Október 6.

"Sokszor és sokat beszéltünk, írtunk az aradi vértanúkról. Okosakat, szépeket és felületes közhelyeket egyaránt. Idén úgy gondoltam, keresgélek egy kicsit a múltban: hogyan szóltak október hatodikáról a kiegyezés évében. Korabeli újságokból valók ezek a szövegek, nemcsak szóhasználatukat, de helyesírásukat is megtartva közlöm őket." - Surján László összeállítása.

Október 6.

Sokszor és sokat beszéltünk, írtunk az aradi vértanúkról. Okosakat, szépeket és
felületes közhelyeket egyaránt. Idén úgy gondoltam, keresgélek egy kicsit a
múltban: hogyan szóltak október hatodikáról a kiegyezés évében. Korabeli
újságokból valók ezek a szövegek, nemcsak szóhasználatukat, de helyesírásukat is
megtartva közlöm őket.

AZ ARADI 13
VÉRTANÚ.

A „Magyar
Újság“ egyik közelebbi számában figyelemre méltó közlést hoz a négy aradi
minorita-rendű szerzetes egyike tollából, kiket az elitéit tizenhárom tábornok
lelki vigasztalására rendeltek a várba. Ez elfeledhetlen szörnyű nap emléke
ivadékról-ivadékra száll, mig magyar lesz e földön, méltó tehát, hogy
részleteivel is megismerkedjünk. A derék szerzetesek október 5-én mentek —
úgymond a közlemény írója — a hannibali és scipiói lélekkel biró vezérekhez, kik
magyar őszinteséggel fogadák őket. A levél írója becses ereklye gyanánt őriz egy
szivartartó-táskát, melyet Nagy Sándortól kapott e végzetes napon.

A közlemény
legérdekesebb része igy hangzik:

„Október
6-án reggeli 3 órakor látók ismét a dicső férfiakat, kiki a magáét, mint szokás,
elkészíteni sietvén. — Be is végzék ők ajtatosságukat oly példásan, a milyent én
életemben még papnál sem tapasztaltam. Eszembe jutott ekkor, mily alaptalan
legyen eme latin mondás: „Rara tides, pietas illis, qui castra sequuntur.“ Szent
ajtatosságuk végezte irtán Urtéka porkolábtól hozattak reggelit, és azután maguk
kicsinositásához fogván, készültek a gyalázatos ugyan, de reájuk nézve a
történet lapjain dicső halálra, leveretve voltak ugyan, nem tagadhatni, azonban
— Törököt kivéve, ki öreg volt már, s papja segélyével jutott el a gyalázatos
térre, kik annyiszor néztek szembe a halállal, hősies elszántsággal, mint a haza
vértanúi, hunytak el.
Bevégezvén Pöltenberg Ernő és Aulich tábornokokkal papi kötelességemet,
meglátogatám fél ötre a történet lapjain, és tán, mig egy magyar él, mindenik
előtt halhatlan emlékű magyar érzelmű, rettenthetlen hőst, a lábatörött
Damjanicliot; s mivel a kolostor elnöke, valamint a többiek előtt is ismeretes
volt, a kolostor tiszteletét és részvétét én valék szerencsétlen előtte
nyilváníthatni. Mihelyt megpillantott, jobbját nyujtá, s velem félóránál tovább
beszélgetvén, a többi között. mondá: „Ha Kossuth tanácsomat követi, ily
állapotra nem jut a haza, ő úgymond, nagy politikus, nagytudományu, jószivű, s
hazaboldogító akar lenni, de hiába: forradalmi ember mégsem volt oly mértékben,
mint kellett volna. Ne átkozzuk azonban őt, ő jót akart; ellenei, s a hazának
benntámadt ellenségei dönték meg a hazát. Ő tán menekült, nekünk veszni kell;
legyen ő boldog, s a magyarok istene áldja meg! Én, — mondá tovább — ki
annyiszor álltam szemközt a halállal, meghalni nem félek, csak az fáj, hogy nem
golyó által, hanem akasztófán kell meghalnom, valamint társaimnak is, mintha
rablók lettünk volna;“ s ekkor könyezett a nagy férfiú, s folytató tovább:
„Nőmnek, a szerencsétlen Emíliámnak ez éjjel, október 5-ke és 6-ka közt
vigasztaló imádságot szerkesztettem, legyen szives neki azt átadni!“ mi meg is
történt; megkért, ajánljam nejét különösen a magyar foglyok védangyalának,
Vásárhelyinének, és minden jóérzelmüeknek, hogyha majd mindenét elvesztendő
legalább egy falat kenyeret kapjon a könyörülő szivektől.
Miután minden megbízását teljesíteni ígértem, már-már elmenendő valék, midőn igy
szóla: „T. barátom! áldjon meg engem! én ugyan rácz vagyok, de mint rácz
meghalni nem akarok;“ ekkor maga mellé ültetett és meggyónt, mint jó keresztény,
nagy hadvezér, és én őt absolváltam; ekkor fölemelkedők ágyában, s még maga
tartá kezeimet fején, és midőn a misereatum tui után a szokott imát fölötte
mondottam, sírt, s az ima végeztével mondá: „most már nyugodtan halok meg,
mondja meg kedves nőmnek, hogy engemet megáldott és absolvált. Mondja meg
szegény Emíliámnak: hogy éltem utolsó perezében is csak ő és a haza leend
emlékemben.“
Úgy is volt. Midőn a nagy férfiú igy megnyugodott, a változhatlan sors csapására
elkészülve, mondá: „Tisztelendő barátom! ha nem utál, csókoljon meg engem.“
„Dehogy utálom“, mondva, megcsókolám őt. Istenem, mily jelenet volt ez! Egy
rettenthetlen hőst és egy szegény minoritát egymás nyakába borulva, egymást
csókolva, és könyekkel áztatva látni. Bár ott karjaim között, mint egykor
Hunyady János, ő is kiadta volna lelkét!

Mit volt
tennem! egy férfias s többet jelentő, mint irható kézszoritás után én könyezve
távozóm a nagy férfiútól, a reám bízottakat újra megkeresendő. Végre ütött az
óra, és reggeli ½ 6-ra a golyóra ítéltek először vezettettek ki a vár hátulsó
sánczai közé, hol Sveidel, Lázár, Desewffy és Kiss Ernő egymás mellé térdelve
agyonlövettek. Kiss Ernő az első lövés után térdelve maradván, csak ismételt
lövés után dőlt le. A most említetteken a végitélet végrehajtatva, este 6 óra
után indult meg a második borzasztó menet; 9 tábornok keresztvasban, papjaiktól
környezve és a katonaságtól bekerítve; találkozásukkor egymástól elbúcsúzván,
Görgey árulásáról beszélgettek, és őt vádolták; csöndes léptekkel közeledett a
szomorú menet a vár déli oldalán túl, 9 oszlop által jelölt nyílt térre,
Damjanich a hóhérral egy parasztszekérre ültettetvén; miután a halálos
elitéltetés mégegyszer fölolvastatott, elkezdődött a vérfagyasztó működés. —
Pöltenberg Ernő volt az első, kit Török, Lahner, Knezits, Nagy Sándor József.
Leiningen, Aulich, Damjanich és Vécsey követtek.
A kivégeztetés alkalmával Damjanich egy az osztrák katonaság sorában könyező
kapitányt látva, igy szólott hozzá: „Ja, Herr Hauptmann, Sie weinen, Sie haben
eine Sympathie gegen uns, Sie sollen lange leben!“ S midőn a szekérnél állva én
is könyezék, hozzám igy szólt: „Ne sírjon tisztelendő barátom, hisz mit a
kezében tart (értve Krisztust) az is az igazságért szegeztetett a keresztre.“
Nagy Sándor József szintén látva könyezni az őt kisérő papot, igy szólitá meg:
„Eddig engem vigasztalt tisztelendő ur, most maga is sir, jobb lesz, ha
imádkozunk.“ Ekkor még az életben levők egy kört képezve imádkozának, s gróf
Leiningen, jóllehet ágostai hitvallású volt, hozzánk csatlakozva imádkozott,
mondván: „együtt imádkozzunk, hisz mind keresztények vagyunk.“
Mielőtt gróf Leiningen fölfüggesztetett, egy beszédet tartott, visszautasitván
azon gyalázatos koholmányt, mintha ő Buda vára elfoglalása alkalmával az
elfogott osztrák tiszteket orozva legyilkoltatta volna; s tovább folytatva
szólt: „fölöttünk igazságosabb biró van, majd ott igazabban fognak felőlünk
Ítélni,“ s „éljen a haza!“ kívánattal meghalt...

NEFELEJTS 1867.
07. 07

Október 6-dika.

Voltak már szép
napjai is a magyarnak, de nem tartottak azok oly sokáig, hogy a gyász napjait
elfelejthette volna. — Századok boldogsága sem képes azokat elfelejtetni! Hogyne
élnének hát a nemzet lelkében a szomorú napok , melyeket csak alig hagyott maga
után, s melyek sötét fátyolként nyúlnak végig a jelenen is, a mit sokan a haza
uj hajnalának neveznek.
Á gyásznapok közt egyik leggyászosabb az 1849-ki okt. 6-dika, a 13 aradi vértanú
kivégeztetésének napja.
E nap évfordulóját eddig csak szivünkben ünnepeltük meg néma gyászszal, a
hatalom szeme nem hathatott oda; a szivnek szabad volt fájni és gyászolni, de a
fájdalom- és gyásznak nem adhattuk jelét még az Isten házában sem.
Ma már másként van. Magyarország nemes szivű királya maga elismerte, hogy az
ügy, melyért a honfiak elvérzettek a csatatéren s martyr-halált szenvedtek a
kinpadon, a haza szent ügye volt. Ma már a kegyelet adójának lerovását meg nem
akadályozhatja senki, annál kevésbé a magyar országgyűlés többségéből származott
kormány.
Nincs tüntetésről szó! Ez az idő a komoly meggondolás, a higgadt előretörekvés
ideje, de azért nem zárhatja ki magából a kegyeletet, mely ha elvész a nemzet
szivéből, vele együtt vész el a honszeretet is.
Pedig mivé lenne a nemzet a honszeretet melege nélkül!
A kegyelet lerovására hivjuk föl Szeged polgárait.
Nehány nap múlva a gyászos október 6-dikának évfordulója van. Ünnepeljük meg e
napot csöndes gyászmisével, melyet Szeged lelkészei — ugyhiszszük — a legnagyobb
készséggel fognak, bemutatni az egek Urának az aradi vértanuk emlékezetére.
E gyászmisében vegyen részt Szeged város képviselő testületé b minden polgára,
kinek a kegyelet számára van egy szabad órája; s kérje az Istent, hogy ne
látogasson meg bennünket többé oly napokkal, mint a minő az 1849-diki október
6-dika volt.

Szegedi Híradó
1867. október 3-án

A
honvédegyletek ideiglenes központi bizottmánya 1837. évi szept. 20-kán tartott
ülésében Stettner Tamás bizottmányi rendes tag következő felirati javaslatát
fogadta el.
Föméltóságu magyar királyi belügyminisztérium!
A folyó 1867-ik évi szeptemberben 14-ről kelt s a hivatalos lapban más napon
közzétett magas miniszteri rendelet folytán, a tiszteletteljesen alólirott
honvédbizottmány f. hó 17-én délutáni 5 órakor, rendes helyiségén, ülést
tartván, elhatározta, miszerint tekintetbe véve azon körülményt, hogy az
1867-ik évi október 6-ára Aradra kitűzött országos honvédgyülés megtartása — a
közzétett eltiltó miniszteri rendelet után — tüntetésnek vétetnék és
ellentüntetésekre szolgálhatna alapul;
— tekintetbe véve főképen azt, hogy a megtartatni határozó t aradi gyűlést, ezen
miniszteri rendelet eltiltja, — annak megtartásától jelenleg eláll: de miután a
fent tisztelt magas miniszteri rendeletben egyszersmind oly indokok
foglaltatnak, melyeknél fogva, egy bármikor megtartatni szándékolt országos
honvédgyülés, azok alapján ismét betil- tathatik, határozatba ment, miszerint
annak czélja — felirat alakjában
— a főméltóságú belügyminisztériumnak tudom ísára juttassák, s ezzel egyidejűleg
a buda-pesti honvédegylet közgyülésileg elfogadott szabályai, mint melyek az
általános honvédügygyel szoros kapcsolatban vannak, felsőbb jóváhagyás,
illetőleg megerősítés végett felterjesztessenek.

A Honvéd 1867.
szept 30.

Baja, 1867.
okt. 7. Alulirt mint a helybeli honvédegylet elnöke, az ügy érdekében hazafiui
örömmel tudatom: miszerint az 1849. okt. 6-án Aradon kivégzett vértanuk emlékéül
az ünnepélyes gyászmisét a helybeli prépost és plébános főt. Latinovics Gábor ur,
kellő személyzet és díszszel minden díj nélkül megtartani méltóztatott, miért
nekie, a teljes számban megjelent honvédtársaimnak, az ünnepélyben részt vett
városi tisztviselők, egyletek és czéhek képviselőinek, szóval e szent ügyben oly
lelkesültséget tanúsító egész városi közönségnek nyilvános köszönetét mondani
kedves honfiúi kötelességemnek tartom. — Egyébkint egyletünk városunk szülöttjét
a közelében körünkben időzött jeles hazafi Türr István olasz altábornagyot, ki
az egylet alapjára 100 frtot adott, egyhangúlag rendes taggá megválasztotta.
F. hó 16-án pedig a „bárány“ vendéglőben a pénztár gyarapítására tánczvigalom
van készülőben.
S midőn még megérintem, hogy a 210 tag közül eddigien 115 igazoltatott, a
honvédegylet nevében a közelebb két honvédet ingyen Pestre szállított magyar
gőzhajó-társaság igazgatóságának is nyílt köszönetét mondok. _______________
Radány Kálmán.

A Honvéd 1867.
október 14.

Dessewffy a
hadjárat végével Törökország határán semleges földön állott, s midőn tudomására
jutott, hogy hg. Lichtenstein osztrák tábornok, kivel egykor ugyanazon egy
ezredben katonáskodott, közelében áll seregével, Dessewffy nem akarván hazáját
elhagyni, magát a hg. tábornok azon fogadására adta meg, hogy életét biztosítja.

Lichtenstein hg. a seregbeni állása és befolyása fejében sietett is Haynauhoz
Dessewffy életét megmentendő, melyért ő becsület-szavával kezeskedett, mit
Haynau meg is Ígért neki, és a nemeskeblü herczeg fölöslegesnek vélte a
kegyeltje számára adott szavának beváltását a trón zsámolyánál kérni,
elégségesnek hívén ahhoz Haynau tábornok adott szavát.
Azonban Dessewffy október 6-án Aradon agyonlövetett, s midőn Lichtenstein ez
iránt Haynautól felvilágosítást kért, válaszul nyeré: „Hiszen én szavamat
megtartottam; én Dessewffyt megkegyelmeztem — kötélről golyóra.“

Megjelent az A
Honvéd 1867. aug. 5-ei számában

Korképet
vagy kórképet kaptunk? Talán mindkettőt. Még annyit, hogy találtam olyan lapot
is, amelyben egy árva szó sem esett Aradról.

Összeállította: Surján László