Egy költő látomásai

Miket szívhattak magukba egy mára már omlatag hegyvidéki ház falai, mit éltek át lakói, micsoda változások történültek e falak között, és miként alakult közben át maga a ház változó lakóit kiszolgáló szerkezete, környezete és környéke is. Térey János látomásaia házról, az otthonról, a családról, a megélt emlékekről. A remekmű szintjén. - Kabdebó Lóránt írása.

Kabdebó
Lóránt

Egy
költő látomásai

Miket
szívhattak magukba egy mára már omlatag hegyvidéki ház falai, mit éltek át
lakói, micsoda változások történültek e falak között, és miként alakult közben
át maga a ház változó lakóit kiszolgáló szerkezete, környezete és környéke is.
Térey János látomásaia házról, az otthonról, a családról, a megélt emlékekről. A
remekmű szintjén. A Magyar nemzet szombati Lugas mellékletében, 2020. február
15-én, a 15. oldalon. Fogadja mindenki szeretettel.

í
A cikkre kattintva olvasható méretet
kapunk

A múlt falai
(Térey János
látomása hazájáról)

A véletlen remekművet
sodort felém. Míg magyarul olvasnak, átélt évszázadunk híradása marad. Ha
járatos fordítóra akadna, világirodalmi gyöngyszemként emlegethetnék – az idők
végezetéig.

„A
hegyoldalban, ahol enyhe kanyart ír le az utca, kopasz fákkal és terméskő
mellvéddel ölelt, földszintes ház áll. Tágas udvarában vendéglő. Nem igaz, a
vendéglő már csak volt; a helyén kusza bozótos. Szarvasagancs a falon. Már csak
volt, fehér folt az a szarvas, de egy kitömött vaddisznófej a régi állományból
megmaradt. Mintha az utolsó falat reményében, nyitva a szája. Meghagyták azok,
akik kirámolták a házat. Nem jó semmire. Egy kislány a vaddisznó apró
üvegszemébe néz. Tudja, ha eleget nézi, a vadkan visszakacsint rá.”

Próbáltam, ebből a kezdőszövegből
egy írásjelet sem lehet rövidíteni. Ha egy költő versei közé prózai művet soroz,
az vagy játék, esetleg alkalmi kaland, netán valamilyen jellegzetes emléket akar
hagyományozni a korról és környezetről, amelyben költői világát elhelyezte.
Térey János barátai és kritikusai szemében is jelentős költőként élt a
köztudatban. Sokan a legjobbak között tartották számon. Azt hiszem, talán nem is
jogtalanul. Váratlan halálát követően én most – versei között – mégis olyan
prózájára figyeltem fel, amely még nem hagyatékából került elő „hulladékként”,
hanem általa szerkesztett kötetben láthatott napvilágot. Megszakítva versei
sorozatát, bele ékelte az utolsó általa összeállított kötetébe, annak címét is
meghatározva.

Egy kérdés izgathatta fel, hogy
megírja, hol és hogyan alakult ki az a környezet, amelyben családjával
mindennapjait tölti. Hírt akart adni arról, hogy a ház, amelyben él, mi
mindennek és milyen embereknek lehetett otthona, befogadója, színtere, foglalata
azokban az évtizedekben, amelyekről költőként annyi fontos dolgot gondolt már át
eddig műveiben. Írta, írta a történeteket, meséket, nem egyszer szörnyűségessé
alakuló eseményeket. És – gondolom – kiegészítette beleálmodott sejtéseivel.
Miközben a jelenetek egységes látomássá szerkesztődtek. Talán csak amikorra
elkészült, vette észre, hogy műremeket hozott a világra. Olyan alaptörténetet,
amelyet a Hegyvidék, Buda, Budapest, Magyarország, a Kárpát-medence lakói
hasonlóképpen éltek át. Cselekvőként, szenvedőként, vagy csak szemlélő szomszéd
nézőként. És beledöbbenhetett, hogy bármely kor, bármilyen írásművében mindez
helyét találhatná. Belefoglalta éppen ezért egy Ibsen-történetbe is, megnézte,
miként állná meg ott a helyét.

És amint rájött, megérezte: nem
alkalmi lakóhely, hanem otthon ez az életrajzába és verseibe keveredett valahai
nyári szórakozóhely. Miként otthona lehetne akár másik földrészek bármilyen
emberének. Saját létezése burkává, meghatározó környezetévé is fogadhatja. És
ezt követően, Ibsenre is utalva, kiírhatta aktuális kötete címéül: Nagy
tervekkel jöttem Rosmersholmba.

És amiként minderre rájött
fantáziálgatása során Térey János költő, felfedezte, miként válik a világ az
ember lakhelyévé. Lehetett ez a ház zöldvendéglő vagy körzeti rendelő. Lakói,
tulajdonosai, bérlői lehettek mások munkájának gyümölcsére vágyó kisnyilasok
vagy hatalmaskodó ávósok, a Gestapo foglalta el, majd a Vörös Hadsereg egyik
parancsnoksága fészkelte bele magát; deportáltak, majd kitelepítettek innen
embereket, emigrációba űzettek, majd hazalátogattak emléket vadászni,
fosztogattak és osztogattak időnként erre felé – attól függően, hogy kinek a
kezében volt éppen a „stukker”.

Ebben a környezetben, ilyen falak
között élhetett, és retteghetett bármelyikünk akár a múltjában, félek, netán
valamilyen eljövendőben. Boldogságra is találhatnának? Benne bűnöznek, vagy
boldogan kívánnak végre élni? Lakója rabolni, gyilkolni érez kedvet vagy
kényszert, vagy családot alapítani? Belekötődve nemzedékek folyamatosságába.
Bárki elbeszélhetné ezeket a történteket alkalmi hallgatójának, vagy
legközelebbi társának, leírhatja kortársainak, hagyományozhatja jövő
nemzedékeknek. Ez a ház az ember lábnyomával terhes.

Egy ház. Benne mindennapi
történetek, játékosan induló, mégis sorsfordító események, nyomasztó környezet,
balladás meghatározottságok. Emberek „nagy tervekkel”. Gonoszak? Ellene mondanak
a gonosznak? Szemlélői rossznak vagy jónak. Megélői az életnek. Hazát
szétbontók? Vagy éppen alkotók? De kár, hogy nem mondhatom már szemébe Térey
Jánosnak: barátom, kérdésekkel teli remekművet hagytál ránk. Felvázoltad a
környezetet, amely – minden borzalmak ellenében is otthonunk – a hazánk. Csodát
varázsoltál. Magad köré? Is! Mindnyájunk emlékezetére.

Elkészültem az írással. Ma délben
barátaink felvittek a hegyre, szertetekintettem a helyszínen. Napsütés volt,
ragyogott minden. A ház nehéz múlttal terhesen „visszakacsintott”. Remélem,
lakható.

 (Térey
János: Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba,
Jelenkor Kiadó, Budapest, 2019, 105 oldal. Ára: 2499 forint)