet: Ott leszek!

Bata János
Ne számíts ránk, Magyarország!

Ne számíts ránk,
Magyarország! Ne számíts ránk, mert nem számíthatsz ránk. Ha valaki mást mond,
az felelőtlenül tesz be ne tartható kijelentéseket. Mert „Bármit mond a
szemtelen hízelgés”, mi, kitaszítottak, kívülre rekesztettek, magunk vagyunk
egymagunkban.

Bennünket ott, valahol
Párizs mellett halálra ítéltek. Mindannyiunkat, akiket néhány tollvonással
elszakítottak a Kenyérszelet-Magyarországtól. Felsorakoztattak, gödörbe lőttek,
karóba húztak, felakasztottak bennünket. Papjaink belét vörös csillagos szajhák
taposták ki, gyermekeink szájába idegbeteg suhancok köptek. Nem, hölgyeim és
uraim, nem tévedés: szájukat szétfeszítették, és kedvtelésből beleköptek.

Nagyapáinknak bajuszát
tépték, apáinkat és fiainkat harcterekre hajtották, ahol fegyvertelenül
mészároltatták és mészárolták le őket – voltak közöttük, sokan voltak, olyanok,
akik tarkólövéssel lettek öngyilkosok.

Ne számíts ránk,
Magyarország, mert gyermekeink háborúban fogantak, és háborúban születtek.
Napnyugat felől udvarainkba esténként nemcsak az ágyúdörejek gurultak be, hanem
a szél magával hozta a temetetlen hullák szagát is. Az elpusztult jószágok
dögszagával a lépfene már akkor fölöttünk lebegett, amikor Amerika lángoló
tornyokat még csak filmeken látott.

És fölöttünk köröztek
helikopterek, hogy csecsemők álmukból riadtak, és mi láttunk Lopakodót
mélyrepülésben elhúzni a fejünk fölött. Éreztük a vadászgépeket, ahogy
célpontjukat keresik, hallottuk a rakéták süvítését, és úgy tűnt, a légnyomás
belülről lökött, taszított rajtunk. Éjszakánként, mert sokáig csak éjszaka
jöttek, alvó gyermekeinket testünkkel fedezve próbáltuk óvni a becsapódó
repeszektől, szilánkoktól. Asszonyaink az Úrhoz fohászkodtak, hogy a radarral
szerelt kocsi ne éppen a mi ablakunk alatt álljon, akkor, amikor az F-16-ok
bemérik. Mi láttuk a hidakon táncoló tömeget, és apja nyakában a gyermeket,
kinek a homlokára céltáblát festettek: ide lőjetek! És láttuk ugyanezt a tömeget
az első szirénahangra fejvesztetten menekülni...

Láttunk fegyverért kiáltó
embertömeget, és az őket heccelő vezéreket habzó szájjal szidni mindenkit, aki
nem az ő nyelvüket beszéli. Nekünk ígértek bombázást és mészárlást, megígérték:
rozsdás kanállal vájják ki a szemünket, és késsel metszik át a torkunkat.
Otthonainkat, templomainkat fölégetik, hogy kő kövön ne maradjon, s még a földet
is sóval hintik be utánunk.

Közöttünk gyilkosok élnek,
akik a jelre várnak, a kürtszóra, ami újra harcba szólítja őket.

És láttuk a békéért kiáltó
tömeget, végig a Tisza mentén, tankokkal és géppisztolyokkal körülvéve, esőben,
szélben a háború ellen lázadva. Láttuk volt diákjainkat a harcterekről
hazatérni, tekintetükben rémülettel és iszonyattal, és láttunk lezárt koporsókat
érkezni. Számba vettük a gyászba borult éveket, és az eltékozolt, föláldozott
életeket. Rettegtünk behívóktól és előállításoktól. Ruhánk az ágy mellé
készítve, ha jönnek értünk, a kerteken át meneküljünk – de hova? Átéltünk
határzárat, és csempésztünk alkoholt, sorban álltunk üzemanyagért, és
világítottunk gyertyával, meg petróleumlámpával az áramszünetek alatt.
Tanítottunk fagyos iskolákban, ahol a folyosó ablakain a jégvirágoktól nem
láttunk ki. Hajnalban kenyérért és tejért mentünk, a milliárdos bankjegyek meg
óránként vesztették értéküket. Nem volt holnap, és nem volt ma, csak a pillanat.

Ne számíts ránk,
Magyarország, mert bennünket nacionalistáknak neveznek saját nemzettársaink,
olyanoknak, akiket a nemzetállamban való gondolkodás és kizárólagosság szelleme
hat át. Magyar nemzeti romantikánk nem ismer el multikulturális
hatalommegosztást. Mi megrekedtünk az etnikailag tiszta nemzetállam
paradigmájában. Mi melldöngetők vagyunk, és előbb magyarok, s csak azután
értelmiségiek – nacionalisták, mert minek lehetne másnak minősíteni bennünket,
ha ebben a globalizált világban nem vagyunk balosok, se liberálisak, de még csak
kozmopoliták sem!

Ne számíts ránk,
Magyarország, mert gondolatainkért még mindig perbe foghatnak, ne számíts ránk,
mert velünk még mindig mindent meg lehet tenni, ne számíts ránk, mert bennünket
senki sem véd meg, ne számíts ránk, mert velünk még mindig minden megtörténhet,
ne számíts ránk, mert bennünket még mindig föl lehet sorakoztatni, gödörbe
lövetni, karóba húzni – és felakasztani!