"Modern, sőt posztmodern társadalomban élünk. Ennek a társadalomnak a vezéreszméjét a francia forradalom fogalmazta meg: Szabadság – Egyenlőség – Testvériség. Felmerül azonban a kérdés: sikerült-e ennek a szép eszmének megfelelő társadalmat megvalósítani bárhol a világon? Mondhatja-e valahol, valamelyik államban valaki is, hogy igazán szabad, minden embertársával egyenlő, és testvéri szeretetben él? ” - Bíró László püspök úr novemberi levele.
Hívom
a családokat
Bíró
László püspök levele
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET
ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS
AZ ÉLET MELLETT ÁLL!
2019.
november
A
fiatalok kissé izgatottan, de nagy örömmel léptek be a fiú szüleinek lakásába,
hogy „hivatalosan” is bejelentsék: házasságot akarnak kötni. Ezt ugyan már
mindenki tudta, a fiatalok egyre szorosabbá váló kapcsolata ezt sejteni engedte.
Nagyon örülök, hogy így határoztatok – mondta a fiú apja –, és szívből kívánom,
hogy boldogok legyetek. Tudjátok ugye, hogy mindig is arra törekedtünk, hogy a
mi családunkban mindenki szabadon döntsön a saját ügyeiben, mi nem akarunk
senkire semmit ráerőltetni. Legfeljebb lehetőségeket kínálunk fel nekik, és ha
akarnak élni ezekkel a lehetőségekkel, segítünk nekik. Templomba járó
katolikusok vagyunk, tiszteljük a katolikus hagyományokat, gyerekeink meg vannak
keresztelve, járattuk őket hittanra is, de a továbbiakban a vallási kérdésekben
maguk döntenek. Modern család vagyunk, igyekszünk a társadalom alapsejtjeként a
modern társadalmat szolgálni. Természetesen mindenben segítünk nektek, az esküvő
megrendezésében, közös életetek elindításában, és bármiben, hogy ti is modern
család lehessetek.
Modern, sőt posztmodern társadalomban élünk. Ennek a társadalomnak a
vezéreszméjét a francia forradalom fogalmazta meg: Szabadság – Egyenlőség –
Testvériség. Felmerül azonban a kérdés: sikerült-e ennek a szép eszmének
megfelelő társadalmat megvalósítani bárhol a világon? Mondhatja-e valahol,
valamelyik államban valaki is, hogy igazán szabad, minden embertársával egyenlő,
és testvéri szeretetben él? Az a magát szabadnak képzelő ember, aki épp
szabadsága érdekében elutasít mindenfajta tekintélyt, mindenben a maga ura akar
lenni, nehezen fog alkalmazkodni embertestvéreihez, mert az alkalmazkodás
szabadságát korlátozná. A gyengébbekkel, szegényebbekkel való egyenlősdi pedig
lemondással, önkorlátozással járna, ezzel pedig csorbulna a „magam ura akarok
lenni” elv. Így aztán a gazdagabb, az erősebb, az ügyesebb olyan lehetőségekhez
juthat, amelyek révén nem csak még gazdagabb lehet, hanem „egyenlőbb” a
többinél, azaz hatalmat is kaphat, amellett, jobban is élhet, mint a többiek.
Mára odáig jutottunk, hogy a „posztmodern” ember nemcsak semmiféle tekintélyt
nem ismer el maga felett, hanem mindent és mindenkit a saját, elsősorban
gazdasági érdekei szerint értékel.
Idézzetek fel általatok megismert, vagy megtapasztalt olyan eseteket, amelyek
során egy közösség (társaság, család, csoport, stb.) önálló és mindentől
független akart lenni, és elutasított mindenfajta tekintélyt. Milyen
következményekkel járt ez?
Az
utóbbi évtizedekben a Katolikus Egyház megnyilatkozásaiban egyre nagyobb
hangsúlyt kap az emberi méltóság kérdése. Szent XXIII. János pápa Pacem
in terris c. enciklikájában (1963) az emberi méltóságot abból eredezteti, hogy
Isten az embert értelemmel és szabadsággal ruházta föl, s Jézus Krisztus által
megváltotta, kegyelembe öltöztette és örök életre hívta. A társadalmi élet és
rend végső soron az emberi méltóság megvalósítását jelenti. A II.
Vatikáni Zsinat tanításában az emberi méltóság alapja az istenképiség, az
ateizmus ezt alapjaiban támadja, a bűn pedig lerombolja. Szent II. János
Pál pápa hangsúlyozza, hogy az emberi méltósághoz alapvetően hozzátartozik az
ember hivatása, transzcendenciája is. Az ember csak akkor teljesedhet ki, ha
nyitott nemcsak a természet, önmaga és a többi ember, hanem Isten és országa
felé is. Ferenc pápa azt mondja: amikor a pénz válik minden tevékenység és
kezdeményezés céljává és okává, akkor a haszonelvű és a profitorientált
szemlélet kerül előtérbe, amely nem tiszteli az emberi személyt. Ha a személyt
nem tisztelik, nem úgy kezelik, mint akinek veleszületett méltósága van, akkor
nem is vállalnak vele szolidaritást, tehát meglazulnak a kapcsolatok, szó sem
lehet egyenlőségről, testvériségről. Az ilyen társadalomban nem jó élni. A 21.
