Teremtő örökség

„Trianon kérdéséről gondolkodni nem múltba révedezés. Rastislav Galia pár mondata is a jövőről szól: Trianon ne maradjon a magyar nemzet halálos sebe. Arról, hogy ezt miként érhetjük el, sokan sokféleképp gondolkodunk, s ez baj. Megoldás próbálkozásaink eredménytelenek. A járható úton, ha meg is találjuk, csak akkor tudunk végig menni, ha közel közmegegyezéssel léphetünk rá. Erre pedig sajnos kicsi az esély.”

Teremtő örökség

Kolozsvárt születtem, a kincses városban, ami akkor - már és még - országunk
része volt. Kevés emlékem maradt életem első három évéből. A nyolcvanas években
baráti társaságunkhoz rendszeresen hívtunk vendégeket, hogy beszélgessünk
Erdélyről. Egy alkalommal a szüleim jöttek el. Tőlük azt akartuk tudni: milyen
élete volt egy anyaországi fiatal házaspárnak a hazatért Kolozsvárt? Mély
sebeket szakítottunk fel. Híresen jó előadó édesapám beszéde minden szónoki
lendületet nélkülözött, kereste a szavakat, a vesszők helyén azt mondta, kérem
szépen, a pontnál meg: kérem. A visszaemlékezés során édesanyám a könnyeit
nyelte. Nem volt sírós asszony. Talán ez az emlék, - az ő fájdalmuk, -
késztetett arra, hogy próbáljak legalább valamit keveset tenni azért, hogy
Trianon ügyében egyfajta járható útra bukkanjunk, s megoldáshoz jussunk.

2020.
A centenárium sokakat késztet arra, hogy szembenézzenek Trianon kérdésével.
Ki-ki a maga módján. Csák Attila szobrászművész a facebook oldalára kitett egy
rajzot. A kisérőszöveg csak ennyi:

A centenáriumhoz közeledve lerajzoltam a
gondolataim...

Engedélyét kértem, hogy terjeszthessem, mert nagyon megérintett. Mint kiderült:
másokat is. Él Zsolnán egy szlovák ember, Rastislav Galia, aki így reagált: „A
kép nagyon jól fejezi ki azt, amire mindannyiunknak szüksége van – hogy Trianon
ne maradjon a magyar nemzet halálos sebe, hanem legyen a Magyar Királyság
civilizációt
teremtő öröksége,
ami erőt és ösztönzést ad mai létünkhöz is. Magyarország, Románia, Szerbia,
Horvátország, Szlovénia, Ausztria, Szlovákia, azaz valamennyi legyen, viruló,
jószándékú és egymást tisztelő ország.”

A rajz mintha Mikó
Imre (1911-1977) sokat idézett mondását is illusztrálná: „Hiszen a múlt nem
mögöttünk van, hanem alattunk. Azon állunk.[1]”
Trianon kérdéséről gondolkodni nem múltba révedezés. Rastislav Galia pár mondata
is a jövőről szól: Trianon ne maradjon a magyar nemzet halálos sebe.

Arról, hogy ezt miként érhetjük el, sokan sokféleképp gondolkodunk, s ez baj.
Megoldás próbálkozásaink eredménytelenek. A járható úton, ha meg is találjuk,
csak akkor tudunk végig menni, ha közel közmegegyezéssel léphetünk rá. Erre
pedig sajnos kicsi az esély.

Vannak a bizakodók.
Tudják, hogy a revizionista politika
irreális, de bíznak a kiszámíthatatlan jövőben. Hivatkozási alap például, hogy
száz évvel Buda elvesztése (1542) után senki nem gondolta, hogy már csak ötven
év van hátra a magyarországi török világból. Ez a hamu alatt pislákoló
revizionizmus semmittevésre ösztönöz. Patópálok
mindig vannak közöttünk. Magyarország lakossága fogy, már tíz millió alá estünk,
de még mindig többen vagyunk, mint 1920-ban. A külhoni nemzetrészek létszáma
viszont mindenütt kisebb, mint száz éve. Megmaradásuk érdekében tenni kell.

A bizakodók egy másik
csoportja
jogászkodik.
Tévesen, de meggyőződéssel hirdetik, hogy a szerződés lejárt. Esetleg a Helsinki
Egyezményben lévő kiskapuban reménykednek, ami a viták békés rendezéséről szól[2],
és adott esetben akár egy nemzetközi bírósági tárgyalásra is vezethet[3].
Ám a birtokon belüli országok ebben nem lesznek partnerek.

Újabban, hogy Magyarország kikeveredett a gazdasági bajokból és növekvőben van
nemzetköz tekintélye is, azt remélik, hogy az elszakadt területeken felébred a
„hazatérési vágy”. Leginkább Erdélyből hallani ilyen véleményeket, a pislákoló
transzilvanizmushoz kapcsolódva.

Vannak a lemondók vagy értetlenkedők.
Nincsenek határon átnyúló családi kapcsolataik. Nem ismerik a tényeket, azon is
meglepődnek, hogy élnek magyarok a határon kívül is. Kérdéseik:
Hogy kerültek oda?
Miért mentek el? Mi közünk hozzájuk? Hiszen szlovákok, románok, szerbek. Be van
írva az igazolványukba.

