Február 12-én Ferenc pápa a sírókról szóló szakasszal folytatta katekézissorozatát a boldogmondásokról. A sírásnak azt a pozitív vonását emelte ki, hogy megnyit az Úrral és a felebarátainkkal való mindig új kapcsolatra.
A másiknak helyet kell
kapnia a szívemben, tudnom kell sírni miatta!
Február
12-én Ferenc pápa a sírókról szóló szakasszal folytatta katekézissorozatát a
boldogmondásokról. A sírásnak azt a pozitív vonását emelte ki, hogy megnyit az
Úrral és a felebarátainkkal való mindig új kapcsolatra.
Ferenc pápa lefordított
katekézisét teljes terjedelmében közreadjuk.
Kedves testvérek, jó napot
kívánok!
Útnak indultunk a
boldogmondások világába, és ma a másodikkal foglalkozunk: Boldogok, akik
sírnak, mert majd vigasztalást nyernek [Mt 5,4].
A görög nyelv, melyen az
evangéliumot írták, ezt a boldogmondást nem passzív igével fejezi ki – a
boldogok ugyanis nem elszenvedik ezt a sírást –, hanem aktív igével: „emésztik
magukat”; sírnak, de belülről. Olyan magatartásról van szó, amely központi
jelentőségűvé vált a keresztény lelkiségben, és amelyet a sivatagi atyák, a
történelem első monasztikus szerzetesei „penthosz”-nak hívtak, vagyis olyan
belső fájdalomnak, amely megnyit az Úrral és a felebaráttal való kapcsolatra; új
kapcsolatra nyit meg az Úrral és a felebaráttal.
Ennek a sírásnak, a
Szentírásban, két oka lehet. Az első: sírunk valaki halála vagy szenvedése
miatt. A másik: a bűnt siratjuk – saját bűnünket –, amikor vérzik a szívünk a
miatti fájdalmában, hogy megsértettük Istent és felebarátunkat. Tehát olyannyira
szeretjük a másikat, hogy hozzá való kapcsolódásunkban még fájdalmán is
osztozunk. Vannak emberek, akik távolságot tartanak, egyet hátralépnek; pedig
fontos, hogy másik helyet kapjon a szívünkben!
Gyakran beszéltem a könnyek
adományáról és annak értékességéről. [1] Vajon lehet-e szeretni rideg szívvel?
Vajon szerethetünk-e csak a szerepkörünk miatt, kötelességből? Természetesen
nem. Vannak sírók, akiket vigasztalnunk kell, de néha akadnak vidámak, akiket el
kell keserítenünk; fel kell ébresztenünk, akiknek kőszíve van, és elfelejtették,
hogyan kell sírni. Aztán fel kell ráznunk olyan embereket is, akiket nem érint
meg mások fájdalma.
A gyász például egy keserű
út, de hasznos lehet ahhoz, hogy felnyissa szemünket minden ember életére, szent
és helyettesíthetetlen értékére, és akkor tudatosodik bennünk, mennyire rövid az
idő.
Ennek a paradox
boldogmondásnak van egy második jelentése is: sírni a bűn miatt.
Itt különbséget kell
tennünk: van, aki mérgelődik, mert hibázott. Ez azonban gőg! Ezzel szemben
vannak olyanok, akik sírnak rossz cselekedetük miatt, az elmulasztott jó, az
Istennel való kapcsolat elárulása miatt. Ezt a sírást az okozza, hogy nem
szerettünk, azért fakad fel belőlünk, mert szívünkön viseljük mások életét.
Ebben az esetben azért sírunk, mert nem felelünk meg az Úrnak, aki annyira
szeret bennünket; és elszomorít bennünket, ha arra gondolunk, hogy nem tettünk
meg valami jót – ez a bűn jelentése. Az ilyen emberek tehát azt mondják:
„Megbántottam azt, akit szeretek”, és ez a könnyhullatásig fáj nekik. Legyen
áldott Isten, ha hullni kezdenek ezek a könnyek!
Ez a hibáinkkal való
szembenézés témája. Nehéz, de életbevágó feladat. Gondoljunk csak Szent Péter
sírására, amely új és sokkal igazabb szeretetre vezeti: megtisztító, megújító
sírás. Péter Jézusra tekintett, és sírásban tört ki: a szíve megújult. Júdással
ellentétben, aki nem tudta elviselni, hogy hibát követett el, és – szegény –
öngyilkos lett. A bűn megértése Isten ajándéka, a Szentlélek műve. Mi, egyedül,
nem értjük a bűnt. Ez kegyelem, melyet kérnünk kell. „Uram, add meg, hogy
megértsem a rosszat, amit tettem vagy tehetek!” Ez roppant nagy ajándék, és
miután ezt megértettük, jön a megbánással együtt járó sírás.
Az egyik első szerzetes,
szíriai Szent Efrém azt mondja, hogy kimondhatatlanul szép a könnyek áztatta arc
(vö. Aszketikus beszéd). A bűnbánat szépsége, a sírás szépsége, a
töredelem szépsége! Mint mindig, a keresztény élet legjobb kifejeződése az
irgalmasság. Bölcs és boldog az, aki elfogadja a szeretethez kapcsolódó
fájdalmat, mert megkapja a Szentlélek vigasztalását, aki Isten gyengédsége, aki
megbocsát és jó útra térít. Isten mindig megbocsát: ezt ne felejtsük el! Isten
mindig megbocsát, a legsúlyosabb bűnöket is megbocsátja, mindig! A probléma
bennünk van, akik belefáradunk bocsánatot kérni, magunkba zárkózunk, és nem
kérünk bocsánatot. Ez a probléma; de ő készen áll, hogy megbocsásson!
Ha mindig szem előtt
tartjuk, hogy Isten „nem bűneik szerint bánik velünk, és nem vétkeink szerint
fizet vissza” (Zsolt 103,10), akkor irgalmasan és együttérzőn élünk, és a
szeretet jelen van bennünk.
Adja meg nekünk az Úr, hogy
túláradóan szeressünk, hogy szeressünk a mosolyunkkal, a közelségünkkel, a
szolgálatunkkal és a sírásunkkal is!
JEGYZETEK
[1] Vö. Christus vivit szinódus utáni apostoli buzdítás, 76; Beszéd a
manilai Szent Tamás Egyetem fiataljaihoz, 2015. január 18.; Homília
hamvazószerdán, 2015. február 18.
*
FELHÍVÁS SZÍRIA ÉS KÍNA
ÉRDEKÉBEN
Szeretném, ha most
valamennyien imádkoznánk a szeretett és megkínzott Szíriáért. Sok családnak, sok
öregnek, gyermeknek kell menekülnie a háborúból. Szíria évek óta vérzik.
Imádkozzunk Szíriáért!
Imádkozzunk kínai
testvéreinkért is, akik ettől a kegyetlen betegségtől szenvednek! Találják meg a
lehető leghamarabb a gyógyulás útját!
Fordította: Tőzsér Endre
SP
Fotó: Vatican News
Forrás: Magyar Kurír
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni