December 1-jén délután Ferenc pápa Greccióba utazott, ahol Assisi Szent Ferenc 1223-ban az első betlehemet felállította. A Szentatya ott írta alá az Admirabile signum kezdetű apostoli levelét, melyben arra biztatja a hívőket, hogy folytassák a betlehemállítás szép, a hitátadás szempontjából is értékes szokását.
Ferenc pápa a betlehem
állítására bátorít a családokban és a tereken
December
1-jén délután Ferenc pápa Greccióba utazott, ahol Assisi Szent Ferenc 1223-ban
az első betlehemet felállította. A Szentatya ott írta alá az Admirabile
signum kezdetű apostoli levelét, melyben arra biztatja a hívőket, hogy
folytassák a betlehemállítás szép, a hitátadás szempontjából is értékes
szokását.
Az apostoli levél
fordítását teljes egészében közreadjuk.
1. A betlehem
csodálatos jele, mely annyira kedves a keresztény népnek, mindig ámulatba ejt és
csodálkozással tölt el bennünket. Amikor megjelenítjük Jézus születésének
eseményét, akkor voltaképpen egyszerűen és örömmel Isten Fia megtestesülésének
titkát hirdetjük. A betlehem ugyanis mintegy élő evangéliumként a Szentírás
oldalainak túlcsordulása. Amikor szemléljük a karácsonyi születés jelenetét,
lélekben útra kell indulnunk, mert vonz bennünket Annak alázata, aki emberré
lett, hogy minden emberrel találkozzon. És ekkor felfedezzük, hogy ő annyira
szeret bennünket, hogy eggyé válik velünk, hogy mi is egyesülhessünk vele.
Ezzel a levéllel
családjaink szép hagyományát szeretném támogatni, melyek a karácsony előtti
napokban elkészítik a betlehemet. Továbbá azt a szokást is, hogy felállítják azt
a munkahelyeken, az iskolákban, a kórházakban, a börtönökben, a tereken… Ez
valóban a teremtő képzelet edzése, mely a legkülönfélébb anyagokat is
felhasználja, hogy szépséges kis remekműveket hozzon létre. Gyerekként tanuljuk
meg: amikor édesapa és édesanya, a nagyszülőkkel együtt, továbbadják ezt az
örömteli szokást, mely gazdag népi lelkiséget foglal magában. Kívánom, hogy ez a
gyakorlat sose szűnjön meg; sőt, remélem, hogy ahol már kiment a divatból, újra
felfedezik és felélesztik.
2. A
betlehemállítás eredete elsősorban Jézus betlehemi születésének egyes
részleteiben található, ahogyan azokat az evangélium leírja. Lukács evangélista
egyszerűen azt mondja, hogy Mária „megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta, és
jászolba fektette, mivel a szálláson nem volt hely számukra” (Lk 2,7). Jézust
egy állatetetőbe helyezik, amelyet latinul praesepiumnak, olaszul presepenek hívnak.
E világba lépve Isten
Fia ott talál helyet, ahová az állatok enni mennek. A széna lesz az első
fekhelye annak, aki az „égből alászállt kenyérként” nyilatkoztatja majd ki magát
(Jn 6,41). Olyan szimbolizmus ez, amelyre – más atyákkal együtt – már Szent
Ágoston rátapintott, amikor azt írta: „Etetőbe fektetve lett a mi ételünk” (Serm. 189.4).
A jászol valóban kapcsolatban áll Jézus életének különféle titkaival, és közel
hozza azokat mindennapi életünkhöz.
De nézzük csak a
betlehem eredetét, ahogyan mi ismerjük. Gondolatban menjünk vissza Greccióba, a
Riéti-völgybe, ahol Szent Ferenc valószínűleg Rómából érkezve megállt, ott
hagyta ugyanis jóvá reguláját 1223. november 29-én III. Honorius pápa. A
Szentföldön tett látogatása után azok a barlangok különleges módon emlékeztették
a betlehemi tájra. És elképzelhető, hogy Isten Szegénykéjére mély benyomást
tettek a Jézus születését ábrázoló mozaikok Rómában, a Santa Maria
Maggiore-bazilikában, épp azon a helyen, ahol ősi hagyomány szerint a jászol
deszkáit őrizték.