És
van az ellenpólus, a maga azonnali revíziós igényével. Nem törődnek semmi
mással, csak az úgymond magyar igazsággal. Ami Trianonból valóban hiányzott.
Hiszen még a jóérzésű és objektíven gondolkodó szlovák vagy román emberek is
elismerik, hogy a trianoni béke igazságtalan volt a magyarokkal szemben.
Néhányan ezt hajlandók akár nyilvánosan is elmondani. De még ők sem gondolnak
arra, hogy az igazságtalanságot határmódosítással helyre kellene igazítani. Más
országok területveszteségeit emlegetik, és a helyzet elfogadását várják tőlünk. 

Bár
a területi revízió egyik parlamenti pártunknak sem célja, vizsgáljuk meg a
kérdését részletesebben. A revíziónak két változata lehetséges: van, aki teljes
revíziót akar, azaz az 1918 előtt határok visszaállítását. Mások megelégednének
egy olyan határmódosítással, aminek a révén csökkenne a kisebbségek száma a
térségben.

A
területeinket háború kapcsán vették el, visszaszerzésük egyik módja tehát a
katonai erő. Nem rendelkezünk ezzel az erővel. Szomszédainkkal közös védelmi
rendszerbe tartozunk, ez az ajtó akkor is csukva volna, ha a saját erőnk elég
lenne a visszavágáshoz. A NATO védőernyőre részben Oroszország közelsége,
részben a ki tudja hová fejlődő migrációs folyamat miatt mindenképp szükségünk
van. Az érintett nemzetrészek, de még a revizionisták is elutasítják a fegyveres
megoldást. A forrófejűeknek le kell csillapodniuk. Most nincs olyan nagyhatalom,
amelyik mellénk állna, mint 1938 után. De nem is bölcs dolog a szekerünket
máséhoz kötni.

A
szomszéd államok tudatos településpolitikája olyan helyzetet teremtett, hogy egy
részleges revízió már nem csökkentené, hanem növelné a kisebbségben élő emberek
számát. A száz éve majdnem tökéletes nemzetállamban élő magyarok lelkileg nem is
alkalmasak egy többnemzetiségű ország többségi szerepére. Megbékélés helyett
sokan az elmúlt száz évért törleszteni akarnának. A továbbra is határon kívül
maradók sorsa ezáltal rosszabbra fordulna. Mit tegyünk hát?

Ahhoz, hogy járható útra találjunk,
fel kell elevenítenünk több olyan ismeretet, ami megvilágítja az 1920-as
döntésre vezető okokat, és el kell felejtenünk számos közkeletű s tetszetős, ám
hamis magyarázatot[4].
Más szavakkal valós nemzeti önismeretre és a tények elfogulatlan szemléletére
van szükségünk. Ezek nem népszerű gondolatok, kimondásuk könnyen a hazaáruló
minősítésre készteti némely felhevült honfitársunkat. Vezérelvünk mégsem lehet
más, mint az igazság, ami szabaddá tesz (Jn 8,32).

A
szerteágazó témából mozaikszerűen vetek fel néhány fontosnak tartott elemet.

Mikor kezdődött Magyarország feldarabolása?

Romsics Ignác Erdély elvesztése 1918-1947 című könyve már címében is felel: nem
1920, hanem 1918. Románia meg is ünnepelte a nagy egyesülés centenáriumát. Az
1918. novemberi fegyverszünet aláírásakor még érintetlen volt a határ, de a
későbbi demarkációs vonalak északon, keleten és délen egyre kisebbítették az
országot.

Ám az ország feldarabolása nem ekkor
kezdődött. Legalább a kettős királyválasztásig visszamenni. 1526-ban Szapolyai
Jánost királlyá választották, de az ellenpárt V. Károly császártól remélt
segítséget, s ezért testvérét, Habsburg Ferdinándot emelte a trónra. Mindkét
párt talált a maga döntéshez jogalapot, de sem érvekkel, sem erővel nem győzték
le egymást, így 1538-ban megkötötték a váradi békét. Az így létrejött kettéválás
igen nehéz, sok érzelmet kiváltó kérdés[5]
A török benyomulással kialakult az ország három részre szakadása, de a török
jelenlétét mindenki ideiglenesnek tartotta, a két királyság viszont jogilag is
létező, egymást is elismerő valóság volt. Kialakult „a két haza”.

Két haza.
Ez a kifejezés, mely a XVIII. század végén, a magyar nyelv „pallérozódásának”
kezdetén kaphatott lábra, sokszor előkerül már Ráth Mátyás Hírmondójában is. Íme
az 1780-i évfolyamból egynehány adat: „Tudakozásom
ollyan szerentsére talála Hazánkfiai között, mind a két Hazábann, úgy mint
Magyar és Erdély országbann"
(Elölj. 6, 6); … „a, két hazának minden szegeletibenn" (131); „Esméretes ...
neve mind a két hazábann" (247); „a két hazábann nyomtatott könyvek" (396). Az
1781-i Magy. Hirm.-ból: „A két Hazának külömb-külömb vidékeiről való túdósitások"
(20); „e két hazában... gyászolják" (45); stb.[6]
[Eredti helyesírással]

A
Rákóczi szabadságharc leverése után semmi sem akadályozta már, hogy az 1526 óta
tartó természet ellenes állapotnak véget vessenek. Bécs számára viszont a
megosztottság előnyös volt. A fejedelemség idején kialakult erdélyi vezetőréteg
sem tüsténkedett az egységes ország részévé válni. Maradt tehát a két haza, de a
fenti idézetek arra is utalnak, hogy eleink ezeket egységben látták, és
mindkettőt magyarként kezelték, holott Erdélyben jelentős szász autonómia volt,
és a népesség egyre nagyobb részét románok alkották. Bécs tudatos betelepítési
programmal is igyekezett gyengíteni a „rebellis” magyarokat.

A
két magyar haza egyesítése 1848-ban került napirendre: a 12 pontban az Unió szó
ezt jelenti. A szabadságharc leverése megállította a folyamatot, amit már 48-ban
rövid lelkesedés után nagy ellenszenvvel fogadtak a románok, nehezményezve, hogy
megkérdezésük nélkül történt. A gyulafehérvári népgyűlés kapcsán ez a
hivatkozási alap is szerepelt. A kiegyezés során a magyarság végül keresztül
vitte az akaratát. A manapság gépkocsikon látható Nagy-Magyarország matrica az
1867-1920 közötti határvonalat mutatja, nem az ezeréves Magyarországot.

Ide
kívánkozik még egy gondolat Horvátországról, ami az említett matricán
Magyarország részének látszik. Soha nem volt teljesen az. A nyolcszáz éves
perszonálunió végig megőrizte a horvát különállást, a Sabor, azaz a horvát
parlament, 1918-ig folyamatosan működöt, bár a kiegyezés után Budapest eléggé
feszegette a horvát-magyar kiegyezés korlátait.

A
Trianon előtti feldarabolás része még a török utáni időkben katonai közigazgatás
alá vont délvidéki területek különállása is. Az elnéptelenedett Délvidék
adminisztratív leválasztása, a tömeges betelepítések többnyire nemzeti érdekeink
ellenében voltak, és az udvart szolgálták. Ezeréves határaink tehát nem olyan
kőbevésettek, ahogy azt sokan képzelik.

Volt-e ezer éves (több évszázados) magyar elnyomás?

Erre egyszerű a felelet: nem volt. Amit főleg Szlovákiában, de másutt is
emlegettek, az nem etnikai, hanem modernebb kifejezéssel osztályellentét. A
földesúr és a jobbágy, az úr és a szolga ellentéte. A nem magyar ember is
kaphatott nemességet a királytól, s ezzel az egységes nemesi nemzet része lett,
ettől a nyelvét nem feltétlenül változtatta meg. A hivatali nyelv a latin volt,
de otthon mindenki úgy beszélt, ahogy akart. A templomokban a „helyben divatozó”
nyelv dominált. Itt érdemes kitérni az un. hungarus tudatra. A szótári jelentés
persze: magyar, amit ma úgy kellene fordítanunk: magyar állampolgár. Ha tehát
valaki, mint Bél Mátyás, magát hungarusnak mondta, ezzel az országhoz, s nem
feltétlenül az etnikai magyar nemzethez tartozását fejezte ki. Gyakori volt a
mai szóval kettős identitású ember. Gondoljunk csak a Zrínyiekre. Nem a horvátok
akarják őket kisajátítani, s nem is mi lopjuk el őket a horvátoktól. Tiszta
szívvel tartoztak ide is, oda is.

Mit hibáztunk a nemzeti öntudatra ébredés idején?

A
reformkor mindannyiunk számára a magyar történelem lelkesítő időszaka. Az ország
felemelkedése, öntudatra ébredése, modernizációja, máig tartó büszkeségünk
tárgya. Mennyire örvendünk még ma is annak, hogy 1844. november 13-án az
országgyűlés elfogadta a
magyar nyelv és
nemzetiségről szóló
1844. évi II. törvényt. Végre magyar lett a
hivatalos nyelv!
2011 óta ez a nap a magyar nyelv napja. A kor követelményeinek egyre kevésbé
megfelelő latin és a Bécs által erőltetett német helyett más nemzetekhez
hasonlóan mi is saját nyelvünkön intézhettük a dolgainkat. Csak épp arról
feledkeztünk meg, hogy akkoriban nem volt magyar többség az országban. A
legnagyobb kisebbség kényszerítette rá a maga nyelvét, a maga akaratát a
többségre. A latin lehetővé tette, hogy az ország bármilyen anyanyelvű polgára
érvényesülhetett az élet minden területén. Ott, ahol vegyes volt a lakosság, az
emberek zöme kétnyelvű volt. A horvátok különállása a magyar nyelvről szóló
törvényben is tükröződött ugyan, de mégis felháborodtak: rendelkezés
beszűkítette például a horvát ügyvédek számára a munkalehetőséget. Eddig a
latinnal az egész királyság területén vállalhattak pereket, ezután a piac
számukra Horvátországra szűkült, hacsak meg nem tanultak magyarul.

A magyar nyelv hivatalossá tétele a nemzeti
öntudatra ébredés nagy sikere. Csak kevesen meglátták, hogy hasonló nemzeti
öntudat munkál az ország szláv és román népeiben. A magyarok körében megjelent a
pánszlávizmustól való félelem. Wesselényi Miklós
1843-ban megjelent könyvének címe: Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében.
Ebben Szent Istvántól kezdve a mindenkori magyar vezetést hibáztatja: „Eldődeink,
mint hódítók, erejükben bízva, nem tartották szükségesnek: a’ náloknál sokkal
számosabb meghódított népeket, meggyőzött ellenségből rokonokká ’s barátokká
tenni.” Az idézetet akár valami
mai megbékélési program ősének is tekinthetnénk, de éppen nem erről van szó.
Wesselényi barátságos hangon ugyan, de a magyar nyelv kötelezővé tétele révén a
szláv népesség elmagyarosítását akarta.

Nagy hiba volt, hogy nem vettük tekintetbe, hogy nemcsak a mi számunkra lett
fontos a magunk nemzeti öntudata, hanem a velünk egy hazában élő nem magyaroknak
is.

Hogyan értékeljük a kiegyezés utáni nemzetiségi politikánkat?

A kiegyezés után egy a korszerűbbnél
korszerűbb nemzetiségi törvényt alkotott az ország[7].
A XIX. század a nagy nemzetállamok kialakulásának kora. Ekkor jött létre az
egységes Franciaország, Németország, Itália. Eltűntek a regionális különbségek.
A beolvasztás-beolvadás volt a kor parancsa. Ehhez képest a z
1868-as magyar nemzetiségi törvény korát megelőző alkotás.

Biztosította a kultúra és a nyelv gyakorlását
mindazon körzetekben, ahol az adott nemzetiségi lakosok aránya eléri a 20%-ot.
Az alsó- és középfokú bíróságokon anyanyelvükön képviselhették ügyüket. A
nemzetiségi iskolahálózatot, sőt annak fenntartását az állam kötelességévé
tették. A polgári egyesülési jog alapján nemzetiségi egyesületek jöttek létre,
korlát csak az állam egységének tiszteletben tartása. A végrehajtás azonban már
nem ennyire lelkesítő. Úgy formálták a körzeteket, hogy a lehető legkevesebb
legyen a 20 százalék feletti nemzetiségi arány. Amikor Szlovákiában a harmadik
Mečiar kormány keresztülvitte a maga közigazgatási reformját, a magyarok
felháborodtak, hiszen a javaslat
–
Mečiar 1996. április 26-i tv-nyilatkozata szerint - „egyszer s mindenkorra
megakadályoz mindenfajta magyar autonómiatörekvést Szlovákiában". A felháborodás
jogos, de a szlovákok csak a kiegyezés utáni gyakorlatot másolták le, bár
durvább formában. Rá kell döbbennünk, hogy napjainkban azt követelik az
elszakított nemzetrészek, amit a monarchia Magyarországa nem adott meg az akkori
nemzetiségeknek.

Az 1868-as nemzetiségi
törvénynek fontos előzménye volt az 1849-es. Az orosz betörés és az osztrák
katonai sikerek nyomása kétségbeesett végső próbálkozásra késztette a Szemere
kormányt: megpróbálták a nemzetiségeket maguk mellé állítani. Július 28-án a
Szegeden ülésező országgyűlés 90 százalékos többséggel elfogadta Európa első
nemzetiségi törvényét[8] .
Tizenhat nappal később pedig Világosnál letettük a fegyvert. Jó illusztráció
Adyhoz: Mi mindig mindenről elkésünk… Két évtizeddel később az országgyűlés nem
tanult a húsz évvel korábbi helyzetből, s így az Eötvös féle törvény szűkmarkú
volt Szemere elképzeléseihez képest.

A trianoni diktátum

Ugorjunk egy nagyot. Nem
jószántunkból, de részesei lettünk az első világháború kirobbantásának. A
reálisan gondolkodók félelmei megvalósultak, veszítettünk. A háborút azután
lezárta a béke. Ami sajnos nem volt az. Sokáig hittem, hogy csak szélsőségesek
nevezik a trianoni döntést békediktátumnak. De nem lehet másnak nevezni. A
Pallas Nagylexikon elődjének számító Magyar Lexikon 3. kötete 1879-ben[9]
úgy fogalmazott, hogy
a béke a háború és általában a vita ellentéte, az államok azon
állapota, melyben — a mindegyiket megillető jogokra nézve legalább tényleg
megegyezvén — a fölött nincsenek egymással erőszakos vitában.
Ebből a „tényleg megegyezvén” szavakat kell kiemelni. Ezt hiányolta Apponyi
Albert[10]
is: „Megvan
a szerződés; aláírták azt a mi meghatalmazottjaink éppúgy, mint a velünk szemben
állott országoknak megbízottjai, tehát kifogástalan szerződési formában jött
létre e megállapodás, de hol van az, ami a szerződésnek lényege: az egymással
szemben álló felek szabad megegyezése?
(Úgy
van! Úgy van! — Taps a Ház minden oldalán.)”

Apponyi vezette a magyar békedelegációt 1920-ban. Mindössze arra volt módja,
hogy általánosságban kifejtse a magyar álláspontot. Tárgyalás, kölcsönös
megértésre való törekvés? Ugyan. A főhatalmak a veszteseknek nem adtak más
lehetőséget, mint amit az un. utolsó szó jogán a vádlott elmondhat. Azok a
nemzetek, amelyek a háborúban velünk együtt harcoltak, de végül a győztes
oldalhoz pártoltak, sőt még az első pillanattól fogva velünk szembenálló szerbek
is, csak informálisan szólhattak bele a döntésbe.

Trianoni békeszerződés tehát nincs,
nem is volt, csak a győztes főhatalmak diktátuma. Ezt a nézetet nem kisebb
tekintély támasztja alá, mint Immanuel Kant, akinek Az örök béke című munkáját
Babits Mihály fordította magyarra[11].
A mű egyik legelső tétele: "Nem
szabad igazi békeszerződésnek tekinteni az olyant, mely egy jövendő háború
anyagának titkos fenntartásával köttetett."
Jól tudjuk, még a ratifikációs vitában is elhangzott, hogy a trianoni döntést
kényszer hatása alatt írta alá a magyar delegáció és kényszer hatására
ratifikálta a törvényhozás. Erre azonban ma már felülvizsgálati igényt építeni
nem lehet. Erkölcsi szempontból viszont okkal tekinthetjük az eljárást
elfogadhatatlannak.

Kik vették el tőlünk területeink kétharmadát?

Ezt
a látszólag értelmetlen kérdést azért teszem fel, mert rendszeresen találkozom
azzal a megfogalmazással, hogy a románok / szlovákok / szerbek előbb adják
vissza, amit tőlünk elvettek. Elvenni viszont nem ők, hanem az angolok,
franciák, olaszok vették el országunk kétharmadát. Ha a területről a Wilsoni
önrendelkezés értelmében népszavazással döntöttek volna, ma máshol állna a
határ. Ma is úgy véli például sok szlovák, hogy ők nem Prágát, hanem Budapestet
választották volna, ha választhattak volna. Jó lenne, ha sikerülne ezt
tudatosítani, mert megkönnyítené az egymáshoz való közeledést.

Mi lehet a megoldás?

Az nem baj, ha június
4-én valakinek eszébe jut a 17 éves József Attila verspróbálkozása: „Szép
kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége /Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke! /
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret! /Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!”
Az viszont tragédia, ha június 5-én nem jut
eszébe az illetőnek a felnőtt költő üzenete: „A
harcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre
közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.”[12]

Közös dolgaink rendezéséhez mindeddig nem kezdtünk hozzá, noha számos
értelmiségi körből származó próbálkozás volt, és napjainkban is van. A
továbbiakban egy kivitelezhetőnek látszó rendezés lehetőségét vázolom, aminek a
neve akár Revízió 2020 is lehet.

A megbékélés keresztény gyökere

Induljunk ki abból, ami a száz évvel
ezelőtt élőknek a szeme előtt lebegett: váratlan és méltánytalan igazságtalanság
történt velünk. Az igazságtalanságot annak kell jóvá tennie, aki elkövette. Ha
ezt megteszi, kész leszek megbocsájtani. Ez viszont nem keresztény megközelítés.
Sok bibliai idézet igazít el, kezdjük a legismertebbel, amelyet Ferenc pápa is
kiemelt[13]:
„ Bocsásd
meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” (Mt 6,12),
és ez a kérés az egyetlen, amely a végén megismétlődik: „Ha megbocsátjátok az
embereknek, hogy vétettek, mennyei Atyátok nektek is megbocsát. De ha nem
bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket”
(Mt 6, 14-15). 

Közhely, hogy a bűnbánatnak meg kell előznie a bűnbocsátást. Ez azonban az Isten
– ember relációban igaz. Az ember-ember kapcsolatokban nem játszhatjuk az Isten
szerepét. Az Úristen nem ítélkezésre hívott minket.

Ha
valaki megbántott, nem kell arra várnom, hogy bocsánatot kérjen, hanem én
siessek neki megbocsátani, a magam üdvössége végett. Ez bizony kutya nehéz még,
a legegyszerűbb hétköznapi esetekben is. Hányszor halljuk/mondjuk: addig én meg
nem bocsátok, amíg ő ezt meg azt meg nem tesz. Jézus arra figyelmeztetett, hogy
az üdvösségünket kockáztatjuk, mert ha ilyenek vagyunk, mennyei Atyánk sem
bocsátja meg a mi bűneinket.

Ami az egyes emberek
közötti kapcsolatokra érvényes, az a nemzetek közti vitákra is vonatkoztatható.
„Biztosak
lehetünk benne, ha mindnyájan készek leszünk a Miatyánk szellemében megbocsátani
más nemzetek ellenünk elkövetett bűneit, akkor az irgalmas Isten a mi
nemzetünknek is meg fogja bocsátani azt, amit mások ellen vétett. De ha továbbra
is akadnak közöttünk sokan, akik még ma sem bírnak megbocsátani pl. valamit,
amit 1939-ben követtek el egyik nemzettársunkkal: akkor vajon hogyan
remélhetjük, hogy az igazságos Isten megbocsásson nekünk olyan cselekedeteket,
amelyeket sohasem lett volna szabad elkövetni, illetve tűrni vagy helyeselni?[14]"

Ferenc pápa fentebb
idézett elmélkedésében csokorba szedi a keresztény megbocsátásra utaló bibliai
helyeket.
„Boldogok az irgalmasok, mert nekik is irgalmaznak”
(Mt
5,7). Van ennek a boldogmondásnak egy sajátossága: ez az egyetlen, amelyben a
boldogság oka és gyümölcse megegyezik; ez az irgalmasság. Azok, akik gyakorolják
az irgalmat, irgalomra is fognak találni... A megbocsátás kölcsönösségnek ez a
témája nemcsak ebben a boldogságban van jelen, hanem visszatér az egész
evangéliumban. És hogyan is lehetne másként? Az irgalom magának Istennek a
szíve! Jézus mondja: „Ne ítéljetek, hogy meg ne ítéltessetek. Ne ítélkezzetek,
hogy benneteket se ítéljenek el. Bocsássatok meg, hogy nektek is megbocsássanak.
(Lk 6,37). Mindig ugyanaz a kölcsönösség. Ezt Jakab levele is megerősíti: „Az
irgalmasság azonban győzelmet arat az ítéleten” (2,13).

A keresztény
megbocsátás kulcselemei: a határtalanság (hetvenszer hétszer), az egyoldalúság
és a feltétel nélküliség. Nem számolgathatom sérelmeimet, nekem kell elsőnek
lépnem, és nem szabad feltételeket szabnom. A kölcsönösséget csak remélhetem.
Egyoldalú lépésemnek még egy sajátossága van: a bocsánatkérés alázatossága. A
megsérttet kér bocsánatot. Ezért szólították meg a lengyel püspökök a németeket
a „megbocsátunk
és bocsánatot kérünk”
formulával
1965. november 18-án [15] .
Ezt vette át a szlovák és a magyar püspökkari konferenciák elnökségének
egymáshoz intézett levele 2006-ban[16].
Hogy milyen nehéz ez a folyamat, azt fájdalmasan mutatja, hogy a 2006-ban
történt ünnepélyes aláírás óta csak néhány udvarias gesztus történt, a két
nemzet alig közeledett egymáshoz.

Sorsközösség, érdekközösség és értékközösség

A keresztények, ha
valóban magukévá tennék is a fentieket, akkor sem tudnák a megbékélés irányába
fordítani az érintett nemzeteket. Kevesen vannak. Román és szerb viszonylatban
még felekezetek közötti feszültség is nehezíti a közeledést. Nemcsak vallási
érvekre van tehát szükségünk. Régiónk nemzetei az Európai Unió tagjaként
rájöttek, hogy az érdekérvényesítéshez szövetségesek kellenek. Szoros
együttműködéssel lehet elkerülni a közös piac hátrányait. Az összmunkát azonnal
kikényszerítette a közös érdek, s a viták lezárásához pedig időt adtunk
egymásnak, hiszen az első közös német-francia történelemkönyv, a
Histoire/Geschichte csak 2006-ban
jelent meg [17].

A
közös múlt és a közös történelmi tapasztalat miatt azonos választ adtunk a
migráció kihívására is. Bár a probléma kezelésében voltak, és vannak eltérések,
abban egységes az egész régió, hogy európai és keresztény hagyományainkat meg
akarjuk őrizni. Számunkra a mások kultúrájának megbecsülése nem jelenheti
területünkön párhuzamos társadalmak kiépülését. Ugyancsak egyformán gondolkodunk
a szerintünk durva túlzásokba esett Nyugat számunkra elfogadhatatlan életellenes
akcióiról és az emberi természetet átformáló gender elméletről.

Kötőanyag tehát jócskán van: együtt éltük át az elmúlt ezer évet, érdekeinket
csak közösen tudjuk érvényesíteni, és alapvető dolgokban egyformán gondolkodunk.

Kanyarodjunk vissza
egy pillanatra Csák Attila Trianon 100 rajzához. Käfer István professzor úr a
rajz láttán azt mondta, hogy a Nagy-Magyarország méretű gyökérzetből több fának
is sarjadnia kellene, hiszen például a szlovákokkal teljesen közös az ezer
évünk. Mélyértelmű gondolat, és rámutat arra a hibára, amit az utódállamok
mindegyike elkövetett azzal, hogy megpróbálta eltüntetni a magyar múltat. Ez
érthetően felháborította a magyarokat, s mindentől eltekintve is barbárság.
Ezzel saját magukat is szegényítették. A radírral írt történelem sok keserűség
forrása és a tudomány megcsúfolása. De fordul a szél. Lucian Boia az első
világháborúról szóló, nagy feltűnést keltett könyvében Erdéllyel kapcsolatban
ezt írta: „a
románok természetesen hivatkozhattak, és hivatkoztak is etnikai érvekre, hiszen
többséget alkottak, de történelmi jogra nem. Vádolhatták a magyarokat azzal,
hogy elnyomták és diszkriminálták a románokat, de nem vádolhatták őket azzal,
hogy Erdélyt valaha is tőlük rabolták volna el.”[18]
Bár még mindig van Romániában magát
történésznek képzelő személy, aki kiáll a kontinuitás elmélet mellett, Boia
mondatai a politika vezérelt történelmet szemétkosárba helyezték.

De
ettől még nem oldódnak meg gondjaink. Nem könnyű egy románnak elfogadni, hogy
nincs történelmi joga Erdélyre, ahogy a magyarnak is nehéz belátni, hogy román
többség Trianon nélkül is érvényesítené önakaratát.  

Trianon 200

Van
tehát sok vallási, politikai és történelmi érvünk, hogy meg béküljünk, de ennek
fel- és elismerésén túl vázolnunk kell egy olyan jövőképet, ami kellően vonzó és
meg is valósítható.

A cél az, hogy a
Kárpát-medencében élők minden etnikai megkülönböztetés nélkül élhessenek emberi
jogaik teljességével. „ Ahogy
a szlovák Miroslav Kusý mondta volt: senki ne legyen albérlő a saját hazájában.
Vagy ahogy a román Gabriel Andreescu gondolja: a közösségeknek ugyan úgy meg
kell adni a maguk jogait, mint az egyéneknek. Azaz élhessen magyarként, aki magyarnak
született, akár Romániában, akár Szlovákiában, akár másutt. Hogy ez ne keltsen
félelmet másokban, és hogy mi ne féljünk az elüldözéstől, beolvasztástól, ez az
értelme a
megbékélésnek.” [19] Trianont nem feleltjük el, és nem törődünk
bele, hanem megpróbáljuk kinőni, túl lépni rajta. Ez persze nem elégíti
ki azokat, akik csak területben tudnak gondolkodni. Számukra keserves
szembesülni azzal, amit Wesselényi Miklós azért javasolt, hogy Magyarország
megmaradhasson magyar országnak. 1848. június 18-án Klauzál Gábor földművelés-
ipar- és kereskedelemügyi miniszterhez írt levelében felvetette az állampolgári
tudatában egységes, új,
területileg kisebb
magyar nemzeti állam
alapításának lehetőségét. Szerinte az egy tömbben élő tótok és az oláhok „el
fognak tőlünk szakadni, amazok a hegyeiken túl lévő szláv rokonaikkal, emezek
pedig a velük határos oláhországi s moldvai testvéreikkel külön s önálló hont s
országot fognak alakítani”[20].
Trianon után az ember beleremeg, hogy akadt a reformkori nagyok között, aki
nemzeti megmaradásunkat területcsökkentéssel látta biztosíthatónak. A javaslatot
Klauzál nem dobta a szemétkosárba, hanem átküldte Kossuthoz, akinél azután
elakadt. Egy évvel később, már kétségbeesett helyzetben, Pálfi Albert[21]
- mivel Bécs Ausztriához csatolt, szabad nyelvhasználatú és belügyekben
önállósággal rendelkező területeket ajánlott a nemzetiségeknek, - úgy vélte,
nekünk többet kell adni: az országot szövetségi köztársasággá kell alakítani, s
ehhez most „jó
korán vessük meg az alapokat, mellyekre egykor a pesti kormányban egyesült
foederativ respublikak felépülhessenek.[22]”
Az elképzelés Trianonhoz képest valóban jó korán volt, de a szabadságharc
kimenetelére nézvést viszont igencsak megkésett.

A területek elcsatolása, ráadásul
igazságtalanul meghúzott határokkal megtörtént. Ám ez a nyerteseknek sem hozott
valódi megnyugvást, hiszen máig félnek a kisebbségeiktől, illetve egy jövőbeli
területi revíziótól. A háború utáni jogfosztás, kitelepítés és a kisebbségbe
taszítottak emberi jogainak ma is létező korlátozása miatt a helyzet valamiféle
revíziót kíván. Hogy el tudjuk fogadni ma azt, hogy területet adunk jogokért,
gondoljuk meg, mit jelent egy terület birtoklása. A modern állam szolgál. Intézi
a közigazgatást, oktatást, egészségügyet, fenntartja a rendet. Általában többet
költ, mint amennyit bevesz, azaz veszteséges üzem, a birtoklása nem különös
öröm. Az Európai Unió adta lehetőségek viszont átalakították az országhatár
fogalmát. Nincs akadálya, hogy a magyar ember a Kárpát-medencében bárhol
letelepedjen, ott élhessen, nyaralhasson vagy éppen vállalkozzék[23].
Bárki küldheti a gyermekét a térség bármelyik egyetemére vagy akár
középiskolájába. A magyarok éltek is ezekkel a lehetőségekkel, kétségbe ejtve az
azóta már a szlovák politikából kiesett szélsőségesen nacionalista Ján Slotát.
„Úgy járnak ide, mintha otthon lennének” kárálta. Igen. Otthon lehetünk a
Csallóközben, Mátyusföldön, a Szepességben, a Partiumban, Erdélyben, Bánátban,
akárhol az egész térségben. Nyelvi akadály? A kétnyelvűség a vegyes lakosságú
területeken hajdanán természetes volt. Aki „haza” akar költözni például
Erdélybe, annak valamicskét tudnia kell románul, de ez így volt Trianon előtt
is. Sokszáz évig éltünk békében együtt, ez teremtő örökség, ahogy a szlovák
Rastislav Galia fogalmazott. Egy új, jobb, békésebb világot kell teremtsen
mindazoknak, akik itt élnek a Kárpátok alatt.

Tehetünk-e ezért a talán túl
optimistának látszó jövőért valamit? Igen. Gyógyítsuk sebeinket. Kezdjük talán a
magyar-magyar sebeken, ez a nemzeti összetartozás programja. Nemcsak állami
feladat. Akinek rokonsága él kint, az könnyebben teheti, de bárki alakíthat ki
baráti, emberi kapcsolatot valamelyik másik nemzetrész tagjaival. A nyári
kirándulásokon, téli síeléseken megismert emberekkel ne szakítsuk meg a
kapcsolatot. Ha nem magyarokkal is sikerül megismerkedni, akkor már a következő
feladatnál tartunk: a Kárpát-medence népeinek a megismerésénél. Akit nem
ismerünk, attól félünk, a félelem pedig agressziót szül. Nézzünk olykor magunkra
az ő szemükkel is. A történészekre, írókra, zenészekre, általában a művészekre
ennél nagyobb feladat hárul: megismerni a szomszédokat, megismertetni velük
magunkat párbeszéd, illetve a szavakba nem önthető kulturális értékek révén. Ez
a nehéz de megkerülhetetlen munka olyasmi, mint a szántás, és ez a civil világ
feladata[24].
A vetés, az aratás a politika dolga, ami viszont szántás nélkül fabatkát sem ér.
De a szántás is felesleges, ha unokáink nem születnek meg. 1920 óta szebbnél
szebb bátorító nyilatkozatot tettek a politikusok, de ezek nem voltak őszinték.
Nem csoda, hogy közeledés nem fakadt belőlük. Most a politikai széljárás
kedvező, mert Közép-Európa országai egymásra vannak utalva. Most kell tehát a
mélyszántást elvégezni azoknak, akik megoldást keresnek Trianon átkára. A
minimális cél, hogy száz év múlva ez az elhibázott szerződés csak történelmi
emlék legyen. Az összmunka révén Szent István föld alá került országa nem fog
elporladni a föld alatt, hanem éltető gyökérből kifejlődik egy új, közép-európai
civilizáció. Kell hozzá száz év, de tenni most kell érte.

