A Charta XXI évek óta együttműködik a Nézőpont Intézettel és figyeli, hogy a magyarok miként ítélik meg a szomszéd országokkal való kapcsolatokat. A helyzet sokkal biztatóbb, mint amit facebook mutat.
Az elvesztett örökség
„Veszni
indult István öröksége”
Több is veszett Mohácsnál, így vigasztalja magát a magyar, ha veszteség éri. A
veszteség jelentéktelen voltát hangsúlyozzuk ezzel. Talán ezért nem alkalmazzuk
a mondást a trianoni veszteségre? Most, a centenáriumhoz közeledve érdemes
Trianon következményeiről elgondolkodnunk. A veszteséglista ismert, az
elveszített terület, népesség, vagyontárgy, erdő, szántó, bánya s minden létező
erőforrás felméretett és felhánytorgattatott. Száz év után már jogos megkérdezni
az új birtokosoktól: hogyan kamatozott az átvett vagyon. (Persze ebben van egy
kis álság. A vagyon eltünedezésében nemcsak annak volt szerepe, hogy az új urak
rossz gazdák voltak, hanem nyomot hagyott egy pusztító háború és egy háborúnál
is pusztítóbb, ördögi, jobb híján kommunizmusnak nevezett rendszer. Ezt aligha
írhatjuk az impériumváltás számlájára.)
A
veszteséglistán a terület csökkenésénél is nagyobb baj az emberveszteség, a
magyar nemzet részekre szabdalása. Igaz, pár éve nagy erőkkel nekiláttunk a
határmódosítás nélküli nemzetegyesítéshez. Sok szép siker jellemzi ezt a
folyamatot, de nem várt nehézségekkel is találkozunk. Ezeket első pillanatban a
2004. december 5-ei népszavazás kudarcának, az akkori miniszterelnök gátlástalan
hazudozásainak tulajdonítottuk. De egy ember torz nézete nem elég egy ilyen
kudarchoz. Az okok közé tartozik még a négy évtizedes elzártság, az oktatás
torzított volta, tehát az anyaországiak információ hiánya. Ennek a pótlása is
megkezdődött. Sokak ismeretei annyira hiányosak, hogy az embernek az egyszeri
tanár szava jut az eszébe: Édes fiam, a te tudásod egy mérhetetlen nagy
gödör, három évig kell tanulj ahhoz, hogy semmit se tudj. Ráadásul a puszta
tények ismerete még nem feltétlenül szüneti meg azt az érzelmi sivárságot, ami a
meggyengült nemzettudat sokakban okozott. Az önzés és irigység pedig elkoptatta
a régi jelszót: minden magyar felelős minden magyarért. Szabó Dezsőnek ma szobra
van Budapesten, lakását emléktábla jelzi, de ezt a gondolatát kevesen vállalják.
Korunk embere csak magáért vállal felelőséget, olykor még azért sem. Ennek az
elkorcsosulás viszont korszellem, nem Trianon miatt van.
Az
első háború utáni Közép-Európát azzal kecsegtették a főhatalmak, hogy itt teret
engednek a nemzetállami fejlődésnek, amire a Monarchia nem adott lehetőséget.
Önrendelkezéssel kábítottak, majd megkérdezésünk nélkül döntöttek
mindnyájunkról. A nemzetállam-teremtés fene nagy igyekezetében mindössze
egyetlen (majdnem) nemzetállamot kanyarítottak ki: Magyarországot. Mi száz éve
hirtelen az ezeréves multietnikus ország helyett egy nemzetállamban találtuk
magunkat. Az integrálódni kívánó cigányságon és a viszonylag nagyobb létszámú,
de magát nem idegen elemnek tekintő németségen kívül csak minimális számú
szlovák és román kisebbség maradt az országban, valamint néhány szülőföldjéhez
ragaszkodó horvát és vend település. A különböző anyanyelvű emberek
összetartozásának mai szóval állampolgári közösségtudata a XIX. századi nemzeti
ébredés során már megrepedezett. A maradék országban az elmúlt száz év alatt
pedig nem tapasztalhattuk meg a sokszínű egységet. Az új államokban a korábbi
kisebbségi sorsból többségibe került nemzetek régi hibáinkat utánozzák. Most ők
nem adják meg azokat a jogokat, amelyeket hiába kértek korábban. A revans vágy
egy két évtizedig lélektanilag érthető, de száz év alatt ki kellett volna nőni.