A Ferences források [Fonti
Francescane] részletesen elmondják, mi történt Greccióban. Tizenöt nappal
karácsony előtt Ferenc hívott egy János nevű helybeli embert, és kérte, hogy
segítsen neki teljesíteni vágyát: „Szeretném megjeleníteni a Betlehemben
született kisdedet, és valamiképpen testi szemeimmel látni, hogyan nélkülözte az
újszülötteknek szükséges dolgokat, hogyan helyeztetett jászolba, és hogyan
feküdt a szénán az ökör és a szamár között.” [1] A hű barát, amint ezt
meghallotta, azonnal elindult, hogy mindent előkészítsen, amit kellett, a
kijelölt helyen, a Szent vágya szerint. December 25-én sokfelől sok testvér
érkezett Greccióba, ugyanígy férfiak és nők is a környékbeli parasztházakból,
virágokat hoztak, és fáklyákat, hogy bevilágítsák azt a szent éjszakát. Amikor
Ferenc megérkezett, ott találta a szénajászlat, az ökröt és a szamarat. Az
odaérkező emberek korábban nem tapasztalt, kimondhatatlan örömöt éreztek a
karácsonyi születés jelenete előtt. Aztán a pap ünnepélyes misét mutatott be a
jászlon, rámutatva az Isten Fiának megtestesülése és az eucharisztia közötti
kapcsolatra. Akkor ott, Greccióban nem voltak szobrocskák: a betlehemet a
jelenlévők alkották és élték át. [2]
Így születik meg
hagyományunk: mindenki a barlang körül, tele örömmel, és már nincs távolság a
lezajló esemény és a titok részesei között.
Szent Ferenc első
életrajzírója, Celanói Tamás emlékeztet arra, hogy azon az éjszakán az egyszerű
és megható jelenethez egy csodálatos látomás ajándéka is társult: az egyik
jelenlévő magát a kisded Jézust látta a jászolban feküdni. Abból az 1223-as
karácsonyi betlehemből „mindenki kimondhatatlan örömmel telve tért vissza
otthonába”. [3]
3. Szent Ferenc azzal
az egyszerű jellel nagyszerű evangelizáló munkát végzett. Tanítása behatolt a
keresztények szívébe, és a mai napig megmaradt hamisítatlan alakjaként annak,
hogyan lehet egyszerűen hitünk szépségét újra bemutatni. Maga a hely pedig, ahol
az első betlehemet felállították, ezeket az érzéseket fejezi és váltja ki.
Greccio menedékké válik a lélek számára, mely elrejtőzik a sziklán, hogy csendbe
burkolózzon.
Miért vált ki a
betlehem ekkora ámulatot és meghatódottságot? Mindenekelőtt azért, mert
nyilvánvalóvá teszi Isten gyengédségét: Ő, a világegyetem Teremtője leereszkedik
a mi kicsinységünk szintjére. Az élet ajándéka, mely amúgy is minden alkalommal
titokzatos számunkra, még jobban elbűvöl bennünket, amikor azt látjuk, hogy az,
aki Máriától született, minden élet forrása és fenntartója. Jézusban az Atya egy
testvért adott nekünk, aki megkeres bennünket, amikor megzavarodunk és
elveszítjük az irányt; egy hű barátot, aki mindig mellettünk áll; Fiát adta
nekünk, aki megbocsát nekünk, és felemel bűnünkből.
Amikor otthonainkban
betlehemet állítunk, az segít, hogy újra átélhessük a Betlehemben történeteket.