Ez
a mi teremtő örökségünk. Ne herdáljuk el.

Dr. Surján László

[1]
Mikó Imre: Akik
előttem jártak Kriterion 1976

[2]
Az Egyezmény V.
fejezete http://www.magyarkollegium.hu/pdf/torveny_int3.pdf

[3] 2019-ben Sárosi
István megírta a Trianon - A Nemzetközi Törvényszék Előtt című
nagyszerű művét, aminek már van színpadi változata is. Irodalmi formában tehát
létezik egy Trianon tárgyalás. A könyv „kötelező olvasmány”, mert bár a
Trianon problémát nem oldja meg, de az olvasó szemléletét hatékonyan tereli a
realitások felé.

[4]
Számos szinte kiirthatatlan
mítoszt oszlat el Ablonczy Balázs: Trianon legendák c. könyve. Jaffa kiadó
2010.

[5]

Az egykor oly széles
kiterjedésben virágzott magyar birodalom egyik legjelentékenyebb részének, az
anyaországtól, több százados együttlét után, a leggyászosb nemzeti csapás
idejében és alkalmából lett elszakadása, oly történelmi tény, melyre — akár
mely szempontból — fájdalom nélkül nem gondolhatni; s melynek akár netalán
igazolása, akár némileg elitélése, a magyar közérzület legérzékenyebb húrjait
érinti. (gróf Mikó Imre:
Erdély különválása Magyarországtól című akadémiai székfoglaló előadás 1859.
nov. 1. Buda 1860.)

[6]
Az idézetek
1911-ben Simai Ödönnek a Magyar Nyelv c. folyóirat VII. kötetéének, a Szó- és
szólásmagyarázatok rovatában megjelent cikkéből származnak.

[7]
1868. évi XLIV.
törvénycikk a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában.

[8]
Az 1849. évi VIII.
törvénycikk a nemzetiségekről.

[9]
Magyar Lexikon –
Az összes tudományok encziklopédiája Szerkeszti Somogyi Ede Budapest 1879.

[10]
Felszólalás a
képviselőházban, az 1927. évi ciklus 402. ülésén 1930. június 4-én, napirend
előtt.

[11]
Kant ezen munkája
több magyar kiadást is megélt, és elektronikusan is elérhető:
            http://www.mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/filoz/tiszta/html/01.htm

[12]
Surján László:
Béke szerződés, törvény. http://mkdsz.hu/content/view/37576/202/

[13]

https://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-mindenkinek-szuksege-van-megbocsatasra-es-szuksege-van-turelemre

[14]
Esterházy Lujza: A
Duna-völgyi béke lélektani előfeltételeiről. Magyar Hírlap 1944. aug. 6. 7.p.

[15] Lásd bővebben
itt:


https://mult-kor.hu/hazaarulasnak-tekintettek-a-kommunistak-a-lengyel-nemet-megbekelest-20151118

[16]

https://www.magyarkurir.hu/hirek/megbocsatunk-es-bocsanatot-keruenk-szentmise-esztergomban?m_id=1&m_op=view&id=11004&rovat=10

[17]


https://mult-kor.hu/20061003_kozosen_ertelmezik_a_francianemet_multat

[18] Lucian Boia:
Vesztesek és győztesek. Cser kiadó Budapest 2015. 71-72 lap.

[19]
Surján László:
A középső célba jut Magyar Krónika 2017. november 2.
        http://www.magyarkronika.com/gondolatok/2017/1102

[20]
Miskolczy
Ambrus professzor közlése, aki a levelet Kossuth Lajos rendezetlen iratai
között találta meg. Lásd az Erdély Története (Főszerkesztő Köpeczi Béla) III.
kötetének 1376. oldalát.

[21] Pálfi Albert (Gyula,
1820. – Bp., 1897.) jogi végzettségű szerkesztő, író, politikus. Petőfi baráti
köréhez tartozott. 1848. márc. 19 – 1849. júl. 6. között a Marczius
Tizenötödike c. forradalmi-radikális lap felelős szerkesztője. A szabadságharc
után 1853-ig bujdosott, akkor elfogták, és 2 évre a csehországba internálták.
A kiegyezést pártolta, radikalizmusa megszelídült, a Kisfaludy és a Petőfi
Társaságnak tagja, az MTA levelező tagja lett.

[22]
Marczius
tizenötödike 1849. 22 szám 86.o.

[23] Mindez persze
feltételezi, hogy előbb utóbb minden szomszédunk az Európai Unió tagja lesz.
Ez a folyamat zajlik, miközben az Unió maga recseg ropog. Ha esetleg a
végelgyengülés jeleit mutatja majd, alighanem szükségünk lesz egy
Közép-Európai Unió megteremtésére. mert térségünk nemzetei egy a maihoz képest
viharosabb, széteső világban csak egymást támogatva maradhatnak meg. 

[24] Több civil szervezet
működik és még több működhetne ezen a téren. Kiemelem a Rákóczi Szövetség
nemzetmentő munkáját, és megemlítem a megbékélés gondolatát terjesztő, a XX.
században kirobbant feszültséget XXI. századi módon oldani kívánó Charta XXI
megbékélési mozgalmat (ld. chartaxxi.eu/chartaxxi). Sokat várhatunk a lassan
erősödő cserkészettől is, hiszen a cserkész minden cserkészt testvérének
tekint. Mindent, azaz szlovákot, románt, szerbet stb.