A kommunizmus áldozataira emlékezve

Emlékbeszéd 2020 február 25-én Szegeden, a Csongrád Megyei Önkormányzat ünnepségén

A
kommunizmus áldozataira emlékezve

Emlékbeszéd 2020 február 25-én Szegeden, a Csongrád Megyei Önkormányzat
ünnepségén

Közismert, hogy 1947 február 25-én a szovjet hatóságok törvénytelenül
letartóztatták a kisgazdapárt főtitkárát, Kovács Bélát és elhurcolták. 2000 óta
ez a nap a kommunizmus áldozatainak emléknapja.

A
kommunizmus egy elvont, s tegyük hozzá: bukott eszme. Nem tud megkínozni,
Gulágra vinni, megölni senkit. De a kommunizmus fügefalevelével takarták el
szégyenteljes törekvéseiket a kommunisták, és talán, - ha volt nekik, - ezzel
csitították háborgó lelkiismeretüket. De nem a kommunizmus ölt, hanem a
kommunisták. (Akik korábban talán épp nyilasok voltak.)

Nézzük meg részletesen mi történt Kovács Bélával. Pártja, a Független
Kisgazdapárt abszolút többséget kapott az 1945-ös választásokon. Államelnököt,
miniszterelnököt, a parlamentben házelnököt adott. De hamar kiderült, hogy ez a
párt, - nevével ellentétben - távolról sem független. Hatalmas arányú győzelme
ellenére koalícióra kényszerült a megvert pártokkal, sőt azt is lenyelte, hogy
az oroszok döntsék el a tárcák elosztását. A felszínen páváskodhattak, de a
tényleges hatalmat Rákosék kapták. A párt négy legfőbb vezetője közül Kovács
Béla főtitkár volt az, aki leghamarabb átlátott a szitán, és ellenezte a
kommunisták szovjet szuronyokra támaszkodó, mérhetetlen nyomulását. A
köztársasági elnök Tildy Zoltán és a miniszterelnök Nagy Ferenc nem tudta, nem
merte, nem akarta megvédeni a párt legnépszerűbb emberét, Kovács Bélát. Rajk
László belügyminiszter és Péter Gábor az ÁVO vezetője 1946-ban egy köztársaság
elleni összeesküvést varázsoltak a semmiből, azzal a nyilvánvaló szándékkal,
hogy megtörjék a kisgazdák gerincét. 1947 februárjában Rákosi és az őt
szolgamódon követő Szakasits azt követelték Nagy Ferenctől, hogy mondassa le
Kovács Bélát a főtitkári posztról. Nagy némileg ellenállt, egy időre el akarta
tenni Kovács Bélát a szem elől, tehát szabadságra küldte. Rákosiéknak ez nem
volt elég. Az ÁVO a főtitkár mentelmi jogának felfüggesztését kérte az
országgyűléstől. Ekkor egy pillanatra még felvillant valami tisztesség a
kisgazdákban: elvetették az indítványt. Ám Nagy Ferenc és Tildy rávették Kovács
Bélát, hogy mentelmi joga birtokában önként menjen be az ÁVO központjába, és
együttműködési szándékának jeleként, tisztázza Péter Gáborral a képtelen
vádakat, miszerint részese, sőt feje lett volna az amúgy sem létező
összeesküvésnek. Garantálták neki, hogy szabadon távozhat. Február 24-én Kovács
Béla eleget tett ennek. Ekkor egy hihetetlen színjáték kezdődött. Udvariasan
fogadták, majd elég durván beszélve hozzá kihallgatták, de a megegyezésnek
megfelelően elengedték. Ezután Nagy Ferenc miniszterelnökkel ebédelt, ez volt
utolsó találkozásuk. Február 25-én este a szovjet hatóságok - mentelmi jog ide
vagy oda, - elfogták és kivitték az országból. Kilenc év után engedték haza.
Rövid 56-os szerepvállalása és Kádárral való megbékülési próbálkozásai után,
mint testben-lélekben megtört országgyűlési képviselő halt meg 1959-ben. Még
halálában is féltek tőle: titokban temették el.

A
kommunizmus áldozataira emlékezünk. Hogy Kovács Béla az volt, nem kétséges. De a
kommunizmusnak nemcsak ilyen látványos áldozatai vannak. Nem áldozat-e az a
kisgazda vezetés, amelyik - magát féltve - kizárta a pártból az elhurcolt
főtitkárát? Nem áldozat-e Tildy a megalkuvásával, de akár Rajk, aki ekkor még
hűen teljesítette a parancsot, hogy azután halál legyen a bére? Áldozat még az
ávós pribék is, hiszen ahogy Faludy György írta: szörnyűséget elkövetni
rosszabb, / és elszenvedni jobb! Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van,

ő les, hiába futnál,

fogoly vagy s egyben foglár;

Illyés Gyula megtanította nekünk a zsarnokság
lényegét. A Gulágra, Recskre hurcoltak, a Hortobágyra telepítettek csak a
jéghegy csúcsai. Segítenek, hogy megértsük mindazt a szörnyűséget, amit történt
velünk. De mindenki áldozat. Felesleges a számháború, hogy száz vagy százötven
millió az áldozatok száma. Aki akkor élt, mind áldozat. És ne gondoljunk, hogy
ez múltidő. Nem. A szánandó fogoly-mivolt és a foglárság ma is bennünk bujkál.
Jól teszi, ki megpróbálja tetten érni magában és kiűzni magából. Mert a
zsarnokság, ami egyszer mindent átjárt, nem szűnik meg a nyilvánvaló
szörnyűségek felszámolásával. Az apró munka ezután következik, és nemzedékeken
át tart. Vajon nem foglár lelkű az a vállalkozó, aki lekötelezni, korrumpálni
akarja például a bírókat vagy más döntéshozókat? Nem fogoly lelkű az a
beosztott, aki szemet huny főnökének viselt dolgai felett vagy akár falaz is
neki, ha baj van? Nem foglár lelkű az a hivatali főnök, aki olyan dolgokba is
belebeszél, amelyek nem tartoznak hivatali feladatai körébe? A kommunizmus
lényege nem az utópisztikus vágy a pénznélküli, boldog társadalomra. Mérgező
morzsái már-már felismerhetetlenül, de velünk vannak és ártanak.

Mivel mentették magukat, akik szó nélkül
tűrték a kommunizmus durva változatának terrorját, és a puha változatot már-már
jótéteménynek vették? Féltünk – mondják. A kommunizmus fő fegyvere a félelem
volt. Ezért rengette meg az egész épületet Szent II. János Pál, amikor
belekiáltotta a világba: Ne féljetek. Erre a félelem nélküli életre kell
mindannyiunknak eljutnunk. Ne féljünk szembe nézni önmagunkkal, és kigyomlálni
magunkból mind a fogolyság, mind a foglárság nyomait, hogy tiszta lelkű, szabad
emberek lehessünk. Ha ez sikerül, majd akkor temethetjük a kommunizmust. Majd
akkor elég lesz csak emlékezni, és fejet hajtani a látható áldozatok előtt. „És
addig? addig nincs megnyugvás, /

Addig folyvást küszködni kell.”

Surján László