"A fiatalok megismerkedésétől a házasságig, majd a házasságban a családi életen át hosszú, sokszor nehéz és küzdelmes út vezet. Az út különböző szakaszokból áll, amelyek mind nagylelkű odaadást igényelnek: a kezdeti, főként érzelmi vonzódásból átvezet abba az érzésbe, hogy szükségünk van a másikra mint életünk egy részére.” - Bíró László püspök úr márciusi levele.
Hívom
a családokat
Bíró
László püspök levele
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET
ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS
AZ ÉLET MELLETT ÁLL!
2020.
március
A család,
a rokonok, barátok és ismerősök összegyűltek a nagyszülők ötvenedik házassági
évfordulóját megünnepelni. Az egyik unoka – másodéves egyetemi hallgató –
köszöntőjében kifejtette: csodálja nagyszüleit, érthetetlen számára, hogy hogyan
lehet ötven éven át békében, derűsen, sőt boldogan együtt élni, a mai élet
kihívásaival úgy megküzdeni, hogy közben kapcsolatuk sértetlen marad. Ez nem
lehet csak szerencse kérdése – folytatta az unoka –, a szakirodalomban ugyanis
azt olvassuk, hogy normális körülmények között a házasságok általában hét évente
válsághelyzetbe kerülnek. Szerencsés esetben kisebb-nagyobb sérülések árán
túljutnak a válságon, nemritkán azonban belerokkan házasságuk. Iskolatársaim,
barátaim nagy többsége arról beszél, hogy szüleik házassága korántsem
zavartalan. Nem hiszem, hogy csak legenda, de rólatok az a hír járja, hogy az
elmúlt ötven évben sohasem voltatok válsághelyzetben. A hétévenkénti válságok
ötven év alatt hétszer kellett volna, hogy meglátogassanak titeket. Az nem
lehet, hogy mind a hét esetben véletlenül éppen szerencsétek volt, véletlenül
úgy alakultak a dolgok, hogy a válság nem tudott kialakulni, és a veszély
elhárult. Áruljátok már el, hogyan csináljátok, mi a titkotok?
Minden
embernek szinte születése pillanatától döntéseket kell hoznia. Eleinte ezek a
döntések nem tudatosak, a csecsemő ösztönösen igyekszik életszükségleteit
kielégíteni. Minél többet ismer meg a világból, minél jobban kialakul öntudata,
annál inkább válnak tudatossá döntései, annál jobban tud különbséget tenni jó és
rossz között. A szülők segítsége is nélkülözhetetlen, döntési helyzetbe került
gyermeküket irányítaniuk, vezetniük kell, különösen akkor, ha a gyermek
ismeretei még nem elegendőek ahhoz, hogy önállóan helyesen döntsön.
A mai
világ a cselekvési, szórakozási, művelődési lehetőségek eddig soha nem
tapasztalt tömegét kínálja, a legtöbbször úgy, mintha mindez jó, értékes és
javunkra váló lenne. A fiatalok pedig a képernyő előtt ülve óriási választékból
válogathatnak, és akár ötpercenként újabb és újabb csatornákra válthatnak
anélkül, hogy az ott látható műsorról bármilyen előzetes információjuk lenne.
Nem tudják megkülönböztetni a jó és a rossz csatornát, ki vannak szolgáltatva a
műsor gazdáinak.(vö. Gaudete et Exsultate 167, 168)
Napjainkban a gyerekek sokszor jobban tudják a korszerű
információszolgáltatásokat – jókat és rosszakat egyaránt – használni, mint a
szülők. Hogyan tudjátok segíteni gyerekeiteket, hogy meg tudják különböztetni a
jót a rossztól, és következetesen a jót válasszák?
A
megkülönböztetés bölcsessége különösen akkor válik fontossá, amikor valami
újdonság jelenik meg életünkben. Ilyenkor fel kell ismernünk, hogy vajon
Istentől származó „új bor”-e, vagy a világ lelkének, az ördögnek megtévesztő
„itala”. Az is előfordulhat, hogy az Isten új bora ellen támadva a gonosz erői
arra bíztatnak, hogy ne változtassunk meg semmit, hagyjuk békében a dolgokat
úgy, ahogy vannak, válasszuk a mozdulatlanságot és a merevséget, álljunk ellen a
Lélek indítatásainak. Szabadok vagyunk Jézus szabadságával, de Ő arra hív, hogy
vizsgáljuk meg, mi van bennünk – vágyak, szorongások, félelmek, várakozások –,
ismerjük fel az idők jeleit, kövessük Szent Pál tanácsát: „Vizsgáljatok felül
mindent, a jót tartsátok meg.” (1 Tesz 5,21)
Kritikus
helyzetekben hajlamosak vagyunk ösztöneinkre, érzéseinkre, indulatainkra
hagyatkozni. Milyen jó lenne pedig ilyenkor hátralépni és némi távolságtartással
tekinteni saját gondolatainkra és érzelmeinkre, legintenzívebb – pozitív és
negatív – érzéseinket kiemelni a zsigeri mélységekből és Krisztus szemével nézni
rájuk, mintha azt mondanánk: Egy pillanat! Hadd helyezzem tágasabb térbe ezeket
az érzéseket, indulatokat, vágyakat! Hadd toljam el őket magamtól, ne extatikus
lelkesedéseim, felháborodásaim, mélységes elkeseredéseim határozzák meg
pillanatnyi reakciómat. Hadd nézek szembe velük, hadd lássam, mennyire
valóságosak, miben gyökeredznek. Ebbe a helyzetbe akkor kerülhetünk, ha
imádságunkban – és általában az életünkben –, megteremtjük a teret annak
meghallására, amint Isten a nevünket mondja. Kérjük újra és újra Istent: Mondd
meg, ki vagyok! Ne elégedjünk meg azzal, amit mások mondanak, sőt azzal sem,
amit mi mondunk magunknak magunkról, Istentől szeretnénk hallani, attól az
Istentől, aki szól hozzánk. Nevünk isteni kimondásán nyugszik az egész lényünk,
ha Isten szólít, akkor tudjuk, hogy létezünk, élünk és virulunk: „Ne félj, mert
megváltottalak! Neveden szólítottalak, az enyém vagy.” (Iz 43, 1) Ássunk le az
imában olyan mélyre, hogy halljuk, amint Isten éppen most, ebben a pillanatban
megteremt minket, beleheli nevünket a világba, életre kelt minket! Isten ugyanis
nem szűnik meg teremteni: a teremtés nem valamikor régen történt, hanem ma is
történik.
A
megkülönböztetés nem csak a rendkívüli pillanatokban szükséges, hanem segít a
felismerni azokat az apró, jelentéktelennek tűnő dolgokat, amelyek az Úr
szeretetének titokzatos tervében azért kaptak helyet, hogy alkalmunk legyen a jó
mellett dönteni. A megkülönbözetéshez nem elegendő az emberi bölcsesség, tudás,
vagy erkölcs, mert a megkülönböztetés kegyelem, betekintést ad Isten minden
egyes emberre külön-külön vonatkozó páratlan és megismételhetetlen, a
legváltozatosabb körülmények és korlátok között megvalósuló tervébe, így elvezet
az örök élet forrásához. (vö. Gaudete et Exsultate 170)
Hogyan tudjuk megkülönböztetéseink alapjává tenni a mondatot: „Legyen meg a Te
akaratod amint a mennyben, úgy a földön is”?
Az ember
életében sok emberrel találkozik. Minden egyes találkozása alkalmával döntenie
kell: kezdeményezi-e, hogy a találkozás gyorsan vagy fokozatosan alakuljon
kapcsolattá, vagy maradjon csak a felületes ismeretség szintjén. Az, hogy egy
találkozás az ember életében rendkívüli, vagy jelentéktelen esemény, az adott
pillanatban titok. Fiatalok sokszor mondják, hogy későbbi párjukat „meglátni és
megszeretni egy pillanat műve volt”, de az is gyakori, hogy csak a többedik
találkozásuk alkalmával kezdtek érdeklődni egymás iránt. Elképzelhető-e, hogy
ezek a sorsdöntő találkozások a véletlenen múltak? Istennek mindannyiunkkal
tervei vannak, egyikünkről sem felejtkezik el, nem hagy minket magunkra.
Találkozásainkat is megrendezi, még a hajszálainkat is számon tartja (l. Mt.
10,30). Ha figyelünk Isten szavára, ha döntéseink előtt kérjük a
megkülönböztetéshez kegyelmét, akkor évek múltával visszanézve találkozásainkra
feltárul előttünk Isten terve.
A
fiatalok megismerkedésétől a házasságig, majd a házasságban a családi életen át
hosszú, sokszor nehéz és küzdelmes út vezet. Az út különböző szakaszokból áll,
amelyek mind nagylelkű odaadást igényelnek: a kezdeti, főként érzelmi
vonzódásból átvezet abba az érzésbe, hogy szükségünk van a másikra mint életünk
egy részére. Ezután következik a kölcsönös összetartozás átélése, majd az élet
egészének, mint közös tervnek a megértése, miközben mindketten a másik
boldogságát fontosabbnak tartják saját szükségleteiknél. Ehhez társul az öröm,
hogy házasságukkal az Egyház és a társadalom javát szolgálhatják. (vö. AL 220)
Így haladhatnak a végcél felé, ami nem a jólét, nem a gazdagság, vagy a hírnév,
hanem a mennyei boldogság, amelyről Szt. Pál így tanít: „Szem nem látta, fül nem
hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik
őt.” (1 Kor, 2,9)
Idézzétek fel azokat a döntéseket, amelyek első találkozásotoktól elvezettek
házasságotokig, majd a mostani családi állapotig! Milyen szerepe volt
döntéseitekben az imádságnak?
Nincsenek
titkaink – vette át a szót a nagyapa –, a rólunk szóló hírek azért nem tudnak
arról, hogy valaha is válsághelyzetbe kerültünk volna, mert ha életünkben valami
nehézség, vagy probléma merült fel, nem azzal kezdtük, hogy fűnek-fának
elhíreszteltük, hogy hű, most nagy a baj, és egyikünk se tudja, merre van előre.
Meg aztán – folytatta a nagymama –, azt, amit sokan véletlennek hívnak, azt mi
nagy I-vel írjuk. Tudjuk, hogy életünk minden mozzanata Isten velünk kapcsolatos
tervének része, és az Ő szeretete kifogyhatatlan és hűsége rendíthetetlen. Ezért
ha valami nem úgy alakult, ahogy vártuk, nem tiltakoztunk, nem estünk kétségbe,
hanem abban a bízva, hogy Isten most is a javunkat akarja, kezdtük együtt
keresni a helyzet megoldását. Sokszor csak évek múlva értettük meg – mondta a
nagyapa –, hogy miért kellett ennek, vagy annak úgy történnie, ahogy történt, és
nem úgy, ahogy mi elképzeltük. Az ilyen „véletlenekért” mindig újra hálát
adtunk. Most pedig hadd köszönjem meg mindnyájatoknak, hogy eljöttetek, hogy
együtt ünnepelhetünk, és kérem a Véletlenek Urát, hogy nektek is adjon olyan
boldogságot, mint nekünk.
Bíró
László tábori püspök
az MKPK Családbizottságának elnöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
forrás: csaladlevel levelezőlista
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni