Soros György a davosi Világgazdasági Fórum májusi ülésén elmondta: az elmúlt legalább öt évben felerősödött a világban a nyílt és zárt társadalmak harca. Definíciója szerint a nyitott társadalmakban az állam feladata az egyén szabadságának megvédése, míg a zárt társadalmakban az egyén feladata az, hogy szolgálja az állam vezetőit. Valóban ilyen egyszerű lenne a képlet?
Sokféle paradigma mentén leírhatjuk a napjainkban zajló – egyszerre markáns és bonyolult – világpolitikai, illetve gazdasági folyamatokat. A glóbusz egyik legbefolyásosabb személyeként ismert Soros ezeket az átalakulásokat, nem meglepő módon, a nyílt társadalom paradigmája szerint értelmezte. De mit is tartalmaz dióhéjban ez az elmélet, amely egyaránt érinti a szociológia, a politika, a történettudomány és a filozófia területeit, s amelyről az átlagpolgár – némileg leegyszerűsítve annak tartalmát – elsősorban a migráció és a különféle szexuális kisebbségek támogatására asszociál?
A mágiától a versengésig
Ma már könyvtárnyi szakirodalma létezik a nyílt társadalom eszméjének, a fogalmat bevezető Henri Bergson munkásságától egészen Justin Trudeau programbeszédéig. Jelen esetben azonban csupán egyetlen műre, Karl R. Popper A nyitott társadalom és ellenségei című munkájára – a nyílt társadalom híveinek bibliájára – támaszkodunk.
Popper a nyitott társadalom keletkezéstörténetét egészen az antik görög világig vezeti vissza, s nemcsak Hellász történetét, hanem lényegében a világtörténelem általános folyamatait is a két ellentétes társadalomtípus közötti átmenetre, illetve konfliktusokra vezeti vissza. Nézete szerint a zárt társadalomból a nyíltba történő átmenet – amelyet „a törzsiségtől az emberiség felé” vezető útként határoz meg – az egyik legmélyrehatóbb forradalmi átalakulás, amelyen az emberiség keresztülment. Ez a forradalom azonban nem volt tudatos; kiváltó oka a gyarmatvárosok létesítésével és a kereskedelem élénkülésével együtt járó kölcsönös kulturális érintkezés volt. De hogyan is jellemzi Popper a két társadalomtípust?
A zárt társadalmakban kollektív hagyományokon alapuló, mágikus törzsi intézmények szabályozzák és irányítják az élet összes területét, amelyek mindig meghatározzák az egyén számára a helyes utat, nem hagyva teret a személyes felelősségvállalásnak. Ezzel szemben a nyitott társadalom egyik legfontosabb tulajdonságaként Popper a társadalmi pozíciókért folyó személyes versengést, illetve az ennek nyomán kialakuló osztályharcot jelölte meg. Az organikus államelméletet, amely– az emberi szervezethez hasonlóan – stabil funkciókkal bíró részek egységeként írja le az államot, a zárt társadalom vonatkozásában helyénvalónak tartotta, a nyílt társadalom esetében viszont már nem. Popper definíciója szó szerint így hangzik: „A mágiában gyökerező, törzsi vagy kollektivista társadalmat zárt társadalomnak, és azt a társadalmat, ahol az egyének személyes döntésekkel szembesülnek, nyitott társadalomnak fogom nevezni.”
Napjaink liberális véleményformálói a zárt társadalom fogalmához – ahogy az Soros György fenti meghatározásából is kiolvasható – a diktatúrát, az elnyomást társítják. Popper (aki a zárt társadalmak tárgyalásakor megkülönbözteti az eredeti tribalista társadalmat az ahhoz való visszatérés jegyében létrehozott, mesterségesen zárt társadalomtól) a törzsi körülmények között élő emberek esetében nem feltételezi az egyén szenvedését, sőt szerinte épphogy a nyílt társadalomba való átmenet az, ami – egyfajta érési, felnőtté válási folyamat eredményeként – fájdalmas az individuum számára. A törzsi társadalom, majd később a görög városállam ugyanis a biztonságot jelentette az ott élők számára, összeomlása pedig olyan hatással volt rájuk, mint egy család szétesése a gyermekekre. Popper szerint a társadalmi intézmények tökéletlenségének és a személyes felelősség szükségességének a tudata – miszerint „hordoznunk kell az emberi lét keresztjét” – fájdalommal, szenvedéssel és feszültséggel teli érzés.
Popper szerint az ógörög filozófia is a zárt társadalom és a mágiában gyökerező hiedelmek összeomlására adott válasz volt, azért, hogy „az elveszített mágiában való hitet az értelembe vetett hittel helyettesítsék”. A szerző világosan megfogalmazza a nyitott társadalom értékrendjét, amely szerinte „az emberbe, az egyenlőség igazságosságába és az emberi észbe vetett hit”, szemben a zárt társadalom hitével, miszerint „a törzs minden, az egyén semmi”. (Lényegében ez utóbbi köszön vissza a bevezetőben említett Soros-féle idézetből is.) Összességében úgy is mondhatnánk, hogy a francia felvilágosodás és forradalom révén ismertté vált, ám Popper olvasatában már a nyugati civilizáció kezdetétől jelen lévő értékekről van szó.
Harc a szabadság és egyenlőség ellen
Magáról a zárt társadalomról Popper – démonizálás helyett – a lebecsülés hangján beszél: a zárt társadalmakat ketrechez és állatkerthez, lakóit pedig vadállatokhoz, majomemberekhez vagy éppen nyájhoz hasonlítja. A szerző védelmében azonban fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy ezek a dehumanizáló párhuzamok – a hagyományos társadalmak iránti ellenszenv nyomatékosítása mellett – mindenekelőtt a nyílt társadalomba való átmenettel együtt járó mentális fejlődést, minőségi ugrást próbálják érzékeltetni.
Mint utaltunk rá, Popper megkülönbözteti a zárt törzsi társadalmat az abba való visszatérést szorgalmazó törekvésektől – az utóbbiak képviselőit nevezi Popper a nyílt társadalom ellenségeinek –, illetve a szóban forgó törekvések eredményeként létrehozott mesterségesen zárt társadalmaktól. Nincs most lehetőség azoknak az eszmetörténeti fejtegetéseknek a felidézésére, amelyeket Popper például a kereszténység által is preferált platóni és arisztotelészi filozófia társadalomképe, valamint a zárt társadalom iránti politikai igény oksági kapcsolatáról felvázol, nem beszélve az olyan izgalmas kérdésekről, hogy miképp magyarázza meg – saját paradigmáján belül – Platón egyidejű viszolygását a demokráciától és zsarnokságtól.
Amitől viszont – például a nyitott társadalomról folytatott mai diskurzusok jobb megértése érdekében – nem tekinthetünk el, az a történelmi előzmények és párhuzamok ismerete. Popper a spártai politikát tekinti a törzsi állapotokhoz való visszatérést célzó politika prototípusának. Ennek hat fő jellemzőjét sorolja fel, konkrétan a következőket:
- Az idegen kulturális hatások kizárása.
- Az egalitárius, demokratikus és individualista ideológiák tilalma (Popper ezt antihumanitárius elvnek nevezi).
- Önellátásra törekvés, függetlenség a kereskedelemtől.
- Az egyes törzsek közötti különbségek megőrzése, illetve az alsóbbrendűekkel való keveredés tilalma (partikularizmus).
- A rabszolgákká tett szomszédokon való uralom.
- Az egység megőrzése érdekében az állam túlzott (gyarmatosító) terjeszkedésének a tilalma.
Popper szerint az utolsó pont kivételével ma is ezek jellemzik a nyílt társadalom ellenségeinek politikáját. A területi terjeszkedés tilalmát ugyanis szerinte mára az imperialista tendenciák váltották fel, méghozzá olyan okokból, mint a globalizálódó világ összetöpörödése, a zárt társadalom híveinek globális küldetéstudata, vagy az új ellenség keresésének folyamatos igénye.
A zárt társadalomhoz való visszatérés azonban Popper szerint nem lehetséges, nem hoz boldogságot, „az elvesztett ártatlanság nem nyerhető vissza”, s egy mesterségesen konzervált zárt társadalom már igen távol áll egy valódi törzsi társadalomtól. A törzsi viszonyok visszaállításának kísérletéhez Popper olyan intézmények jelenlétét társítja, mint az inkvizíció és a titkosrendőrség.