Természetesen továbbra is az evangéliumok jelentik azt a forrást, amely lehetővé
teszi, hogy megismerjük azt az eseményt, és hogy elmélkedjünk rajta; ugyanakkor
a betlehemben való megjelenítése segít elképzelnünk a jeleneteket, felébreszti
érzelmeinket, felhív arra, hogy érezzük bevonva magunkat az üdvösség
történetébe, érezzük egykorúnak magunkat azzal az eseménnyel, amely ma is eleven
és valóságos a legkülönfélébb történelmi és kulturális közegekben.
A betlehem, Szent
Ferenc-i eredete óta különösen is, felhívást jelent arra, hogy „érezzük”,
„megérintsük” azt a szegénységet, amelyet Isten Fia választott magának
megtestesülésében. És így hallgatólagosan felszólítás arra, hogy kövessük őt az
alázat, a szegénység és a lemondás útján, mely a betlehemi jászoltól a keresztig
vezet. Felhívás arra, hogy találkozzunk vele és szolgáljuk őt irgalmasan
leginkább rászoruló fivéreinkben és nővéreinkben (vö. Mt 25,31–46).
4. Most szeretném
végigvenni a betlehem különféle jeleit, hogy megértsük értelmüket, melyet
magukban hordanak. Először képzeljük magunk elé a csillagos égboltot a sötét
éjszaka csendjében. Nemcsak az evangéliumi elbeszélésekhez való hűség miatt
cselekszünk így, hanem a hozzá kapcsolódó jelentés miatt is. Gondoljunk arra,
hányszor veszi körül éjszaka életünket. Nos, Isten azokban a pillanatokban sem
hagy magunkra bennünket, hanem jelenvalóvá teszi magát, hogy válaszoljon a
létünk értelmét érintő legalapvetőbb kérdésekre: ki vagyok én? Honnan jövök?
Miért születtem ebbe az időbe? Miért szeretek? Miért szenvedek? Miért fogok
meghalni? Hogy választ adjon ezekre a kérdésekre, Isten emberré lett. Közelsége
fényt hoz oda, ahol sötétség van, és megvilágítja azokat, akik a szenvedés
sötétségén mennek keresztül (vö. Lk 1,79).
A betlehem részét
képező vidékről szintén érdemes pár szót ejtenünk: gyakran ősi házak és épületek
romjait ábrázolja, amelyek bizonyos esetekben a betlehemi barlangot
helyettesítik és a Szent Család otthonává válnak. Úgy tűnik, ezeket a romokat a
13. századi domonkos Jacobus de Voragine Arany legendája ihlette, melyben
olvashatunk arról a pogány hiedelemről, mely szerint a római Béke-templom
összeomlott, amikor egy Szűz szült. Ezek a romok mindenekelőtt a bukott
emberiség látható jelei, mindannak jelei, ami romlásnak indult, megromlott és
elpusztult. Ez a látvány azt üzeni, hogy Jézus a régi világban megjelenő
újdonság, és azért jött, hogy gyógyítson, újjáépítsen, életünknek és a világnak
visszaadja eredeti ragyogását.
5. Mily sok érzelem
jár át bennünket, amikor a hegyeket, a patakokat, a bárányokat és a pásztorokat
a betlehembe helyezzük! Ily módon emlékezetünkbe idézzük, amit a próféták
megjövendöltek, hogy tudniillik az egész teremtés részt vesz a Messiás
eljövetelének ünneplésében. Az angyalok és az üstökös azt jelzik, hogy nekünk is
útra kell kelnünk, hogy a barlanghoz érjünk és imádjuk az Urat.
„Menjünk
el Betlehembe, és nézzük meg, hogyan is történt mindaz, amiről hírt adott nekünk
az Úr!” (Lk 2,15): ezt mondják a pásztorok az angyalok híradása után. Ez egy
nagyon szép tanítás, amely a leírás egyszerűségében érkezik hozzánk. Ellentétben
sok emberrel, akik ezer más dolgot akarnak csinálni, a pásztorok a
leglényegesebbnek, vagyis a megváltásnak az első tanúivá válnak. A
leglenézettebbek és a legszegényebbek azok, akik be tudják fogadni a
megtestesülés eseményét.
Istennek, aki a
kisded Jézusban jön felénk, a pásztorok úgy válaszolnak, hogy elindulnak feléje,
hogy részesei legyenek egy szeretettel és hálás csodálattal átjárt
találkozásnak.
Éppen ez az Isten és
gyermekei között, Jézusnak köszönhetően létrejött találkozás hozza létre
vallásunkat, ez adja annak egyedi szépségét, mely különleges módon sugárzik a
betlehemből.
6. Általában sok
szimbolikus szobrocskát helyezünk betlehemeinkbe. Főleg koldusokat és olyan
embereket, akik a szív bőségén kívül más gazdagságot nem ismernek. Ők is teljes
joggal állnak a kisded Jézus közelében, anélkül, hogy bárki kilakoltathatná vagy
eltávolíthatná őket egy olyannyira rögtönzött bölcsőtől, amely körül a szegények
egyáltalán nem zavarnak senkit. Sőt, a szegények a kiváltságos részesei ennek a
titoknak, és gyakran ők azok, akik leginkább fel tudják ismerni Isten jelenlétét
közöttünk.
A betlehemben lévő
szegények és egyszerűek arra emlékeztetnek, hogy Isten azokért válik emberré,
akik leginkább érzik szeretetének szükségét, és kérik közelségét. Jézus, a
„szelíd és alázatos szívű” (Mt 11,29), szegényen született, egyszerű életet élt,
hogy megtanítsa nekünk megragadni a leglényegesebbet és belőle élni. A
betlehemből azt az egyértelmű üzenetet kapjuk, hogy nem engedhetjük, hogy
megtévesszen bennünket a gazdagság és a sokféle, tiszavirág-életű
boldogságjavaslat. Heródes palotája a háttérben áll, bezárva, süket az öröm
meghirdetése előtt. Jászolban születve maga Isten indítja el az egyetlen valódi
forradalmat, amely reményt és méltóságot ad a nincsteleneknek, a
kirekesztetteknek: a szeretet forradalma, a gyengédség forradalma. A jászolból
Jézus szelíd hatalommal hív az utolsókkal való osztozásra mint egy olyan,
emberségesebb és testvériesebb világhoz vezető útra, amelyben senki sincs
kizárva vagy kirekesztve.
A gyerekek – de a
felnőttek is! – szeretnek további szobrocskákat helyezni a betlehembe,
amelyeknek látszólag semmi kapcsolatuk sincs az evangéliumi elbeszélésekkel.
Mindazonáltal ez az elképzelés azt akarja kifejezni, hogy ebben a Jézus által
elhozott új világban van hely mindannak, ami emberi és minden teremtmény
számára. A pásztortól a kovácsig, a péktől a zenészekig, a vizeskorsót vivő
nőktől a játszó gyermekekig…: ők mind a mindennapi életszentséget jelképezik,
annak örömét, hogy rendkívüli módon végezzük a mindennapi teendőket, amikor
Jézus megosztja velünk az ő isteni életét.
7.
