Horváth János képviselőtársunk idén novemberben átlépett az égi frakcióba, s vele ismét a huszadik század egy darabja szállt sírba. Nagy idők tanúja volt, az életrajzi adatok felsorolása egy mozgalmas kalandfilm forgatókönyvének vázát adja. De, akik ismertük, bizton állítjuk, mi sem áll távolabb tőle, mint a kalandorság. Hogy idős kora tette-e, vagy az alaptermészetéből adódott, mindegy: valami végtelen nyugalom áradt belőle, ami át is ragadt a környezetére.
Horváth János 1921-2019
Horváth János képviselőtársunk idén novemberben átlépett az égi frakcióba, s
vele ismét a huszadik század egy darabja szállt sírba. Nagy idők tanúja volt, az
életrajzi adatok felsorolása egy mozgalmas kalandfilm forgatókönyvének vázát
adja. De, akik ismertük, bizton állítjuk, mi sem áll távolabb tőle, mint a
kalandorság. Hogy idős kora tette-e, vagy az alaptermészetéből adódott, mindegy:
valami végtelen nyugalom áradt belőle, ami át is ragadt a környezetére.
Ha
el akarjuk őt helyezni a politikai térképen, akkor nem kétséges, hogy a középen
találjuk. Nem nehéz ezt bizonyítani, hiszen mindkét oldal börtönbe zárta. A
Gestapo ki akarta végeztetni. Életében először talán akkor járt az országház
épületében, amikor az ott felállított börtönbe vitték. Sikeresen megszökött, és
református papnak álcázta magát addig, míg a németek ki nem takarodtak
hazánkból. Az 1945-évi nemzetgyűlési választásokon a Kisgazdapárt színeiben
indult. Győzött, mégpedig Angyalföldön, s ezt a körzetet, ha jól tudom, azóta
csak baloldali jelölt tudta megszerezni. Ellenfele Kádár János volt. Közben
befejezte az egyetemet, közgazdász lett. A nemzetgyűlési választásokat egyébként
a kisgazdák 57 százalékkal nyerték, ám ennek birtokában sem tudták irányítani az
országot, erről a megszálló Vörös Hadsereg gondoskodott. Azokat, akikben
akadályt láttak, könyörtelenül félreállították. A fiatal képviselő hiába
dolgozott a miniszterelnök mellett, ez sem mentette meg attól, hogy mint
„összeesküvőt” el ne ítéljék. Három és fél esztendő kényszermunka várt rá. Ennek
letelte után fizikai munkával kereste a kenyerét. 1956. október 25-én ott volt a
Kossuth téren, és szerencsére nem sérült meg. Részt vett a forradalomban, majd
novemberben az Egyesült Államokba ment. Itthon csak újabb börtön vagy
kényszermunka, ha ugyan nem halál várt volna rá. Kint maradt, egyik motorja lett
a kinti magyar életnek, s közben szoros kapcsolatban állt a republikánusokkal,
mint elismert közgazdász, egy időben elnöki tanácsadó is volt.
A
rendszerváltás nem röpítette azonnal haza, mint az emigráció több más tagját.
Talán nem érezte, hogy együtt tudna működni pártja, az FKGP akkori vezető
embereivel. Ám 1997-ben Orbán Viktor hívásának már nem állt ellen, így lettünk
képviselőtársak 1998-tól. Egymás közelében laktunk, a késő esti ülések után
többször vittem haza, s ilyenkor mindig lenyűgözött megfontolt, okos szavaival.
Volt, hogy ott ültünk a kocsiban a háza előtt, s nem találtuk a beszélgetés
zárómondatát.
Egyre kevéssé érezte jól magát a hazai parlamenti csatározások közepette. Nem
hitt a hangerőben. Nem hitt a durvaságban. Szerette volna tisztelni a politikai
ellenfeleket is, és fájlalta, hogy a magatartásuk egyre nehezebbé teszi ezt a
számára. Olyan parlamentet kívánt, amelyet szerethetnek az emberek. Ennek
létrejöttét már odafentről segítheti, s e segítségre igencsak rászorulunk
mindannyian.
Horváth János életútja elgondolkodtatja az embert. Mi lett volna ebből az
országból, ha neki és oly sok más kiváló embernek nem tör derékba a kommunizmus,
hanem alkotóerejük teljességét hazánk javára fordíthatják! Szerényebb volt
annál, hogy ezt így kimondta volna, de ahol tehette, hirdette: a kommunizmus
bűnei felmérhetetlenek, s a vörös és barna diktatúra egyaránt bűnös a huszadik
századért.
Surján László