Pátosztól sem mentes szavai szerint: „Ha már egyszer elindultunk azon az úton, hogy rábízzuk magunkat saját értelmünkre, saját kritikai képességeinkre, ha már egyszer eljutott hozzánk a személyes felelősség hívó szava, és ezzel együtt annak felelőssége is, hogy segítsünk előremozdítani a tudást, nem térhetünk vissza abba az állapotba, ahol tudattalan módon alávethetjük magunkat a törzsi mágiának. (…) Nincs visszatérés valamiféle harmonikus természeti állapothoz. Ha visszafordulunk, akkor végig kell mennünk ezen az úton – újra vadállatokká kell válnunk.”
Ahogy a tradicionális társadalmak jellemzésekor sem fukarkodott a jelzőkkel, úgy a nyitott társadalom ellenségeit sem kíméli: propagandistákról beszél, akik „emberellenes, immorális célok szolgálatában humanitárius és morális érzületeket aknáznak ki”. Szerinte azok, akik nem akarnak és tudnak segíteni az emberiségnek a jövő felé vezető úton, megpróbálják azt visszatéríteni a múltba, de ezek a személyek – akiket az egyenlőség elleni harc jellemez – „nem válhatnak mássá, csak a szabadság ellen forrongó örök lázongás vezetőivé”. Popper a zárt társadalomba való visszatérésre irányuló politikai tevékenységet olyan csábításként írja le, mint amely visszatérítene bennünket a gyermekkorunkhoz, s amely arra ösztönöz minket, hogy másokra bízzuk magunkat, húzódozva attól, hogy „az emberlét, az értelem, a felelősség keresztjét vállalunkra vegyük”.
Földrajzi mobilitás – de meddig?
A legtöbb ideológiához hasonlóan a nyitott társadalom elméletének is megvan a maga vonzereje. Őszintesége és sajátos realizmusa – nem ígér automatikus biztonságot, sem biztos jövőt – akár még imponáló is lehet. Emberképe pedig, amely egy autonóm, felnőtt, cselekvő és felelősségvállaló személy karakterét írja le, nem csak szimpatikus, hanem még keresztény szemmel is vállalható. Az ebből levezetett társadalomkép és etikai rendszer viszont már a kereszténydemokrata, konzervatív erők össztüze alatt áll, nem is elsősorban a popperi életmű okán, hanem az annak jegyében folytatott baloldali aktivizmus, illetve az egyre több tabut ledöntő nyugati identitáspolitika láttán.
Kételyek és aggályok azonban pusztán az eredeti elmélet alapján is megfogalmazhatók. Bár a szerző az emberi történelmet már a nyugati civilizáció hajnalától a nyílt és zárt társadalom híveinek permanens küzdelmeként, vagyis lényegében egy statikus modellel írja le, teóriája egyértelműen a társadalmi haladás paradigmáján alapul – még ha ódzkodik is a Comte-féle stádiumtörvényhez vagy a Marx-féle formációelmélethez hasonló direkt fejlődésmodellek leírásától. A társadalmi haladás paradigmájára és az ebből levezetett folyamatos fejlődésigényre utalnak részéről az olyan megfogalmazások, mint a görögöknek tulajdonított „első lépések”, a fokról fokra történő átmenet említése az organikus és az absztrakt társadalom között, „a nyitott társadalom felé vezető út” mint metafora jelen idejű alkalmazása, valamint az a kijelentése, miszerint a görögök által elindított nagy forradalmi átalakulás „úgy tűnik, még csak az elején tart”.
A nyitott társadalom létrejöttének folyamatjellege, s egyúttal jelenlegi befejezetlensége tehát egyértelmű – ha máshonnan nem, akkor Popper követőinek mai helyzetértékeléseiből. Ennek ellenére – a nagy utópiateremtőktől eltérően – nem fogalmaz meg végcélt, és főként nem részletezi egy eszményi társadalom tulajdonságait, hanem megelégszik a már említett értékalapok deklarálásával, valamint annak rögzítésével, hogy segíteni kell az emberiséget „az előtte álló ismeretlen jövő felé vezető rögös úton”, és nem szabad őket visszatéríteni a múltba.
A társadalom eszményi állapotának, a fejlődési folyamat céljának ismerete azonban minden haladáselmélet alapvető igénye (hiszen nem elég haladni, azt is tudni szeretnénk, hogy merre), s ezek hiánya Popper részéről akkor is szembetűnő, ha ő maga távolságtartással kezeli a társadalmi próféciákat. Szerencsére azonban így is rendelkezésünkre áll néhány támpont ahhoz, hogy legalább logikai alapon fogalmat alkothassunk egy abszolút nyitott társadalom lehetséges sajátosságairól. Az egyik ilyen támpont a mobilitás, mint a nyílt társadalmak egyik legfontosabb attribútuma. A mobilitás fogalmát a társadalomtudományok földrajzi és társadalmi értelemben is tárgyalják. Popper mindkét értelemben kitér a témára, egyrészt az idegen kultúrákkal való érintkezés (illetve Spárta vonatkozásában a keveredés), másrészt a társadalmon belüli versengés kapcsán.