században is érvényes Jézus szava: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön,
ahol moly és rozsda emészt, ahol a tolvajok betörnek és lopnak. Gyűjtsetek
magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem moly, sem rozsda nem emészt, és ahol
tolvajok nem törnek be és nem lopnak.” (Mt. 6, 19-20)
Ahhoz, hogy az ember veleszületett személyi méltóságához illő életet élhessen –
tartozzék bármilyen néphez, fajhoz, vagy társadalmi csoporthoz –, olyan
nevelésre van szüksége, amely megfelel élete céljának, alkalmazkodik egyéni
képességeihez, neméhez, az adott kultúrához és a nemzeti hagyományokhoz, és
készségessé teszi a testvéri kapcsolatra más népekkel, a társadalom javának, a
közjónak a szolgálatára. A keresztény nevelés feladata a megkereszteltekkel
megismertetni az üdvösség és az ajándékként kapott hit misztériumát, hogy
életüket új emberként igazságban és igaz életszentségben éljék (vö. Ef
4,22--24); hogy eljussanak az érettségre Krisztus teljességének mértéke szerint
(vö. Ef 4,13). A keresztény nevelésnek szem előtt kell tartania, hogy az ember
földi életében a teremtett világban él, tehát jól kell ismernie a világ
törvényszerűségeit. Nagyon fontos azonban megértenie Krisztus intelmét: „Mit
használ neked, ha megnyered az egész világot, lelkednek pedig kárát vallod?” (Lk
9,25) (vö. II. Vatikáni Zsinat: Gravissimum Educationis kezdetű deklarációja a
keresztény nevelésről 1-2.).
A történelem során minden eddigi társadalmi berendezkedésben az embernek
szüksége volt anyagi javakra. Mi szabhat határt az észszerű és szükséges
„kincs-gyűjtésnek”, és mikor válik az károssá, vagy akár bűnössé?
Valóban modern, sőt posztmodern társadalomban élünk, de ez a társadalom nem
mondható kereszténynek. Ebben a társadalomban az ember személyi méltósága
helyett inkább az emberi jogokról beszélnek. Noha azt az eszményt, hogy mindenki
léténél fogva egyenlő, a kereszténység hirdette meg a szeretet-parancs alapján (Gal
3,28). A nagy polgári forradalmak az egyenlőség és testvériség jelszavait
zászlajukra tűzve szembefordultak az Egyházzal is, szembefordultak mindennel,
ami földöntúli, sőt, magának Istennek a létét is tagadták. A társadalom
elkezdett elhatárolódni az élő Egyháztól, a kereszténység egyre inkább csak mint
információ volt jelen. Azok a családok, amelyekben nincs élő hit, nem adhatják
tovább a hitet, legfeljebb a hitről szóló tananyagot. Hiába tudunk egy-egy
népcsoport keresztény hagyományairól, ha ezek a hagyományok csak emlékek, csak
információink vannak róluk, de már senki sem él velük, így felidézésük nem hat
élményként, nem érint meg.
Milyen szerep és felelősség hárul a keresztény családokra a szekularizált
társadalomban? Mit tudtok tenni gyerekeitek elvallástalanodása ellen?
Isten arra hívott bennünket, hogy éljük meg személyi méltóságunkat és legyünk
társadalmunkban só és kovász. Legyünk nyitottak a teremtett világ és minden
ember felé, igyekezzünk a „szűk kapu” felé (Mt 7,13-14). Életünkkel mutassunk rá
a keresztény társadalom értékeire, arra, hogy keresztény családban élni jó és
szép. Lobbantsuk lángra Isten szeretetét, sugározzuk fényét, hogy minden
családban szeretet, öröm és béke legyen.
Apu
– szólalt meg a fiú a hirtelen kialakult csöndben –, nagyon köszönöm neked,
mindent köszönök. Ebben a családban nőttem fel, itt éltem, más családok életébe
nem láttam bele, illetve nem is érdekelt. Sokszor nehéz volt döntenem olyan
kérdésekben, amelyek elé kerültem, és ti nem akartatok befolyásolni. De
túljutottam ezeken, sokszor úgy éreztem, hogy szerencsém volt. Amióta azonban
ezt a lányt megismertem, és beleláttam az ő családi életükbe, egy kicsit
másképpen látom a dolgokat. Az a család nem „modern” család, de ott mindenki
otthon érzi magát, és mindenki tudja, hogy mindig és mindenben számíthat a
másikra, mert ott a szeretet a vezérelv, Isten szeretete. Az a család keresztény
család, keresztényként él és dolgozik, a kereszténység számukra nem ideológia,
nem tan, hanem az élet. Apu, mi nem modern, hanem keresztény családot szeretnénk
alapítani!
Bíró
László tábori püspök
az MKPK Családbizottságának elnöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
forrás: csaladlevel levelezőlista