"Hogyan tudjátok családotokban, magatokban és gyerekeitekben az őszinteség, nyíltság és bizalom légkörét kialakítani? A családi asztalnál lefolytatott beszélgetések, a közös imák alkalmával meg tudtok e nyílni fenntartás nélkül egymás és Isten előtt? Másrészt hogyan tudtok védekezni a digitális „okos eszközökön”érkező álságos kapcsolatkeresések és hamis információ-kérések okozta károk ellen?” - Bíró László püspök úr januári levele.
Hívom
a családokat
Bíró
László püspök levele
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET
ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS
AZ ÉLET MELLETT ÁLL!
2020.
január
Olyan
szívfájdító nézni ezeket a fiatalokat– szólította meg bátyját, az örömapát az
eljegyzési ünnepségen az öccse –, amint itt örömtől sugárzó arccal fogadják a
gratulációkat. Tele vannak reménnyel, tervekkel, gyönyörű elképzelésekkel,
biztosra veszik, hogy sikerül úrrá lenniük azon a sok nehézségen, amelyek itt
tornyosulnak előttünk, az egyes ember előtt éppúgy, mint az egész emberi
társadalom előtt. Vajon van-e alapja reményüknek, nem csupán légvárakat
építenek? És van e valaki, akiben bízhatnak, akire számíthatnak minden
helyzetben? Nézd – válaszolt az örömapa –, visszagondolva a saját eljegyzésünkre
úgy látom, hogy ezek a fiatalok ma sokkal könnyebb helyzetben vannak, mint
amilyenben mi voltunk akkor. Mi csak titokban járhattunk hittanra, szüleink
otthon próbálták többé-kevésbé megalapozni hitünket, a mai fiataloknak sokkal
jobb lehetőségük van Isten segítségére építeni, szabadon gyakorolhatják
vallásukat, éveken át rendszeres hitoktatásban, sőt jegyesoktatásban is
részesülhetnek, Mi azért bíztunk Istenben, mert ezt láttuk szüleinktől, akik
tudatosan, megfontoltan építettek Istenre, mert így nevelkedtek, nagyszüleink
ebben a szellemben indították őket az éltbe. Én azonban azt mondom – vette át
ismét a szót az örömapa öccse –, hogy ebben a szüleinktől kapott hitben
csalódtam. Arra tanítottak, hogy minden ügyemben bizalommal forduljak Istenhez,
hogy imádkozzak, kérjek, higgyek Isten meg nem szűnő gondoskodó szeretetében, de
Ő nem segített. Hiába kértem, hogy jó állásom legyen, nem sikerült ilyet kapnom.
Kértem, hogy segítsen akkor, amikor egyéni vállalkozó lettem, a vállalkozásom
csődbe ment, megbuktam. Házasságomban is kértem a támogatását, mint tudod,
feleségem otthagyott, pont akkor, amikor csődbe mentem és adósságaim miatt
reménytelen helyzetbe kerültem. Csapdában vagyok.
„Hol
vagy?” Ez az ősrégi kérdés már a Szentírás első lapjain megjelenik, amikor Isten
megkérdezi Ádámot: Hol vagy? A bűnbe esett és ezért elrejtőzni akaró Ádám
zavarodottan magyarázkodik, és Évára hárítaná Isten parancsának megszegéséért a
felelősséget, megjegyezve, hogy te, az Isten adtad mellém az asszonyt, akitől a
tiltott gyümölcsöt kaptam. Isten pedig kimondja az igazságot: engedetlenségetek
következményeként mindkettőtöknek nehézségekkel megküzdve kell élnie. (vö. Ter
3, 9-13)
Nem
mindig egyszerű válaszolni, ha azt kérdezik tőlünk: Hol vagy most? Térbeli
helyzetünkről nem mindig adunk szívesen felvilágosítást, és nem is mindenkinek.
Autóbuszon, villamoson sokszor hallani, amint valaki telefonálva erre a kérdésre
kitérő választ ad, talán mert valamiért „tilosban” jár, vagy mert éppen azért
töltött el sok időt egy áruházban, mert kereste, hogy milyen ajándékkal lepje
meg a kérdezőt. A választól függ, hogy a kérdező megnyugszik-e, vagy éppen
fokozódik gyanakvása, esetleg féltő aggodalma. Még bonyolultabb a helyzet, ha
arra kell választ adnunk, hogy hol tartunk életutunkon. Tanárok szokták
megkérdezni volt diákjaikat: mondd, mi van veled, hol dolgozol, mivel
foglalkozol? Viszonylag könnyű helyzetben van, aki rendben folytatja vagy
befejezte tanulmányait, dolgozik valahol, családi körülményei is rendezettek,
más szóval egyenesen halad útján. Az viszont, akinek életútja kitérőkkel,
újrakezdésekkel, netán buktatókkal tarkított, már nehezen tud nyílt, egyértelmű
választ adni, mert sokszor maga sem tudja, hogy hol tart most, előre vagy
hátrafelé halad, netán egy helyben toporog.