Nézzük a földrajzi mobilitást! Először is képzeljünk el egy tökéletesen mobil világtársadalmat, ahol minden embert egyformán magas mobilitási hajlandóság, képesség és lehetőség jellemez, a migrációs célterületek közötti preferenciakülönbségek – egyszerűbb megfogalmazásban: konkrét migrációs cél – nélkül. Ebben az esetben egy idő után a föld minden pontján – a földrészek, országok és városok szintjén egyaránt – a globálisan érvényes rassz- és etnikai arányok lennének érvényben. Vagyis New York-ban, Pekingben, Nairobiban és Kolozsváron is egyaránt mintegy 30 százalék lenne az ún. távol-keleti népesség aránya, míg a feketéké körülbelül 15 százalék. Egy földrajzi értelemben tökéletesen mobil világ tehát a civilizációk és kultúrák tökéletes felszámolását, eltűnését eredményezné.
Ettől eltérően egy „gyakorlatilag tökéletes” mobil világtársadalomban az emberek már elvándorlókra és maradókra oszlanának, s míg az elvándorlók konkrét preferenciák szerint határoznák meg a céljukat – természetesen ez esetben is maximális mobilitási képességekkel és lehetőségekkel bírva –, addig a maradók mindannyian rendelkeznének a befogadáshoz szükséges attitűdökkel és erőforrásokkal. Ismerve az egyes földrészek lakosságának tényleges elvándorlási vágyait, a korlátlanul mobilis, illetve a korlátlanul nyitott társadalmak randevújának eredményeként Afrika népességének jelentős része egyszerűen átköltözne Európába, Dél-Amerikáé pedig az Egyesült Államokba. Persze ez a forgatókönyv majdhogynem olyan abszurdnak tűnik, mint az iménti – mivel azonban az elmúlt években több európai csúcsvezető, köztük Angela Merkel és Martin Schultz is elutasította egy felső migrációs korlát meghatározását, a politikai szándékok szintjén nem is olyan irreális a földrajzi mobilitáson alapuló nyílt társadalom „reálisan abszolút” változata.
Persze az igazi gyakorlati kérdés az, hogy a tömeges migráció tekintetében „mit adtak nekünk a nyitott társadalmak”. A közismert Monty Python-jelenetből ismert, pozitív értelemben kijózanító felsorolás helyett ez esetben inkább az interkulturális együttélés anomáliáival kell szembesülnünk, amelynek egyik legkézzelfoghatóbb (bár a problémáknak így is csak igen vékony szeletét tükröző) indikátora a bűnelkövetők származási háttér szerinti megoszlása, különösen az erőszakos bűncselekménytípusokon belül.
Nézzünk csupán egyetlen példát, a befogadási és integrációs hajlandóság európai mintaállamának tekintett Svédországot. Egy, a különféle svéd kriminológiai statisztikákat szemléző januári cikk szerint a skandináv országban drámaian emelkedik a nők ellen elkövetett szexuális bűncselekmények gyakorisága, egy ötéves ciklusra kiterjedő vizsgálat szerint pedig a nemi erőszakot elkövetők 58 százalékának volt migrációs háttere (forrás: Drámaian emelkedett Svédországban a nemi erőszakok száma. Origo.hu, 2022. január 21.). Amennyiben a statisztikák helyett inkább szimbolikus példákat keresünk, első helyen a 2015-ös kölni „fekete szilvesztert” kell említenünk, amely – azon túl, hogy kivételes lehetőséget adott a független média hallgatási képességének demonstrálására – a multikulturális társadalmak modernkori történelmének egyik legnehezebben felejthető momentuma lett.
Társadalmi mobilitás – de hogyan?