Ez nem történt meg, és a torzsalkodás folyamatos sérelmekre vezet. Ezért ma sok
nemcsak hazáját, hanem egész nemzetét szerető magyar élénken elutasítja, hogy
románnal, szlovákkal, bárki szomszéddal barátkozzék. Elveszett a szentistváni
örökség:
-
az a tapasztalat, hogy anyanyelvi különbségek ellenére lehet jól élni egymás
mellett; -
az a
gazdagodás, amit egy másik nyelv legalább alapfokú ismerete nyújt; -
annak
tudata, hogy az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Az
Intelmeknek ezt a mondatát a XIX. században a nemzetiségeink a saját igényeik
alátámasztására idézték a fejünkre, a XX. században mi a ránk zúduló vádak
ellen pajzsként használtuk, és a magunk befogadókészségének és nyitottságának
az igazolására próbáltuk felhasználni. Azt mélyen elfelejtettük, és
utódainknak nem is tanítottuk meg, hogy bizony hosszú ideje, amikor még
megtehettük volna, ezt az intelmet nem vettük figyelembe.
Magyarok és nem magyarok egymásmellettisége valaha természetes volt. Egyazon
király alattvalói voltunk. Ma az anyaországi magyar nem érintkezik naponta más
nemzetiségűvel, nem „szed fel” gyerekkorában egy másik nyelvet, az elszakított
magyar számára pedig nem természetes adottság a más nyelvű szomszédság, hanem
egy vesztett háború rákényszerített következménye. Ha teheti szívesebben épít
maga köré falat, mintsem két kultúra birtokosaként gazdagodnék. Ebből a
helyzetből következik, hogy valamiből, ami előny is lehetne, hátrány lesz.
Ráadásul a másnyelvű embert nem ismerő anyaországi magyar nem érti meg a többi
nemzetrész mindennapi gondjait, de mindenkor kész némi felsőbbrendűségi gőggel
megmagyarázni a „kintieknek”, hogy mit és hogyan kellene tenniük. Ha nem állunk
alázatosabban hozzá a kérdéshez, hamarosan mostohaanyaországgá lehetünk, hiszen
ezen az úton el is indultunk 2004. december 5-én.
A
magyar-magyar szolidaritásból annyi megmaradt, hogy az egyes nemzetrészeket ért
támadások, sérelmek fájnak. Az igazságtalanságok miatt sokan háborognak, olykor
a különféle internetes felületeken még gyűlölködnek is. Ha a magyarul vagy
google-magyarul olvasni tudó szlovák vagy román egy ilyen bejegyzésbe botlik,
akkor is ellenünk fordul, ha amúgy a békességet szereti.
Aki
a magyar megmaradás egyik feltételének a szomszéd nemzetekkel való normális
emberi, sőt, ha lehet baráti viszonyt tartja, ezek miatt könnyen kétségbe eshet.
De ne tegye. Húsz-harminc, de akár csak két-három egybecsengő hozzászólás a
Facebookon azt a benyomást kelti, hogy ez a közvélemény. De ez tévedés. A Charta
XXI évek óta együttműködik a Nézőpont Intézettel és figyeli, hogy a magyarok
miként ítélik meg a szomszéd országokkal való kapcsolatokat. A helyzet sokkal
biztatóbb, mint amit facebook mutat. A közvélemény-kutatók 2018-ban minden
szomszédunkkal kapcsolatban feltették a kérdést: jónak vagy rossznak ítéli meg a
kapcsolatot, és látja-e értelmét a további javításnak? Azoknak az aránya, akik
az adott országgal való viszonyt jónak vagy javítandónak minősítették, minden
szomszédunk esetén meghaladta a nyolcvan százalékot. A kapcsolatot rossznak és
javításra sem méltónak ítélők, vagyis a kapcsolatot elutasítók aránya Ausztria
esetén csak 3 százalék. Szlovénia és Horvátország elutasítása 4-4, Szlovákiáé 7,
Romániáé 10, Szerbiáé 13, Ukrajnáé 17 százalék. Ezek a számok alighanem
megfelelnek az adott országból jövő rossz hírek arányának.
Reményt keltő viszont a kapcsolatot jónak, illetve javítandónak tartók elsöprő,
83-97 százalékos fölénye. Lehet, hogy az örökség nem veszett el, csak eltűnt a
ládafiában?
Surján László
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni