Szeptember 25-én Ferenc pápa folytatta az Apostolok cselekedeteiről szóló katekézissorozatát. A diakónusi feladatkör létrejöttéről, István vértanúságáról, a szolgálat, a Krisztushoz való hasonlóvá válás és a tanúságtétel fontosságáról elmélkedett.
A vértanúk nem
szenteskedők, hanem evangéliumhoz hű emberek!
Szeptember
25-én Ferenc pápa folytatta az Apostolok cselekedeteiről szóló
katekézissorozatát. A diakónusi feladatkör létrejöttéről, István vértanúságáról,
a szolgálat, a Krisztushoz való hasonlóvá válás és a tanúságtétel fontosságáról
elmélkedett. Magyarra fordított katekézisét teljes terjedelmében közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot
kívánok!
Az Apostolok cselekedetei
könyvön keresztül folytatjuk egy út követését, ez az út pedig az evangélium útja
a világban. Szent Lukács nagy realizmussal mutatja be ennek az útnak az
eredményességét és bizonyos problémák felmerülését a keresztény közösségben.
Kezdettől fogva mindig voltak problémák. Hogyan teremthetünk összhangot azok
között a különbözőségek között, amelyek együtt élnek benne, anélkül, hogy
ellentétek és szakadások támadnának?
A
közösség nemcsak zsidókat fogadott be, hanem görögöket is, vagyis diaszpórából
származó embereket, nem zsidókat, akiknek saját kultúrájuk és érzékenységük
volt, és más vallásuk. Mi manapság „pogányokat” mondunk. És a közösség befogadta
őket. Ezzel az együttéléssel törékeny és bizonytalan egyensúlyi helyzetek jártak
együtt; a nehézségekkel szembesülve feldugja fejét a „konkoly”. És melyik a
legveszélyesebb konkoly, amely tönkreteszi a közösséget? A morgolódás konkolya,
a pletykálkodás konkolya: a görögajkúak zúgolódtak, mert a közösség nem figyelt
eléggé özvegyeikre.
Az apostolok
megkülönböztetési folyamatot indítanak, mely abból áll, hogy alaposan szemügyre
veszik a nehézségeket és megpróbálnak közösen megoldást találni. Azáltal
találnak kiutat a nehéz helyzetből, hogy elosztják a feladatokat az egész
egyházi test nyugodt növekedése érdekében, és hogy elkerüljék mind az evangélium
„futásának”, mind a legszegényebb tagok gondozásának elhanyagolását.
Az apostolokban egyre
jobban tudatosul, hogy az ő fő hivatásuk az ima és Isten szavának prédikálása:
imádkozás és az evangélium hirdetése. És úgy oldják meg a felmerülő problémát,
hogy létrehoznak egy csoportot „hét, jó hírben álló, a bölcsesség Lelkével
eltelt férfiból” (ApCsel 6,3), akik miután részesültek a kézfeltételben, az
asztalszolgálatot fogják végezni. A diakónusokról van szó, akiket erre, a
szolgálatra hoztak létre. A diakónus az Egyházban nem egy másodosztályú pap, más
dolog; nem az oltárhoz, hanem a szolgálatra van rendelve. Az Egyházban
gyakorlandó szolgálat őre. Amikor egy diakónus túlságosan is kedvel az oltár
körül sündörögni, hibázik. Az nem az ő útja. Ez a harmónia Isten igéjének
szolgálata és a jótékonyság szolgálata között azt a kovászt jelenti, amely
növekedést ad az Egyház testének.
Az apostolok hét
„szolgálót” (diakónust) választanak, és a hét „diakónus” közül különösen
kiemelkedik István és Fülöp. István erővel és bátor szókimondással (parrésziával)
evangelizál, ám beszéde a legmakacsabb ellenállásba ütközik. Mivel ellenfelei
nem tudják másként leállítani, mit tesznek? Az ember megsemmisítését szolgáló
legszánalmasabb megoldást választják: a rágalmazást vagy a hamis tanúskodást. És
jól tudjuk, a rágalom mindig öl. Ez az „ördögi rákbetegség”, mely abból a
szándékból fakad, hogy egy ember jó hírnevét tönkretegyük, az Egyház testének
többi részét szintén megtámadja, és súlyosan károsítja azt, amikor szánalmas
érdekből kifolyólag, vagy hogy saját alkalmatlanságunkat leplezzük, összefogunk,
hogy sárral dobáljunk valakit.
Istvánt a főtanács elé
vezetik, hamis tanúkkal bevádolják – ugyanezt tették Jézussal, de ugyanezt
fogják tenni, hamis tanúkkal és rágalmakkal, az összes vértanúval –, ő pedig
védekezésül Krisztust középpontba állítva újraértelmezi Izrael népének
történelmét. A meghalt és feltámadt Jézus pászkája (átmenete) a szövetségre
épülő egész történelem kulcsa. Látva Isten ajándékának ezt a túlcsordulását
István merészen szóvá teszi a képmutatást, amellyel a prófétákkal és magával
Jézussal bántak. Emlékezteti őket történelmükre: „A próféták közül kit nem
üldöztek atyáitok? Meg is ölték azokat, akik megjövendölték az Igaz eljövetelét.
Most pedig az ő árulóivá és gyilkosaivá lettetek” (ApCsel 7,52). Nem mismásol,
világosan beszél, kimondja az igazságot.
Ez a hallgatók erőszakos
reakcióját váltja ki: Istvánt halálra, megkövezésre ítélik. Ő azonban
megmutatja, milyen fából faragták Krisztus igaz tanítványát. Nem keres kibúvót,
nem folyamodik olyanokhoz, akik meg tudnák menteni, hanem az Úr kezébe teszi
életét, és gyönyörű imát mond azokban a percekben: „Úr Jézus, vedd magadhoz
lelkemet!” (ApCsel 7,59), és Isten gyermekeként, megbocsátva hal meg: „Uram, ne
ródd fel nekik ezt a bűnt!” (ApCsel 7,60).
Istvánnak ezek a szavai azt
tanítják nekünk, hogy nem a hangzatos beszédek tárják fel istengyermeki
voltunkat, hanem egyedül az mutatja meg, milyen a hitünk, hogy képesek vagyunk-e
életünket az Atya kezébe helyezni és megbocsátani azoknak, akik bántanak
bennünket.
Ma több vértanú van, mint
az Egyház életének kezdetén, és mindenhol vannak vértanúk. A mai Egyház gazdag
vértanúkban, megöntözi az ő vérük, mely „új keresztények magja” (Tertullianus:
Apológia, 50,13), és biztosítja Isten népének növekedését és termékenységét. A
vértanúk nem föld felett lebegő „szenteskedők”, hanem hús-vér férfiak és nők,
akik – mint a Jelenések könyve mondja – „kimosták ruhájukat, kifehérítették a
Bárány vérében” (Jel 7,14). Ők az igazi győztesek.
Mi is kérjük az Urat, hogy
a tegnapi és mai vértanúkra tekintve megtanuljunk teljes életet élni, elfogadva
az evangéliumhoz való hűségnek és a Krisztushoz való hasonulásnak a
vértanúságát!
Fordította: Tőzsér Endre
SP
Fotó: Vatican News
Forrás:Magyar Kurír
