Hatvanat betöltvén különösen megtetszettek a világhálón kerengő elméncségek. Kicsit korunk görbe tükre, amit kiolvashatunk belőle, és nagyon rímel arra a drasztikus kijelentésre, mely szerint gyerekeink, unokáink egyik legnagyobb mai ellensége az okos telefonnak becézett kütyü. De mit is olvashatunk e sorokban és sorok között?
Pálmai Tamás
Nosztalgia
Hatvanat betöltvén különösen megtetszettek a
világhálón kerengő elméncségek. Kicsit korunk görbe tükre, amit kiolvashatunk
belőle, és nagyon rímel arra a drasztikus kijelentésre, mely szerint gyerekeink,
unokáink egyik legnagyobb mai ellensége az okos telefonnak becézett kütyü. De
mit is olvashatunk e sorokban és sorok között? Lássuk:
„A
mi időnkben az volt a büntetés, hogy: nem mehetsz ki az udvarra! Ma az, hogy:
kapcsold ki azt a gépet, és mars, ki az udvarra!
Mi még tudtunk kézzel írni, és bármikor fejben
összeadtunk vagy összeszoroztunk két egyjegyű számot. Amikor otthon kizavartak
havat lapátolni, nem próbáltunk alkalmazást letölteni hozzá. Mi a legmélyebb
lelki nyugalommal nyaltuk meg az üveg száját a házi-bulikon, mert nem kellett
attól tartsunk, hogy valamelyik mafla lefilmez, és másnap felpattintja a
youtube-ra. Minket nem köszöntöttek fel nyolcszázan a szülinapunkon, csak
húszan, de ők személyesen. Nem volt se CD, se DVD, se más kütyü, viszont a
lemezeknek két oldaluk volt és arra a sávra tettük, amit hallani akartunk. Ha
fintorogtunk az ebédnél, akkora nyaklevest kaptunk táplálék-kiegészítő gyanánt,
hogy utána hetekig nem volt proteinhiányunk. Mi nem gyorskajáldába jártunk
vacsorázni, hanem a konyhába. Mi csak a színvonalat, a gólvonalat és a
felezővonalat ismertük, a bikini vonalat nem. Akkoriban végig lehetett stoppolni
nyaranta a fél országot. Ma már a kutya se vesz fel stoppost, mert azt hiszi,
hogy csak le akarják nyúlni a kocsiját. Mi még mindent rendeltetésszerűen
használtunk: a fürdőszobatükör előtt állva borotválkoztunk vagy fésülködtünk, de
eszünkbe se jutott volna lefényképezni magunkat. A kártyával nem vásároltunk,
hanem hatvanhatoztunk, és az egeret nem nyomogattuk, hanem agyoncsaptuk
szemétlapáttal. Nem voltak anorexiás tini lányok, mert amelyik nem akart enni,
az begyűjtött két akkora maflást az apjától, hogy utána még a fikuszt is
lelegelte. Nekünk a hétvégi kirándulás azt jelentette, hogy elmentünk túrázni a
hegyekbe, és nem azt, hogy befészkelünk három napra egy wellness-szállóba,
naponta ötször degeszre zabáljuk magunkat, és utána sportolás címen áztatjuk a
ringlót a termálmedencében. Mi a kertben játszottunk indiánosdit, és nem a
facebook Farmville-ben parasztosdit. A „meleg” csupa kellemes képzetet idézett
fel bennünk, és meg se fordult a fejünkben, hogy a Rózsaszínű Párduc vajon a
fiúpárducokat szereti-e? Mi kívülről tudtuk a rokonaink és a közeli ismerőseink,
barátaink telefonszámát, akár 50-60-at is. Ma mindenki egyet tud, ha tud: a
sajátját. Hozzánk képest Magellán, Marco Polo meg a többiek nem egyebek
nyugdíjas idegenvezetőnél: mi GPS nélkül jártuk végig a Trabanttal
Magyarországot, Erdélyt és Csehszlovákiát, sőt, még a drezdai kempinget is
műholdas segítség nélkül találtuk meg. Akkoriban mi még magyarul beszéltünk: nem
azt mondtuk, hogy lájkolom a csajszit, hanem hogy tetszik Mari. És végül:
akkoriban nem létezett Word. De az adott szónak súlya volt…”
Nos, ezek a nosztalgia szavai. De csak azok vajon?
Vagy talán az aggodalomé? Lehet, de tán a
bizakodásé is, hisz mi vagyunk gyerekeink szülei és unokáink nagyszülei. Még
rajtunk is áll a dolgok mikéntje. Ha teszünk is érte.