A betlehem lassanként elvezet bennünket a barlanghoz, ahol Mária és József
szobrát találjuk. Mária egy édesanya, aki szemléli gyermekét, és bemutatja őt
azoknak, akik meglátogatják. Szobra arra a nagy titokra irányítja figyelmünket,
amely megérintette ezt a lányt, amikor Isten az ő szeplőtelen szívének ajtaján
kopogtatott. Az angyal híradására, aki arra kérte, hogy legyen Isten anyja,
Mária teljes engedelmességgel válaszolt. Szavai – „Íme, az Úr szolgálója vagyok:
történjék velem szavad szerint!” (Lk 1,38) – mindannyiunk számára bizonyságot
tesznek arról, miként kell Isten akaratára hagyatkoznunk a hitben. Ezzel az
igennel Mária Isten Fiának anyává vált, anélkül, hogy szüzességét elvesztette
volna, sőt Fiának köszönhetően megszentelte azt. Isten anyját látjuk benne, aki
nem tartja meg magának Fiát, hanem mindenkit arra kér, hogy engedelmeskedjen az
ő szavának, és váltsa valóra azt (vö. Jn 2,5). Mária mellett, a gyermeket és
anyját védelmező testtartásban, ott találjuk Szent Józsefet. Általában kezében
botot vagy ritkábban lámpát tartva ábrázolják. Szent József nagyon fontos
szerepet játszik Jézus és Mária életében. Ő az őr, aki sosem fárad bele
védelmezni családját. Amikor Isten figyelmezteti Heródes fenyegetésére, habozás
nélkül útnak indul, és kivándorol Egyiptomba (vö. Mt 2,13–15). A veszély
elmúltával pedig visszaviszi a családot Názáretbe, ahol ő lesz a gyermek és
serdülő Jézus első nevelője. József a szívében hordozta a nagy titkot, mely
Jézust és feleségét, Máriát övezte, és igaz emberként mindig Isten akaratára
bízta magát, és meg is valósította azt.
8. A betlehem szíve
akkor kezd dobogni, amikor karácsonykor elhelyezzük benne a kisded Jézus
szobrát. Isten így mutatja meg magát, egy kisgyermekben, hogy karunkba vegyük.
Gyengeségébe és kiszolgáltatottságába rejti mindent teremtő és átalakító
hatalmát. Lehetetlennek tűnik, mégis így van: Jézusban Isten gyermek volt, és
ebben az állapotban akarta feltárni szeretetének nagyságát, amely egy mosolyban
és kezének bárki felé történő kinyújtásában mutatkozik meg.
Egy gyermek
születése örömet ébreszt és ámulatot vált ki, mert az élet nagy titka elé állít
bennünket.
Látva az újszülött
fiuk előtt álló fiatal házasok szemének ragyogását megértjük Mária és József
érzéseit, akik a kisded Jézust nézve Isten jelenlétét érzékelték életükben. „Az
élet ugyanis megjelent” (1Jn 1,2): János apostol így foglalja össze a
megtestesülés titkát. A jászol megláttatja, megérinteti velünk ezt az
egyedülálló és rendkívüli eseményt, amely megváltoztatta a történelem menetét,
és amelytől az évek számozása is kezdődik, Krisztus születése előtt és után.
Isten cselekvésmódja
szinte teljesen ledöbbent, mert lehetetlennek tűnik, hogy lemondjon
dicsőségéről, hogy olyan emberré váljon, mint mi. Milyen meglepő látni Istent,
aki magára veszi a mi magatartásformáinkat: alszik, anyukájától tejet szopik,
sír, és játszik, mint minden kisgyermek! Mint mindig, Isten zavarba ejt,
kiszámíthatatlan, folytonosan meghaladja sémáinkat. A betlehem tehát, miközben
megmutatja nekünk Istent, ahogyan belépett a világba, arra késztet bennünket,
hogy gondoljunk Isten életébe illesztett életünkre; meghív bennünket, hogy
tanítvánnyá váljunk, ha el akarjuk érni az élet végső értelmét.
9.
Amikor közeledik vízkereszt ünnepe, elhelyezzük a betlehembe a három bölcs
szobrát. A csillagot figyelve azok a keleti bölcs és gazdag urak útnak indultak
Betlehem felé, hogy megismerjék Jézust, s aranyat, tömjént és mirhát adjanak
neki ajándékul. Ezeknek az ajándékoknak is allegorikus jelentése is van: az
arany Jézus királyi volta előtt tiszteleg; a tömjén istensége előtt; a mirha
pedig szent emberisége előtt, mely megismeri majd a halált és az eltemetést.
Nézve a betlehemnek
ezt a jelenetét el kell gondolkodnunk azon felelősségünkön, hogy minden
kereszténynek evangelizátornak kell lennie. Mindnyájan az örömhír hordozójává
válunk azok számára, akikkel találkozunk, és tanúságot teszünk a Jézussal és az
ő szeretetével való találkozás öröméről az irgalmasság konkrét tetteivel.
A mágusok azt
tanítják, hogy nagyon messziről is el lehet indulni, hogy elérjük Krisztust. Ők
gazdag emberek, bölcs idegenek, a végtelen szomjazói, akik hosszú és veszélyes
útra indulnak, mely Betlehembe vezeti őket (vö. Mt 2,1–12). A kisded Király
előtt nagy öröm járja át őket. Nem botránkoznak meg a környezet szegénységén;
nem tétováznak térdre ereszkedni és imádni őt. Színe előtt megértik, hogy Isten,
amint kiváló bölcsességgel megszabja a csillagok mozgását, úgy vezeti a
történelem folyását, letaszítva a hatalmasokat és felmagasztalva az
alázatosokat. És hazatérve hazájukba minden bizonnyal elmondják majd ezt a
meglepő találkozást a Messiással, elindítva az evangélium útját a népek között.
10. A betlehem előtt
szívesen visszagondolunk arra, amikor még gyerekek voltunk, és türelmetlenül
vártuk, mikor kezdhetjük el építeni. Ezek az emlékek arra indítanak bennünket,
hogy mindig újból tudatosítsuk, milyen nagy ajándékot kaptunk azáltal, hogy
átadták nekünk a hitet; ugyanakkor megéreztetik velünk annak kötelességét és
örömét, hogy gyermekeinkkel és unokáinkkal megosszuk ugyanezt a tapasztalatot.
Nem számít, hogyan
rendezzük be a betlehemet, lehet mindig ugyanolyan vagy változtathatjuk minden
évben; csak az számít, hogy szólítsa meg az életünket.
Bárhol és bármilyen
formában a betlehem Isten szeretetét beszéli el, Istenét, aki gyermekké lett,
hogy elmondja nekünk, mennyire közel áll minden emberhez, bármilyen állapotban
legyen is.
Kedves testvérek, a
betlehem a hit édes és igényes átadási folyamatának része. Gyermekkortól kezdve,
majd minden életkorban arra tanít bennünket, hogy szemléljük Jézust, érezzük
Isten irántunk tanúsított szeretetét, hogy érezzük és higgyük, hogy Isten velünk
van, mindnyájan gyermekek és testvérek vagyunk annak a kisdednek, Isten Fiának
és Szűz Mária fiának köszönhetően. És érezzük, hogy ebben áll a boldogság.
Szent Ferenc
iskolájában nyissuk meg szívünket ez előtt az egyszerű kegyelem előtt, engedjük,
hogy a csodálkozásból egy alázatos imádság szülessen: „köszönetünk” Istennek,
aki mindenben osztani akart velünk, hogy sose hagyjon magunkra bennünket!
Greccióban, a jászol kegyhelyén, 2019. december 1-jén, pápaságom hetedik évében
Ferenc
JEGYZETEK
[1] Celanói Tamás: Szent Ferenc első életrajza (Vita Prima), 84: Fonti
francescane, 468. pont. [Magyar kiadás: Agapé, Újvidék – Szeged – Csíksomlyó,
1993, XXX. fejezet, 84. pont, 91. oldal.]
[2] Vö. ugyanott, 85: Fonti francescane, 469. pont. [Magyar
kiadás: XXX. fejezet, 85. pont, 91. oldal.]
[3] Ugyanott, 86: Fonti francescane, 470. pont. [Magyar kiadás:
Agapé, Újvidék – Szeged – Csíksomlyó, 1993, XXX. fejezet, 86. pont, 92. oldal.]
Fordította: Tőzsér
Endre SP
Fotó: Vatican News
Forás: Magyar Kurír