Hogyan tudod segíteni gyermekeidet, hogy a nekik megfelelő jó úton induljanak és
járjanak?
Fontos
lenne, hogy időnként magunktól is megkérdezzük, hogy hol vagyunk, merre járunk?
Nem mindig könnyű erre válaszolni, de ha sikerül egyértelmű és világos választ
adnunk, akkor jó érzés fog el bennünket, valamiféle felszabadultság vesz erőt
rajtunk. Ha más kérdez, akkor sem mondhatunk olyat, amivel félretájékoztatjuk a
kérdezőt, legfeljebb meggondolhatjuk, hogy most van-e a teljes igazság
feltárásának ideje. Kapcsolatainkban mindig a teljes őszinteségre és
egyértelműségre kell törekednünk. A féligazságokba, a hátsó szándékú közlésekbe,
a színlelt kedvességekbe előbb-útóbb belegabalyodunk, olyan láncokat rakunk
magunkra, amelyektől nagyon nehéz megszabadulnunk. „Akár mondtok, akár tesztek
valamit, tegyetek mindent Urunk Jézus nevében, és adjatok hálát az Atyaistennek
általa!” (Kol 3, 17) tanítja Szent Pál.
Hogyan tudjátok családotokban, magatokban és gyerekeitekben az őszinteség,
nyíltság és bizalom légkörét kialakítani? A családi asztalnál lefolytatott
beszélgetések, a közös imák alkalmával meg tudtok e nyílni fenntartás nélkül
egymás és Isten előtt? Másrészt hogyan tudtok védekezni a digitális „okos
eszközökön”érkező álságos kapcsolatkeresések és hamis információ-kérések okozta
károk ellen?
Az elmúlt
évszázadokban sok nagy szent jutott el tévelygések és botladozások után az
életszentségre vezető útra. Közéjük tartozik a néhány hete szentté avatott J. H.
Newman bíboros, aki hosszú utat járt be, amíg anglikán papból római katolikus
bíboros lett. Útjáról így vall a Tűzoszlop c. versében (utalva az Izraelt a
pusztában vezető tűzoszlopra, l. Kiv 13,21-22):
Tűzoszlop
Vezess, drága fény, a sötétben, mely körülvesz,
vezess hát engem!
Sötét az éj, hazám távol,
vezess hát engem!
Óvd léptemet: nem kívánom látni,
mi messze van, elég, ha egy lépést tudok tenni.Nem
mindig voltam ilyen; nem is kértem,
hogy te vezess,
utamat én szabtam meg,
de most te vezess!
A harsány nap volt ínyemre, s bár féltem,
gőg uralta szívemet: bocsásd meg, mi volt.Oly
sokáig áldott erőd, hát biztos
újra kész vezetni már,
ingoványon s sziklákon át, míg
fel nem száll az éj,
s a fénnyel angyalok mosolya nem fogad,
mit oly rég szerettem, de elhagytam utamon.(Görföl
Tibor fordítása)
Az
eljegyzési ünnepség záróakkordjaként a menyasszony nagyapja szólt a fiatalokhoz.
Tudjátok – kezdte mondókáját –, jó régen volt, amikor én eljegyeztem a nagyit,
egészen más világ volt akkor. Mégis úgy gondolom, hogy örömötök, boldog
tervezgetéseitek mögött ugyanúgy ott lappanghat valami szorongás, egy kis
bizonytalanság, mint ahogy az a mi eljegyzésünkkor is ott volt. Eleinte nehéz
volt elfogadnunk, hogy most már igazán nincs Te és Én, hanem csak Mi; hogy nincs
olyan, hogy ezt én így akarom, hanem azt kell kitalálnom, hogy te mit és hogy
szeretnél. Arra is rá kellett jönnünk, hogy ha valami problémánk, gondunk van,
akkor nem mehetünk egyenként senkihez tanácsért, mert az bármit mond, agyunkon
átcikázik a félelem: mit szól majd ehhez a másik? Teltek-múltak a napok-hetek,
és kezdtünk rájönni, hogy most már csak az a jó, ami közös, mert kezd közöttünk
a határ lebomlani. Mire elérkezett a kettőnk első közös Karácsonya, minden
imánk, minden kérésünk és minden hálaadásunk közös volt. Azt kívánom nektek is,
hogy tudjatok együtt kérni, mindenért és egymásért együtt hálát adni és őszintén
mondani: szerető és irgalmas Atyánk, legyen meg a Te akaratod.
Bíró
László tábori püspök
az MKPK Családbizottságának elnöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
forrás: csaladlevel levelezőlista