Öt meg egy

Életünk minden egyes órája tehát igazából emberré válásunk egy-egy újabb lépcsőfoka.” Így haladhatunk azon állapot felé, amelyről elmondhatjuk: „Akkor vagy igazán szabad, ha azt, amit vállaltál, meg tudod tenni, és a kudarcok, sérelmek után sem a gyűlölet, a harag uralkodik a szívedben, hanem az újrakezdés lelkülete, a szeretet és a jóság.”

Pálmai Tamás

Öt meg egy

Először is elnézést kérek, hogy időnként ugyanott kötök ki gondolataimban, de az
ember agyának van jónéhány reverberáló köre. Ez a furcsa nevű valami
tulajdonképpen az idegsejteknek az a
tulajdonsága, hogy aktiválni képesek egymást. Nos, ennek az önmegerősítő
tevékenységnek az elnevezése a reverberáló idegsejti kör. Nagyon
leegyszerűsítve: ez a testi és/vagy szellemi tevékenység önmegerősítő,
aktivizáló rendszere. Ha kicsit játékosabban nézzük a dolgot, akkor - szó
szerint „lefordítva” - azt jelenti, hogy az agyam ugyanott, ugyanazon téma körül
motoszkál, ezért hajlamos vagyok egyre erről beszélni, azaz re (újra) verberálni
(verbálisan, azaz szóban megnyilvánulni.)

A mai, megkoronázott életünkben pedig
természetesen reverberáló, azaz már-már kínzóan visszatérő, önmegerősített
gondolat ez a hármas: hogyan jutottunk ide (néha annyira hihetetlen, hogy ez
lett az életünkből), miként éljük meg a mát (sallangmentes, feleslegektől
lekoptatott, a lényegre koncentráló létünk újra felfedezése vár ránk) és mit
(mikor?) hoz a holnap?

E súlyos, húsunkba vágó
kérdésekre keresvén a választ magam is reverberálok minduntalan, hisz egyre
megerősödve jutok el ugyanoda. Oda, ahová - mint olyan sokszor már - Böjte atya
vezetett. Az öt legfontosabbhoz. A

hithez
(ez kinek Isten, kinek más, csak legyen), az ebből fakadó

reményhez
és a mindennek alapját adó

szeretethez,
melyek együtt szülik meg azt a belső és külső

békét,
amely a
rendet
biztosítja. Böjte Csaba ilyeneket mond: „Járványokban
megfeneklett létünk egyetlen kitörési módja élő hittel megfogni a bennünket
teremtő, szeretettel vezetni akaró kezet. A legnagyobb feladatunk nem az, hogy
legyőzzük a rosszat, hanem hogy felszabadítsuk egymást a szeretetre. Nem kell
mást tenni, csak egymásból a jót kiszeretni. A szeretet olyan, mint a gyógyszer,
nem jutalom. Nem annak kell adni, aki megérdemli, hanem annak, akinek szüksége
van rá. Mert holnap minden ember azzá válik, amit ma tesz, amit gondol, mond,
cselekszik. Életünk minden egyes órája tehát igazából emberré válásunk egy-egy
újabb lépcsőfoka.” Így haladhatunk azon állapot felé, amelyről elmondhatjuk:
„Akkor vagy igazán szabad, ha azt, amit vállaltál, meg tudod tenni, és a
kudarcok, sérelmek után sem a gyűlölet, a harag uralkodik a szívedben, hanem az
újrakezdés lelkülete, a szeretet és a jóság.” És „ne féljünk, mert a félelem a
gonosz lélektől van! Az elképzelt jó mindig szürkének, unalmasnak, egyhangúnak
tűnik, de az elképzelt rossz izgalmas, érdekes. Ám a megélt rossz valójában
kiéget, tönkretesz, lehúz, bemocskol. A megélt jó ellenben felemel,
kivirágoztatja szívedet, gazdagabbá tesz.” Eddig az atya szavai, aki érinti az
öt legszebb szavunk mellett a hatodikat is: a
szabadságot.

„Amikor
évekig magán-zárkában volt, csak három lépésnyit léphetett a napi sétáján. De ő
kettőt lépett, hogy mozgását ne a zárkához, a szabadsága hiányához igazítsa.” A
részlet a Fogoly vagyok című könyvből való, melyet Tomka János idéz fel, és egy
partiumi református meg egy bukaresti, zsidó származású, román lutheránus
lelkész barátságát idézi fel. Viski Ferenc ír fogolytársáról, Richard
Wurmbrandról, akivel együtt volt börtönben, az ötvenes-hatvanas években,
Romániában. Most mi is - relatív bezártságban - ízlelgetjük legszebb szavainkat
és értelmezzük, újra értelmezzük, újraértelmezzük őket.