A társadalmi pozíciókért folyó versengés a popperi nyílt társadalom talán legfontosabb attribútuma. A földrajzi mobilitáshoz hasonlóan itt is megfogalmazhatjuk egy elméletileg tökéletesen mobil, s e tekintetben tökéletesen nyíltnak is minősíthető társadalom két legfontosabb kritériumát: az esélyegyenlőséget, vagyis adott pozícióhoz szükséges szaktudás megszerzésének általános lehetőségét – természetesen a minimálisan elvárható egyéni adottságok, készségek megléte mellett –, a munkaerőpiac keresleti oldalán pedig az említett szaktudásra és az elengedhetetlenül szükséges puha képességekre irányuló, egyéb szempontok alapján nem befolyásolt elvárás meglétét.
Amíg a földrajzi mobilitás számos multikulturális országban főszerepet játszott az integrációs problémák kialakulásában, a társadalmi mobilitás fenti kritériumok szerinti érvényesülésével szemben még a nyílt társadalom ellenzői sem támaszthatnak semmilyen kulturális vagy morális fenntartást. Mi több, a képességek szerinti egyéni érvényesülés lehetősége (amelynek realizálódását a különféle felzárkóztató és tehetséggondozó programok is elősegítik) épp egy etikus társadalom igen fontos jellemzője lehetne. Itt kell megjegyeznünk, hogy az OECD-országok közül – a szervezet bő két éve napvilágot látott elemzése szerint – Magyarországon az utóbbi években kifejezetten gyenge volt a társadalmi mobilitás, amit a szerzők a szegényebb családok kiemelkedésének a nehézségeivel magyaráztak. (Fontos, bár itt meg nem válaszolható kérdés, hogy ha nem kalkulálunk a helyenként immár etnikai szigeteket alkotó cigányság egy részének iskolázatlanságával és mélyszegénységével, a lakosság fennmaradó részére mennyire vonatkoznának az OECD-tanulmányban leírtak.)
Az imént említett mobilitási problémával szemben – paradox módon – egy teljesen ellentétes irányú, ám következményeit tekintve szintén negatív jelenséget is meg kell említenünk. Olyan, adott életpályák és társadalmi státusok elérésére vonatkozó igények tömeges és indokolatlan gerjesztéséről van szó – a médiában és a személyközi kapcsolatokban egyaránt –, amelyek realizálódása a társadalom jelentős hányada számára (a minimálisan elvárható egyéni adottságok és készségek biztos hiányában) egyszerűen irreális. A jelenség okai – a korszellemtől a fizikai munka presztízsvesztéséig – igen szerteágazóak. A túlpörgetett igények (kezdeti) kielégítéséről elsősorban a piaci alapra helyezett, tömegesített felsőoktatás gondoskodik, futószalagon termelve az egzotikus szakokon végzett, partikuláris tudással bíró diplomásokat – a közvetlen munkaerőpiaci következményeken túl olyan társadalmi léptékű mellékhatásokkal, mint komplett vidéki térségek demográfiai utánpótlásának a megszűnése, a családalapítási és gyermekvállalási kor további kitolódása, s mindenekelőtt a hiányszakmák kialakulása.
Mindent összevetve, Magyarországon egyszerre figyelhető meg a mobilitás reménytelen, többgenerációs kulturális minták által determinált hiánya, valamint az egyéni alkalmasság és a valós munkaerőpiaci igények szűrői nélkül zajló diplomagyártás. Ugyanakkor hangsúlyozni szeretnénk, hogy a mobilitás hiányát nem lehet egy zárt hazai társadalom okának vagy bizonyítékának tekinteni. Egyrészt azért, mert a kommunizmus társadalomroncsoló, s az 1945 előtti tulajdonviszonyokat fenekestül felforgató évtizedei alatt Magyarországon megszűntek a tradicionális társadalmakra jellemző merev struktúrák. Másrészt azért, mert a magyar állam, az egyházakkal és civil szervezetekkel karöltve, a cigányság végzettség szerinti felzárkózását – egyebek mellett – nagyvonalú ösztöndíj-programokkal és jól kiépített szakkollégium-hálózattal támogatja. A probléma valódi oka éppen az, hogy a mélyszegénységben élők körében kiugróan magas a Popper által leírt felelősségvállaló és versenyezni kész személyiségtípussal teljesen ellentétes karakterű egyének aránya, akiknek a nagy része etnikai, kulturális és életmódbeli zárványokban – ha úgy tetszik, apró kis zárt társadalmakban – éli a maga életét.
Ami pedig a másik szélsőséget, a „túlmobilizáltak” nagy létszámát illeti, érdemes lenne tudni, hogy a nyílt társadalom hívei milyen elméleti és gyakorlati megoldásokat kínálnak a végzettségi hierarchián belül kialakult aszimmetrikus aránytalanságok (torlódások és üresedések) problémájára, amelyet korábban a képességek egyenlőtlen eloszlása, valamint az igények ennek megfelelő különbözősége még képes volt mederben tartani.
Az elembertelenedés disztópiája
A nyílt társadalmak potenciális fejlődésének, s ebből adódóan a lehetséges társadalmi jövőképnek a felvázolásához a fentieken túl szerencsére egy egészen konkrét úti térkép is a rendelkezésünkre áll. A lehetséges kimenetelek egyikéről maga Popper ad rövid, ám konkrét, s kifejezetten disztópikus leírást. Eszerint: „Az organikus jelleg elvesztésének következtében a nyitott társadalom fokról fokra azzá válhat, amit absztrakt társadalomnak neveznék. Jelentős mértékben elveszítheti konkrét vagy valódi emberi csoportosulás, vagy az ilyen valódi csoportosulások rendszerének jellegét.”
A szerző a teljesen absztrakt társadalom – ahogy ő maga is fogalmaz – ad absurdum képét az alábbiak szerint mutatja be: „Képzeljünk el egy olyan társadalmat, ahol az emberek gyakorlatilag sohasem találkoznak szemtől szembe – ahol minden tevékenységet olyan elszigetelt egyének végeznek, akik gépelt levelek és táviratok (ma emailek – Cs.K.) segítségével érintkeznek.” Popper hozzáteszi: a mesterséges megtermékenyítés lehetősége miatt ez esetben még személyes érintkezésre sem lenne szükség. „Egy ilyen fiktív társadalmat – írja – »tökéletesen absztrakt vagy elszemélytelenített társadalom«-nak nevezhetnénk.” Talán nem is szükséges megjegyezni, hogy a koronavírus-járvány alatti lezárások során az emberiség jelentős része immár személyes tapasztalatokat szerezhetett a tökéletesen absztrakt társadalomhoz közelítő viszonyokról.
Popper szerint a személytelen kapcsolatok sokasága miatt a jelenlegi modern társadalom igen közel áll a fent idézett állapothoz, hiszen „számos olyan ember él a modern társadalomban, akinek nincs, vagy csak rendkívül kevés meghitt személyes emberi kapcsolata van, aki névtelenségben, elszigeteltségben, következésképpen pedig boldogtalanságban él”. A boldogtalanság itt nagyon fontos szó, ugyanis Popper egyik érve a nyitott társadalom mellett éppen az általa ahhoz társított humanitárius elv. El is ismeri, hogy „az ember biológiai felépítése alig változott; az embereknek olyan társadalmi szükségleteik vannak, amelyeket egy absztrakt társadalomban nem képesek kielégíteni”. Ugyanakkor a veszteségek mellett, teszi hozzá, az előnyökről is beszélni kell, hiszen a modern társadalomra jellemző újfajta személyes viszonyokba „mindenkinek szabad bejárása nyílik, ahelyett, hogy azt a születés véletlenszerűsége határozná meg”. Mindemellett Popper hangsúlyozza, hogy nem hisz a tökéletesen vagy akárcsak túlnyomórészt absztrakt társadalom kialakulásában.
A kérdés tehát a következő: ha a társadalomfejlődés útja a tradicionális társadalomból az absztrakt társadalom felé vezet, mely utóbbinak a tökéletes vagy ahhoz közelítő változatát Karl Popper maga is embertelennek tartja, akkor mi lehetne a nyílt társadalomnak az a köztes szintje, amelyet az elmélet hívei úgy az ahhoz kapcsolt értékek érvényesülése, mint az emberi boldogság garantálása szempontjából kívánatosnak és megvalósíthatónak tekintenének? A szerző, mint az eddigiekből már kiderült, erre nem ad választ. De miután egy fejlődésparadigmán alapuló elméletet tett le nekünk az asztalra, kénytelenek vagyunk bejárni a nyílt társadalom potenciális határmezsgyéit, ha úgy tetszik, a nekünk szánt jövőt – amit írásunk második részében a már létező példák tapasztalatai alapján folytatunk.
Főbb források:
Karl R. Popper: A nyitott társadalom és ellenségei. Balassi Kiadó, Budapest, 2001.
Karl Raimund Popper: On Falsifiability. In: Schirmacher, Wolfgang (ed.): German 20th Century Pihilosophical Writings. Continuum, New York – London, 2003. 189–196.
Csepeli Kálmán