Urbi et Orbi járvány idején

Ferenc pápa március 27-én, pénteken imát vezetett és rendkívüli, teljes búcsúval járó Urbi et Orbi áldást adott a Szent Péter-bazilika előtti üres téren, a világméretű koronavírus-járvány idején Isten irgalmába ajánlva Róma városát és az egész emberiséget.

Urbi
et Orbi járvány idején

Ferenc pápa március
27-én, pénteken imát vezetett és rendkívüli, teljes búcsúval járó Urbi et Orbi
áldást adott a Szent Péter-bazilika előtti üres téren, a világméretű
koronavírus-járvány idején Isten irgalmába ajánlva Róma városát és az egész
emberiséget.

Ferenc pápa 18 órakor a
Szent Péter-bazilika lépcsőin, esőben, egyedül ment a katekézisek szokásos
helyére. Isten igéje Szent Márk evangéliumából (4,35–41) hangzott fel, ezt
követte a Szentatya homíliája.

„Aznap
alkonyatkor” (Mk 4,35). Így kezdődik az evangéliumi szakasz, amelyet az imént
hallottunk. Már hetek óta úgy érezzük, leszállt az este. Sűrű árnyékok borultak
tereinkre, utcáinkra és városainkra; uralmuk alá hajtották az életeinket,
mindent megsüketítő csönddel és vigasztalan ürességgel töltve el, amely minden
dolgot megbénít jártában: érezni lehet a levegőben, észre lehet venni a
gesztusokban, elárulják a tekintetek. Rémültté és elveszetté váltunk. Akárcsak
az evangéliumi szakaszban szereplő tanítványok, felkészületlenül miránk is ránk
tört a váratlan és vad vihar.

Ráébredtünk, hogy
mindannyian ugyanabban a bárkában vagyunk, mind törékenyek és irányt vesztettek,
ugyanakkor mégis fontosak és szükségesek vagyunk, mindannyian arra nyertünk
meghívást, hogy evezzünk együtt, hisz mindannyiunknak szüksége van a kölcsönös
támasznyújtásra.

Ebben a bárkában… itt
vagyunk mindannyian. Akárcsak azok a tanítványok, akik egy hangon szólalnak meg,
és szorongásukban ezt mondják: „Elveszünk” (v. 38), mi is ugyanígy rájöttünk,
hogy nem tudunk külön-külön, a magunk erejéből előre jutni, hanem csakis
együttesen.

Könnyen magunkra
ismerhetünk ebben az elbeszélésben. Sokkal nehezebb azonban megértenünk Jézus
magatartását. Miközben a tanítványok természetesen izgatottak és
reményvesztettek, Ő a tatnál van, a bárkának azon a részén, amelyik először
süllyed el. És mit csinál? A háborgás ellenére békésen alszik, bízva az
Atyában – ez az egyetlen alkalom, amikor azt látjuk az evangéliumban, hogy Jézus
alszik. Amikor aztán felébresztik, majd lecsillapítja a szelet és a vizeket,
odafordul a tanítványokhoz, és megrovóan így szól hozzájuk: „Miért féltek
ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?” (v. 40).

Próbáljuk megérteni!
Miben is rejlik a tanítványok hitének a hiánya, amely szemben áll Jézus
bizalmával? Ők továbbra is hittek Benne, hiszen Őt hívták segítségül. De
figyeljük meg, hogyan szólítják meg őt: „Mester, nem törődöl vele, hogy
elveszünk?” (v. 38). Ez egyáltalán nem érdekel Téged: úgy gondolják, hogy Jézus
közönyös velük szemben, nem törődik velük. Közöttünk, családjainkban az egyik
legfájdalmasabb dolog az, amikor ezt mondják:

„Nem törődsz
velem?”. Olyan mondat ez, amely megsebez, és elszabadítja a szív viharait.

Jézust is megrázza.
Hiszen senki sem törődik jobban velünk, mint Ő. És valóban: ahogy megszólítják,
rögtön megmenti reményvesztett tanítványait.

A vihar leleplezi
sebezhetőségünket, és lemeztelenítve elénk állítja hamis és felszínes
biztonságérzéseinket, amelyek segítségével meghatároztuk életeink
forgatókönyveit, a terveinket, a szokásainkat és prioritásainkat. Megmutatja,
hogy engedtük elaludni, hátra maradni azt, ami táplálja, fenntartja és erősíti
az életünket és a közösségünket. A vihar feltárja mindazon elhatározásainkat,
amelyekkel úgymond „be akartuk csomagolni” és el akartuk felejteni azt, ami
táplálta népeink lelkét; mindazokat a próbálkozásainkat, amelyekkel látszólag
„üdvös” szokások révén „anesztetizáltuk” magunkat, s képtelenné váltunk arra,
hogy megszólítsuk a saját gyökereinket és felidézzük időseink emlékezetét. Ezzel
pedig megfosztottuk magunkat attól az immunitástól, amely ahhoz szükséges, hogy
szembenézzünk ezzel a viszontagsággal.

A vihar által
lehullottak a sztereotípiák álarcai, melyekkel álcáztuk az „egónkat”, amelyet
soha nem érdekel semmi más, csak önnön imázsa; ugyanakkor újra lelepleződött az
az (áldott) közösséghez tartozásunk is, amelyet nem tagadhatunk meg: testvérként
összetartozunk. Testvérként összetartozunk.

„Miért féltek
ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?”. Uram, a te Igéd a mai estén szíven üt
és miránk vonatkozik, mindannyiunkra. Ebben a mi világunkban, amelyet Te
nálunknál is jobban szeretsz, a lehető legnagyobb sebességgel robogtunk előre,
úgy éreztük, erősek és mindenre képesek vagyunk. Epekedtünk a haszonra,
engedtük, hogy felemésszenek minket a tárgyak és megrészegítsen a sietősség. Nem
álltunk meg a hívásodra, nem tértünk észre a háborúkkal és a bolygószintű
igazságtalanságokkal szemben, nem hallottuk meg sem a szegényeknek, sem a mi
súlyosan beteg bolygónknak a kiáltását. Folytattunk mindent rendíthetetlenül, és

úgy gondoltuk, örökre
egészségesek maradunk egy beteg világban.

Most, amikor háborgó
tengeren hajózunk, tehozzád esdeklünk: „Kelj fel, Urunk!”

„Miért féltek
ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?” Urunk, te egy felhívással fordulsz
felénk: a hit felhívásával. Nem is annyira arról van szó, hogy higgyük: Te
létezel, hanem sokkal inkább arról, hogy Hozzád menjünk és bízzunk Benned. Ennek
a nagyböjtnek az idején visszhangzik a Te sürgető felhívásod: „Térjetek meg”,
„térjetek vissza hozzám teljes szívetekből” (Joel 2,12). Arra hívsz meg minket,
hogy a próbatétel jelen idejét a döntés idejeként éljük meg. Nem a Te ítéleted
ideje ez, hanem a mi ítéletünké: annak az ideje, hogy döntsünk, mi az, ami
számít, és mi az, ami elmúlik. Külön kell választanunk azt, ami szükséges,
attól, ami nem az. Annak az ideje van, Urunk, hogy az életünk útját újból Feléd
és a többi ember felé irányozzuk. Magunk körül láthatunk megannyi példás
útitársat, akik a félelem közepette is a saját életük odaajándékozásával
válaszoltak. Ez a Szentlélek hatékony ereje, amely bátor és nagylelkű
felajánlásokba fordult át, azokban öltött testet. Ez a Szentlélek élete, amely
képes megszabadítani, értékelni és megmutatni, hogy életeinket olyan –
legtöbbször elfeledett – közös személyek szővik egybe és tartják fenn, akik soha
nem jelennek meg a magazinok címlapjain, sem a legújabb showműsorok hatalmas
kifutóin, ám napjainkban mégis kétségkívül ők írják történelmünk leginkább döntő
fontosságú történéseit:

az orvosok, az
ápolók, a bevásárlóközpontok dolgozói, a takarítók, a gondozók, a szállítók, a
rendfenntartók, az önkéntesek, a papok, a szerzetesek és még sokan mások, akik
megértették: senki sem menekülhet meg egyedül, önmagában.

A szenvedéssel szemközt
mérlegre kerül, valójában mennyire fejlettek a népeink; ugyanakkor felfedezzük
és megtapasztaljuk Jézus főpapi imáját: „legyenek mindnyájan egy” (Jn 17,21).
Hány és hány ember gyakorol minden áldott nap türelmet és sugároz reménységet,
óvakodik attól, hogy ne a pánikot, hanem a közös felelősségvállalást terjessze.
Hány és hány apa, anya, nagyapa és nagyanya, tanár mutatja meg apró és
hétköznapi gesztusokkal a gyermekeinknek, miként nézzenek szembe ezzel a
válsággal s jussanak túl rajta, újra gondolva a szokásaikat, felemelve a
tekintetüket és imára indítva őket. Hányan imádkoznak, tesznek felajánlást és
járnak közben mindannyiunk javára.

Az imádság és a
csöndes szolgálat: ezek a mi győztes fegyvereink.

„Miért féltek
ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?” A hit kezdete az, ha tudatosul bennünk:
rászorulunk az üdvösségre. Nem vagyunk elégségesek önmagunknak, egyedül
elsüllyedünk: szükségünk van az Úrra, ahogyan a régi hajósoknak szükségük volt a
csillagokra. Hívjuk meg Jézust életünk bárkájába! Bízzuk Rá a félelmeinket,
mivel Ő legyőzi azokat! Akárcsak a tanítványok, mi is meg fogjuk tapasztalni,
hogy ha Ő a fedélzeten van, nem fogunk hajótörést szenvedni. Ez ugyanis Isten
ereje: mindazt, ami velünk történik, képes jóra fordítani, még a legrosszabb
dolgokat is. Elhozza a csendes időt a viharainkba, mivel, ha Isten velünk, az
élet nem hal meg sohasem.

Az Úr megszólít minket,
és viharunk idején arra hív meg, hogy ébredjünk fel, aktivizáljuk a
szolidaritást és a reménységet, mivel ezek szilárdságot, támaszt és értelmet
adhatnak ezeknek az óráknak, amikor látszólag minden hajótörést szenved.

Az Úr felkel, hogy
felébressze és új élettel töltse meg húsvéti hitünket.

Van horgonyunk is: a
keresztje által megmenekültünk. Van kormánykerekünk: a keresztje szabadulást
hozott nekünk. Van reménységünk: keresztje által meggyógyultunk, Ő magához ölelt
minket, hogy semmi és senki ne szakíthasson el bennünket az Ő megváltó
szeretetétől. Az elkülönítésben, amikor mindannyian szenvedünk szeretteink és a
velük való találkozásaink hiányától, megtapasztaljuk rengeteg dolognak a
hiányát. De újra meghalljuk a minket megmentő üzenetet: Ő feltámadt és közöttünk
él! Az Úr a keresztjéről meghív minket arra, hogy újra ráleljünk az életre,
amely miránk vár, fordítsuk tekintetünket azok felé, akik szólongatnak
bennünket, erősítsük meg, ismerjük fel és mozdítsuk elő a kegyelmet, amely
bennünk lakozik. Ne oltsuk ki a pislákoló mécseslángot (vö. Iz 42,3), amely soha
nem betegszik meg, hanem hagyjuk újraéledni a reményt.

A kereszt átölelése azt
jelenti, hogy bátorságra lelünk mindannak az átöleléséhez, ami jelen korunkban
idegenkedést, visszatetszést kelt bennünk, és legalább egy pillanatra hátra
hagyjuk a mindenhatóság és a birtoklás zaklatott vágyát, hogy ily módon teret
nyissunk azon kreativitás előtt, amelyet csakis a Szentlélek tud felszítani. Azt
jelenti, hogy megleljük a bátorságot olyan helyek felleléséhez, ahol mindannyian
megérezhetik: meghívást nyertek; és amelyek lehetővé teszik a vendégszeretet, a
testvéri érzület és a szolidaritás új formáinak a megélését. Keresztje által
megmenekültünk, hogy befogadjuk a reményt, és engedjük, hogy ez a kereszt
megerősítsen és fenntartson minket az összes lehetséges úton-módon. Ez segít
majd abban, hogy képesek legyünk megőrizni önmagunkat és másokat is. Ha
átöleljük az Urat, akkor a reményt öleljük át: íme, a hit ereje, amely
megszabadít a félelemtől és reménnyel ajándékoz meg minket.

„Miért féltek
ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?” Kedves Testvéreim, erről a helyről,
amely Péter sziklaszilárd hitét hirdeti, ezen az estén mindannyiótokat az Úrra
szeretnélek bízni, a Szűzanya közbenjárását kérve, aki a nép üdve, a tengernek
csillaga a vihar idején.

Ezek a kolonnádok
átölelik Rómát és az egész világot. Innen szálljon le rátok vigasztaló
ölelésként Isten áldása.

Urunk, áldd meg a
világot, adj egészséget a testnek, vigasztalást a szívnek! Azt kéred tőlünk,
hogy ne féljünk. Ám hitünk gyönge, mi pedig félelemmel teltek vagyunk. Te,
Urunk, ne hagyj magunkra minket a vihar tombolása idején. Ismételd el újra: „Ne
féljetek!” (Mt 28,5). Mi pedig Péterrel együtt „minden gondunkkal hozzád fordulunk,
mert neked gondod van ránk” (vö. 1 Pt 5,7).

A Bonum Televizióban és
sok más csatornán is élőben közvetített szertartás fohászokkal és a Szentségi
Áldással ért véget.

A homíliát fordította:
Török Csaba

(A Magyar Kurír nyomán